Kisiparos-nosztalgiák

Újpest a fiatal, futóhomokra épült települések természetes sorsával küzd 1950 óta: úgy tetszik, a kerületté sorvasztás pillanatától a szanálás mint egyedül lehetséges területrendezési idea fészkelte be magát a város- és kerületvezetők elméjébe. Nem csoda, hiszen a poloskás, vizes, sötét épületek nem alkalmasak többé – ha valaha egyáltalán azok voltak – emberhez méltó életre. Ám a szegénységszagú, földszintes Újpestet váltakozó célokkal és ideológiai mozgatórugókkal radírozták le a hatvanas–hetvenes évektől kezdődően.Egy újpestinek eleve súlyos trauma volt a főváros kiterjeszkedése, sértette önállóságát, ugyanakkor Budapest a második világháború után elszippantotta a vezető réteget és a kisvárosi intelligencia nagy részét, jellemzi a helyzetet Szöllősy Marianne, a helytörténeti gyűjtemény vezetője. Az értelmiség másik része ottveszett a háborúban, így a helyi irányításnak még az elvi lehetősége sem maradt meg. A háború előtt a húsz legjelentősebb adófizető kisiparos jogot szerzett arra, hogy virilista, azaz városi képviselő legyen, fűzi hozzá dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, az Újpestért Alapítvány elnöke. Tehát megfelelően irányíthatták az adóelosztást, biztosíthatták a helyi autonómiát. Újpest tiszta város volt, mondja Sipos, mivel a köztisztasági hivatal is helyben székelt. Csak amióta a főváros rendezi a várostakarítást, azóta lepi el a negyedik kerületet a piszok.A városi autonómia megszüntetésével és a patrióta értelmiség szétszóródásával szociológiailag szinte egyneművé vált a helyi társadalom, mondja Szöllősy Marianne, igazán ekkortól nevezhetjük Újpestet munkásnegyednek. A helyzetet súlyosbították a szanálási hullámok, amelyek megszüntették ugyan az egészségtelen lakásokat, de egyszersmind összekeverték a lakosságot is. Az őslakosok nagy része Békásmegyeren, Csepelen kapott új otthont, a csepelieket viszont a lakótelepek megépülését követően Újpestre telepítették. Szétdarabolódtak a városka hagyományos és bensőséges terei is, és amíg a területrendezés előtt szinte az egész település lakói köszönő viszonyban voltak egymással, az idegenek beáramlásával sivár lakónegyeddé, alvóvárossá süllyedt a hajdani nyüzsgő ipari központ.A Kádár-korszak politikája végső soron sikeresen gyengítette meg az újpesti lokálpatriotizmust, jelzi Szöllősy, ma talán leginkább a gyári lakótelepeken, a Pamutházban és az Izzó-lakótelepen őrződött meg ez az érzés és intimitás. Az idős emberek igyekeznek visszaszivárogni az idegen kerületekből. „Aki itt lakott, vagy újpestinek vallja magát, lehetséges, hogy a régi poros városhoz kötődik” – vélekedik a gyűjteményvezető. De arra is jó esélyt lát, hogy az újabb lakótelepek népessége beilleszkedjék a helyi társadalomba, ehhez azonban otthonossá, lakhatóvá, szerethetővé kell tenni a betonrengeteget – amennyire csak lehetséges.A Kádár-kor szanálásai mindenesetre ellentmondást nem tűrően, gyakorta értelmetlenül, sőt jogszerűtlenül zajlottak. Az alacsony értékű, omladozó épületek mellett olykor jó állapotban lévőket dózeroltak le, mint például a Munkásotthont és a volt adóhivatalt; olykor villákat dúltak szét, osztottak apró lakásokra, az enyészetnek nyitva utat. Vagy védett házakat vétettek le a műemlékvédelmi listáról, csak hogy a szanálási tervek csorbát ne szenvedjenek. A területrendezés még az akkori törvényeket is sértette, mutat rá Pánczél Attila szíjgyártó- és nyergesmester. A szülei Kossuth utcai házát is államosították először, tehát már eleve nem birtokon belül folyt a védekezés. S ha pereskedtek is, csupán a jóvátétel összegét lehetett megtámadni.A mai szocialista jellegű városkép a rohamosan öregedő panelövezetekkel és a panelvilág minden szociológiai gondjával (elnéptelenedő oktatási intézmények, amortizálódó szabadidős terek, gettósodás stb.) e munkásnegyed-koncepciónak köszönhető. Persze korántsem gyökértelen ez az elképzelés, hiszen a múlt század közepétől nagy számban vándorolt be a munkásság Újpestre: Wolfner Gyula bőrgyára, a Neuschloss-féle Első Magyar Parkettagyár, a huszadik század elejétől az Egyesült Izzó, a Pamutgyár a fővárosi bérátlagnál vonzóbb fizetést biztosított alkalmazottainak. Újpestről származott a magyar bőrexport 30-40 százaléka, a Chinoin az egész Monarchiát ellátta gyógyszerekkel, az első elektromos hűtőszekrény és kriptonlámpa gyártása, valamint a sikeres holdradarkísérletek a Tungsram nevéhez köthetők. Hajó-, enyv-, fémárugyárak, daruk, dokkok, kéményerdők sorakoztak a Duna-parton, a nehéz téglacsarnokok között sebesen kacsázott a mukinak becézett gyári kisvasút. A jelenlegi helyzet: öt bőrgyárból egyetlen kft. maradt meg, az ipartelepek bérmunkát végző, apró cégekre szakadtak szét, és külföldi tulajdonosok teszik lehetővé, hogy a Chinoin, az Izzó és a Cérnagyár a korábbi kapacitással működjön. A kerület lakossága pedig ingázni kénytelen.Hát a kisipar jelene? Politikai és gazdasági okai vannak a kisvállalkozások leépülésének, jelzi Pap Judit, az Újpesti Ipartestület titkára. Úgy véli, bár a testület elődje, a Kiosz (Kisiparosok Országos Szövetsége) gondosan védte a mesterek érdekeit, például alkudozott a tb-vel, ha adótartozásuk volt, még mindig jobban megérte a biztos állami fizetésre építeni, mint a bizonytalan iparoskodásra. A nyolcvanas évektől a klasszikus kisiparos-tevékenységek háttérbe szorultak, a fuvarozás és a személyszállítás tört előre. Hozzá kell tennünk, hogy csaknem nyomtalanul ködlött el az a közel nyolcszáz(!) asztalos, akik több bútort szállítottak külföldre a háború előtt, mint a teljes magyar bútoripar fénykorában. S velük szinte nyomtalanul tűnt el a generációs kötődés a szakmához is: a Nyár utcában még láttam dr. Szloboda asztalosüzeme feliratú cégtáblát, emlékezik Sipos Lajos, ami jelzi, hogy az utódok végzettségtől függetlenül, dinasztikus elszántsággal folytatták apáik mesterségét, jóllehet dr. Szloboda esetében nyilván cégvezetésről volt szó.– Tanulj, fiam, mert ez az egyetlen, amit nem vehetnek el tőled, hajtogatták a szüleim fiatal koromban. Győzködtek, ne menjek iparosnak, s talán ezzel a fatalista gondolkodással, illetve a szorgalom, a műveltség és a jólét hagyományával magyarázható, hogy az államosítás kárvallottjai értelmiségi szakmák felé terelték gyerekeiket – utal a háborút követő helyzetre Fericsán Kálmán, az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola biológia–testnevelés szakos tanára. – Pedig jó gyermekkorom volt: apám szinte gyerekfejjel vette át nagyapámtól a faipari üzem irányítását a húszas években, nagyanyám az elsők között tette le a mestervizsgát, hogy özvegyi jogon űzhesse tovább az ipart. A több mint harminc alkalmazottat foglalkoztató üzem kényelmes életet biztosított, autót tartottunk fenn, egyetlen munkásunk fizetéséből öttagú család élt meg, a szülők világlátottak, tevékenyek voltak, életüket polgári rendtudat szabályozta. Apám csupán egy gyalupadot menekíthetett ki az államosításból – komorodik el Fericsán –, és kénytelen volt felesége világtalan, így a kommunizálástól mentesülő édesapja műhelyében munkát vállalni.Fericsán Kálmán édesapja hatvanéves korától tíz éven át dolgozott a Videotonnál, hogy nyugdíjjogosult legyen, míg édesanyja kénytelen volt a legpiszkosabb takarítási munkákat is elvégezni.A politikai kényszer miatt, illetve a szögletes, olcsó, szocreál NDK-bútorok beáradásával végképp kiszorultak az asztalosok Újpestről és voltaképp máshonnan is – többé nem igényelte a közönség az egyéni ízlést, sem az igényes anyagokat.– Hogy mivel magyarázható e kismesteri réteg heves lokálpatriotizmusa? – gondolkodik el kérdésemen Fericsán. – Egész életük, munkájuk és a tevékenység öröme, sikerei, a hűséges vevőkör kisközössége ide kötötte őket, a réteg történelmi kudarcával azonban tünedezőben van a hagyományos újpesti érzés. Mégis úgy gondolom, hogy nem reménytelen a helyi faipar helyzete, hiszen nálunk erős hagyománya van: harmadik generációs tanítványaim jól boldogulnak asztalosként, és a többiek is el tudnak helyezkedni. Csupán a régi mentalitás veszett ki, amelynek a „látatlanba” és a „bizalom” voltak a kulcsszavai mester és vásárló viszonyában.