Magyar jóvátétel

Magyarország második világháború utáni legfőbb gondját a jóvátételi kötelezettség jelentette. A jóvátétel fizetése azonban csupán egy volt a teljesítendő „nemzetközi pénzügyi kötelezettségek” közül. További pénzügyi terheket rótt az országra az úgynevezett „szovjet–német” vagyon kérdésének rendezése.Sokat törtem a fejem azon, hogyan lehetne a bajokon segíteni. Nem könnyű dolog egy kommunista számára lelkileg az oroszok ellen harcolni... szerettem volna elmenni Puskin követ úrhoz, hogy feltárjam őszintén a helyzetet... de ez nem történt meg, mert a Párttól azt az utasítást kaptam, hogy várjuk meg az orosz–magyar Állandó Bizottság megalakulását.Ezeket a sorokat 1948 elején vetette papírra Káldor Illés, a Jóvátételi Hivatal főosztályvezetője egy Rákosi Mátyás számára készített feljegyzésben. A baj forrása, amelyen még a pártot nagybetűvel író kommunista hivatalnok is felháborodott, Magyarország jóvátételi kötelezettsége volt, amit a második világháború után kellett fizetni. A jóvátétel fizetése azonban csupán egy volt a teljesítendő „nemzetközi pénzügyi kötelezettségek” közül, amelyet Magyarországnak fizetnie kellett a vesztes háború után.E kategóriába a jóvátételen kívül beletartozott még a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) tagjainak, mind az öt missziójának (szovjet, angol, amerikai, cseh és jugoszláv) teljes ellátása, igényeinek kielégítése, beleértve a luxust is. A virágcsokron át a szeszes italokon keresztül a perzsaszőnyegig. Ezenkívül a Vörös Hadsereget, annak katonáit is Magyarországnak kellett ellátnia. Ez az összeg igen tekintélyes volt, amit az is példáz, hogy az 1946–47-es költségvetési évben (a forint bevezetésének első éve) ez a tétel az összes pénzügyi kiadás 10,7 százalékát jelentette, azaz 372 millió 563 ezer forintot.További pénzügyi terheket rótt az országra a „szovjet–német” vagyon kérdésének rendezése. Ez abból eredt, hogy 1945 nyarán a három szövetséges nagyhatalom (a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia) képviselői úgy döntöttek a potsdami értekezleten, hogy a Szovjetunió birtokba veheti az általa megszállt Bulgáriában, Magyarországon, Romániában, valamint Ausztriában található német tulajdont. Így kerültek a magyarországi német érdekeltségek és német vagyontárgyak, földtulajdonok a Szovjetunió birtokába. A potsdami határozatok azt is lehetővé tették a Szovjetuniónak, hogy pénzintézeteket, részvényeket szerezzen meg. Ezeket a gyárakat, üzemeket, földeket, pénzintézeteket azután a magyar államnak vissza kellett vásárolnia a Szovjetuniótól, ami az 1950-es évek közepéig óriási terhet jelentett.A legfőbb gond mindezek ellenére a jóvátétel fizetése volt. Magyarország jóvátételi kötelezettségei mindenekelőtt a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának fizetendő kártérítésből, valamint a szövetséges államoknak és azok polgárainak járó, meg nem határozott összegből álltak. Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 12. pontja előírta, hogy Magyarország hat év alatt 300 millió dollár jóvátételt köteles fizetni, amelyből 200 millió a Szovjetuniót, 100 millió pedig Jugoszláviát és Csehszlovákiát illeti meg. A jugoszláv és a csehszlovák kormány egymás között úgy állapodott meg, hogy a nekik járó 100 millió dollárból Magyarország Jugoszláviának fizessen 70 millió dollárt, Csehszlovákiának pedig 30 milliót. A szállítások ezekbe az országokba még azelőtt megkezdődtek, hogy megkötöttük volna a jóvátételi egyezményeket. Már 1945 februárjában–márciusában kellett kivinni élelmiszert, különböző acél- és vasárut, nem beszélve a leszerelt gyárak gépi berendezéseiről.Legelőször a Szovjetunió kormányával írtuk alá a jóvátételi egyezményt, többheti megalázó tárgyalási procedúra után. A legfőbb gondot az jelentette, hogy nem két egyenrangú fél ült a tárgyalóasztal két oldalán, hanem a győztes Szovjetunió és a legyőzött Magyarország képviselői. A tárgyalásokon a legfontosabb kérdés az volt, hogy a szovjetek mit és hogyan követelnek tőlünk. A „mit” kérdés körébe tartozott, hogy nyersanyagot, készárut vagy gépi berendezéseket, komplett gyárakat, esetleg munkaerőt kell-e adnunk. A „hogyanba” tartozott az elszámolási ár kérdése, az, hogy kit terheljenek a szállítási, csomagolásai költségek, kik és milyen jogkörrel ügyeljenek a szállításokra, mi legyen a már eddig leszerelt és jogtalanul hadizsákmányként kezelt gyári berendezésekkel.A szovjet–magyar jóvátételi egyezményt 1945. június 15-én kötötték meg. Erről a korabeli Szabad Nép így tudósított: „... az esti órákban a szovjet diplomáciai küldöttség helyiségében Vorosilov tábornagy és Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök aláírták a Szovjetunió kormánya és az ideiglenes nemzeti kormány között a fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarország által a Szovjetunió részére jóvátétel fejében teljesítendő áruszállítások tárgyában létrejött egyezményt... Az aláírt egyezmény kimerítő részletességgel megállapítja... a Magyarország által a Szovjetuniónak hat éven át teljesítendő gép-, áru- és nyersanyagszállításokat, az egyes évekre megfelelően elosztva.” A tizenegy cikkelyből és mellékletekből álló szovjet–magyar jóvátételi egyezmény rendkívül szigorú feltételeket szabott Magyarországnak. A szállítási és csomagolási költségek minket terheltek, a szovjet fél reklamálhatott az áru átvétele után. Mindezeken felül Magyarországnak késedelmes szállítás esetén havi öt-, azaz évi 60 százalékos pönálét (bánatpénzt) kellett fizetnie a Szovjetuniónak. Ráadásul az átvételi árakat is nagyon alacsonyan szabták meg, ami azt jelentette, hogy Magyarországnak a jóvátételi szállításokat az 1938-ban érvényes világpiaci árak alapján kellett teljesítenie, felemelve az ipari berendezések árát 15 százalékkal, a többi áruét pedig 10 százalékkal.Rákosi Mátyás így ír visszaemlékezéseiben az átvételi árakról: „Az egész jóvátétel fizetésének bibije ott volt, hogy a békebeli ár nagyon bizonytalan gazdasági fogalomnak bizonyult, s mire kialakult valamelyes rendszer, kiderült, hogy egy jóvátételi dollár úgy három tényleges dollárba kerül. A mi gazdasági embereink, elsősorban akik a jóvátételi szállításokkal foglalkoztak, ezt ismételten szóvá tették előttem. Ameddig azonban Finnország és Románia, melyek hozzánk hasonló helyzetben voltak, nem tették szóvá, nekünk, Hitler utolsó csatlósainak, kényes lett volna kezdeményezni.” Ez a fajta fogalmazás egyszerre két dolgot is jelent. Egyrészt Rákosi Mátyás és szakemberei pontosan látták a problémát, ugyanakkor semmit sem szándékoztak tenni ellene, ráadásul egy hamis, bűntudatot keltő eszme nevében. Lehetséges, hogy ha minden erejükkel képviselik Magyarország érdekeit a Szovjetunióval szemben, akkor sem értek volna el jelentős eredményt. De valamennyit bizonyára mégis, s akkor legalább elmondhatnánk, hogy mindent megpróbáltak.Számos tanulmányt készítettek 1945-ben arról, mit is jelent Magyarországnak az, hogy jóvátételt kell fizetnie. Egy vezető közgazdászok által készített jelentés azt elemzi, hogy „miért súlyosabb a jóvátételi kötelezettségünk (a Szovjetunió irányában – F. M.), mint ahogyan azt a dollárértékek mutatják?” A sokoldalas jelentés négy pontban összegzi a választ.1. Magyarország sok olyan áruban, amelyet jóvátételben kell szállítania, korábban egyáltalán nem volt exportképes.2. Ha ki is vitt ilyen iparcikket, árut, akkor ezeken 45–50 százalékos exporttámogatás volt.3. A szovjet rendelések műszaki feltételei eltérnek a Magyarországon gyártott cikkekéitől, ami jelentős költségnövekedést okoz.4. A jóvátételi egyezmény értelmében a magyar vállalatoknak olyan feltételeket és garanciákat kell vállalniuk, amelyek lényegesen súlyosabbak, mint azok, amelyek a nemzetközi kereskedelemben szokásosak.A jóvátételi egyezményben tételesen felsorolták azokat a gyárakat és üzemeket is, amelyeket teljesen vagy részben le kellett szerelni és kiszállítani a Szovjetunióba. A listán szerepelt többek között a hatvani áramfejlesztő telep, az ajkai erőmű, a Weiss Manfréd-gyár (ez a gyár termelt legtöbbet szovjet jóvátételre) három kazánja és turbinája, a Neményi-gyár, a pécsi és szegedi erőmű, a székesfehérvári könnyűfémhengerde és feldolgozógyár berendezései, valamint öntödéje, a rimamurányi–salgótarjáni vasmű finomhengerdéje, az Orion orvosi üvegüzem berendezései, a Mávag présgépei, a Magyar Pharma gyógyszerészeti gyár gépei stb.Pokorny Hermann, aki kiválóan beszélt oroszul, és különböző funkciókban jelen volt a Szovjetunió felé irányuló magyar jóvátételi ügyeknél, így ír memoárjában: „Fájt az ember szíve, amikor beépített szövőszékeket kellett ezer alkatrészre szedni. A szakemberek kijelentették, hogy abból már sohasem lesz üzemképes gép. Különösen azért mozgattak meg mindent az oroszok, hogy 1946. január 1-jéig a hatvani erőmű legyen leszerelve és elszállítva a Szovjetunióba. Erre a munkára ezerszám kellett munkásokat beállítani... Az oroszok mindenütt szabotázst szimatoltak, ott is, ahol a legjobb akarat mellett is leküzdhetetlen akadályok voltak.”Nehezítette a magyar gazdaság boldogulását és ezáltal a gyors újjáépítést, hogy nem kevésszer a Szovjetunió által megrendelt áruhoz a nyersanyagot vagy bizonyos alkatrészt külföldről, drágán és ráadásul devizáért kellett beszerezni. Így volt ez például az ébresztőórák esetében, amelyeknek a rugóit (hajszálrugó, csengőrugó stb.) Svájcból kellett beszerezni, jelentős többletkiadást okozva az államnak.Magyarország az ipari szállítások mellett mezőgazdasági árukat is köteles volt átadni a Szovjetuniónak a jóvátétel fejében. Így szállítottunk ki többek között búzát, rozsot, árpát, komlót, kukoricát, dohányt, különböző palántákat, takarmánymagvakat, hüvelyes vetőmagokat, főzelékvetőmagokat, állatokat, lovakat, szarvasmarhát, sertést stb. A mezőgazdasági áruk jóvátétel fejében való átadását lelki okok is nehezítették, hisz egy háború utáni „éhes országban” nehéz vagonokra rakni és kiszállítani élelmiszert.Állandó vitára adott alkalmat a két ország között a már említett elszámolási ár és a szovjet–német vagyon kérdése. A háború alatt és után a világpiaci árak rendkívül gyorsan emelkedtek, ezzel szemben a magyar áruk értékét még mindig az 1938-as világpiaci áron számolták el. Statisztikai számítások szerint 1945–1948 között a világpiaci árak a kétszeresükre emelkedtek, de mivel a magyar áruk átvételi árát a Szovjetunió kormánya nem volt hajlandó megemelni, a jóvátételi teher gyakorlatilag megduplázódott. Igaz viszont, hogy 1948 júniusában – némileg ezt kompenzálva, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy addigra Magyarország szinte teljesen betagozódott a „szovjet blokkba” – a szovjet kormány elengedte a még fizetendő jóvátételi összeg felét.Magyar szakemberek 1946 májusában írták azt a jelentést dr. Erőss János, a Jóvátételi Hivatal egyik vezetője számára, amelyben a jóvátételi terheket tovább nehezítő egyéb körülményeket taglalnak. „Igen káros ránk nézve az a körülmény, hogy az egyezmény megkötésének időpontjában a magyar megbízottak egyes tételeknél nem ismerték a cikk teljes technikai leírását, illetőleg az ártárgyalásokon más előírásokról volt szó, mint a végleges rendelkezések körülírásában.” Ezt számos esettel bizonyítják. Például a szovjet fél hűtőgépeket rendelt országunktól jóvátételi áruként. A tárgyalásokon a szovjetek –10 Co elpárolgási hőfokot adtak meg, a rendelésnél már –28 fokot írtak elő. Ez a különbözet nekünk csaknem kétszeres növekedést jelentett. Vagy: a szovjetek kértek tőlünk egy telefonközpontot. „Itt az eredeti tárgyalásoktól eltérően – olvasható a jelentésben – sokkal nagyobb forgalmi sűrűség lebonyolítására alkalmas központot rendeltek meg, ami ugyancsak 60–70 százalékos árkülönbözetet jelent.”A fizetési kötelezettségeinkről szóló történeti szakirodalomban a legkevésbé feltárt rész a „szovjet–német” vagyon kérdésköre. A potsdami konferencia határozata szintén számos gondot és óriási plusz pénzügyi terhet jelentett. Az első nehézséget rögtön a „német tulajdon” meghatározása jelentette. Mit értsenek ezen a magyar hatóságok vegyes tulajdon esetében? Hány százalékos német tulajdonrész kell ahhoz, hogy németnek minősítsék (s így automatikusan szovjet tulajdonná váljon)? Mi lesz a többi tulajdonhányadot birtoklóval? Ki kártalanítsa őket? Mi történik azokkal a német tulajdonokkal (például részvényekkel, hajókkal), amelyek nincsenek az ország területén, s így Magyarország ténylegesen nem rendelkezik felettük? Gondot okozott az is, hogy a második világháború alatt jelentősen megnőtt a német tulajdonhányad, illetőleg az anschluss után németnek minősítettek korábbi osztrák érdekeltségeket, vagyontárgyakat.A magyarországi német javaknak a Szovjetunió részére történő átadását két rendelet értelmében (11 700/1945 M. E. és 6280/1946 M. E.) a Jóvátételi Hivatal intézte. Azt, hogy mi minősül német tulajdonnak, egy tárcaközi bizottság döntötte el, amelynek volt magyar, illetve szovjet tagozata.További gondot okozott, hogy a fegyverszüneti szerződésben Magyarországnak kötelezettséget kellett vállalnia a volt német vagyonok megőrzésére. Gyakran azonban ezeket a vagyonokat kár érte, hiszen a harcok, bombázások 1945. január 20. után is nagy erővel folytatódtak országunk területén. Ezért kártérítést kellett fizetni: 150–180 millió dollár körüli összeget fizetett ki hazánk ezért a szovjet államnak. Ráadásul ha az átadott gyáraknak, üzemeknek tartozásaik, passzíváik voltak, ezeket is át kellett vállalnia a magyar kormánynak. Ilyen jogcímen összesen 45 millió dollárt fizetett ki a magyar kormány a Szovjetuniónak. 1948-ig több mint 400 vállalatot és telepet, több száz ingatlant (házat, mozit, telket, erdőbirtokot, bankot stb.) volt kénytelen átadni Magyarország a szovjeteknek. Így került a Szovjetunió birtokába többek között a Gróf Zichy Béla Úrkúti Bányaművek Rt., amely az ország legjelentősebb mangánérclelőhelye fölött rendelkezett, a Duna-völgyi Timföldgyár, a Transdanubia Bauxit Rt., a Dunai Repülőgépgyár, továbbá jelentős textil- és egyéb gyárak. Ezeket azután kemény valutáért vissza kellett vásárolnunk a Szovjetuniótól. A visszavásárlási folyamat egészen az 1950-es évek közepéig tartott.A Szovjetunió jól felfogott érdeke volt, hogy minél szélesebb értelemben kezelje a német vagyon fogalmát. Erre utal egy 1948 januárjában készített jelentés: „... A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak át lett adva már a német vagyon zöme, hanem a befutott visszaigénylések után ítélve legalább 20 százalék olyan átadás történt úgy a vállalatoknál, mint egyéb vagyontárgyaknál, amelyek nem képeztek német vagyont. Ezekért természetesen előbb vagy utóbb a magyar kormány felel... sok átadás feltételesen történt, vagyis a Szovjetunió kötelezte magát a vagyontárgyak visszaadására, ha bebizonyosodik, hogy nem német vagyon került átadásra. Be is nyújtottunk már nagyszámú visszaigénylést... Meg kell azonban állapítanom,