A zsákmány és a konc meséje

A megvilágosodás erejével ható vitaestet szervezett a Liberális Fiatalok Budapesti Társasága három évvel az után, hogy az MSZP és az SZDSZ levetette a kormányzati felelősség terhét, a „zárbékót”, amelyet szabad létükre vertek tulajdon kezükre. Három év nem nagy idő, de arra tökéletesen elegendő, hogy elmúljon a csukló zsibbadása, és újra szabadon hadonászhasson a szociálliberális kar. Szárnyalt is Pető Iván és Jánosi György szelleme, kicsit elemelkedve a földtől, ami övék volt egészen, de amelyből – elmondásuk szerint – most kevély s fösvény fideszesek vesznek dézsmát, különösen, ami a kultúra finanszírozását illeti. Mert erről esett a legtöbb szó azon az estén. Az enyém és a tied problémáját kellett tehát megoldani, mint jó pár ezer éve mindig, de most azzal a balliberális kétségbeeséssel kiegészítve, hogy ami a „miénk” volt, az most az „övék” lett. A feladat nem ígérkezett könnyűnek.Réz András esztéta, az est moderátora meg is mondta előre, hogy minden itt testet öltő gondolat egyértelmű provokáció a kormányzatra nézve, a politikai „anyázás” viszont elmarad, mert a téma komoly megközelítést igényel. Ezt még Braun Róbert kultúrvállalkozó és internetes vezérigazgató is betartotta, pedig hiányzó politikai kompetenciáját neki volt a legnehezebb feltételezett szakmaiságával pótolni. Nem is anyáztak hát, csak tolvajnak nevezték többször is a jelenlegi kultúrkormányzatot, amely nem az értékteremtő kultúrát, hanem a janicsárokat támogatja (Jánosi), nem gazdálkodik, hanem brancsszellemben garázdálkodik a közpénzekkel (Pető) és amelyben „kézből akarja etetni egy büntetőeljárás alatt álló laikus ember az egész filmes szakmát” (Pető).A témakezelés komolyságát volt hivatott erősíteni az is, hogy hanyagolták a humort az est szószólói veretes megnyilvánulásaikból. Csupán egy-egy poént engedett meg mindegyik, és azt legtöbbször élénk kacajjal hálálta meg a liberális közönség. Pető Iván például, miután többször felemlített egy általa nézhetetlennek minősített filmet, amit a „nemzeti ökörség minisztériuma” (sic!) is támogatott, imígyen szólt:„Nem lehet olyan filmet készíteni közpénzből Magyarországon, amit csak kétszázan néznek meg. Az élet semmilyen területe nem engedi meg ezt a sikertelenséget. Rentábilis és igényes film között valószínűleg nincs kibékíthetetlen ellentét. Nem tudom, hol, de valahol meg lehet a határt vonni. Csak azt ne egy kormány által kreált filmközpont határozza meg. Aki ma kétszáz emberhez akar szólni, az írjon verset!” – tett jól érzékelhető felkiáltójelet kultúrmissziója végére az expártelnök.Jánosi György abba a cseles kultúrpolitikai oppozícióba gabalyodott bele, hogy a piacot favorizáló liberális elképzeléssel szemben a baloldali gondolat nagyobb jelentőséget tulajdonít az állami felelősségvállalásnak, merthogy egyharmada az országnak kenyeret is nehezen vásárol, kultúrát pedig sehogy. Így aztán éppen az ellenkezőjét kellett bizonygatnia, mint amit elvártak volna tőle ez estén. A kormányéhoz inkább közelítő kiindulópontja még azt a veszélyt is magában rejtette, hogy janicsárból előrukkolt kultúrpasának nézik. Ezért barátsággal fordult a tőle jobbra elhelyezkedő Pető Ivánhoz:„Egyébként 2002-ben mi jól meg tudunk majd egyezni abban, mennyi piac és mennyi állam legyen a finanszírozásban.”Rosszabbul járt viccével Braun Róbert, bár meglehet, ő nem is annak szánta. Mindenkit beállított egy kulturális forradalom kellős közepébe, aminek eredményeképpen senki nem jár majd semmilyen színházba, koncertre, nem olvas könyveket, folyóiratokat. Egy démonnak hódolunk majd ott a forradalom végén a látomás szerint, a számítógépnek, ami elhozza a digitális mennyországba oltott kultúrnirvánát. Ám láss csodát, ahol a kacajnak kellett volna következnie, ott most kemény indulattól hangos tiltakozás töltötte be a Margit körúti termet. Kiderült, hogy a finanszírozás kérdéseiben oly liberálisnak tűnő közönség a fogyasztást tekintve nagyon is konzervatív. Élő zenéről, személyességről ábrándozik, közönség akar lenni együtt, és már röhögni sem tud, ha erre azt mondják neki, járjon együtt internetezni.Egy liberális estnek az is jellemzője mostanság, hogy még véletlenül sem hívnak meg rá kormánypárti politikust. Így Réz Andrásnak kellett átmennie kormányoldalra, mondván, valakinek „őket is képviselni kell”. Súlyos, nehéz léptek voltak ezek, amelyek nyomán Réz esztéta imígyen interpretálta a hivatalos álláspontot:„Komoly kockázatot vállal az állam, hiszen a támogatott filmek, a nemzet színháza nem készülnek el a választásokig. Lehet, hogy a másik oldal győz, tiétek a zsákmány. Mit fogtok kezdeni vele?” A mi logikánk más – komolyodott el Jánosi. Ki kell vonni a kultúrát a politikai zsákmányszerzés területeiről. Ehhez erős civil szervezeteknek kell biztosítaniuk a szakmai kontrollt, miközben a piaci mellett megmarad az állami finanszírozás jelentősége is. (Látszott a közönség rezdülésein, hogy ez csak akkor tetszik nekik, ha létezik szabad demokrata civil is, nem csupán szocialista, és együtt többen vannak a fideszes civileknél.)Pető Iván egyszerűen kijelentette: közpénzből ne finanszírozzanak kultúrát. A vonatkozó törvények sem jelentenek szerinte semmire garanciát. Ha rossz kormányt választ a nép, akkor rossz döntések születnek. Legfeljebb kicsit lopnak majd a következők, nem nagyon – jósolta meg. Akkor pedig milyen alapon kérjem, hogy ne a Fideszre szavazzon legközelebb az ország? – képedt el önmagától. (Látszott a közönségen, hogy ez a megoldás szimpatikusabb számára, bár ebben az is közrejátszott, hogy a rendezvény ingyenes volt, a Friedrich Neumann Alapítvány támogatta, így senkinek nem ötlött fel egy tízezer forintos színházjegy rémképe. Ráadásul a többség nem Ózdról utazott föl, „hozzáférési képességük” ideálisnak volt mondható ott a belvárosban, így piaci alapon a szerencsésebbek közé tartoztak.) Braun Róbert csak annyit kérdezett: „Nem lehetne privatizálni az új Nemzetit?”Így bolyongott hát az a liberális este az „enyém” és a „tied”, a köz- és a magánérdek között, egyre reménytelenebbül.