Fegyverjátszma

Az Irak elleni legutóbbi légicsapás ismét a közel-keleti ország régóta húzódó problémájára irányította a figyelmet. Még a gyakorlati értelemben képlékenynek tekinthető nemzetközi jog szempontjából isfelhatalmazás nélküli amerikai–brit lépés rávilágított Szaddám Huszein rezsimjének újabb kísérletére, amellyel szembeszegül a külső nyomással.Az Irak déli és északi része fölött húzódó repülési tilalmi övezetben (a 36. északi szélességtől északra, a 33. szélességtől délre) rutinszerűen őrjáratozó gépek pilótái immár megszokhatták, hogy hetente négy-öt alkalommal „éles” összetűzésre kerül sor az iraki légvédelemmel. Majdnem minden nap a következőképpen alakul: felszállás Incirlikből (Törökország) vagy Ahmed Al Jaberből (Kuvait), utántöltés, majd behatolás az iraki légtérbe, ahol nagy valószínűséggel „megfestik” a vadászgépeket az iraki radarok, esetleg rájuk is lőnek légvédelmi rakétával vagy tüzérséggel. A harcérintkezési szabályok értelmében ekkor támadásba mennek át a kezdeményező légvédelmi egység ellen, vagy ha azt nem lelik, akkor a körzet hasonló funkciójú, ismert lokációjú létesítményei ellen. Amerikai–brit részről a katonai hatékonyság erősen változó, iraki részről viszont egyenesen minősíthetetlen: eddig nemhogy egyetlen gépet sem sikerült lelőniük, de még repesztalálatot sem értek el (legalábbis a nyilvánosságra került adatok szerint).Tavaly decembertől azonban ezzel ellentétes tendenciára lettek figyelmesek az angolszász hadszíntéri parancsnokok. A légvédelem az addig megszokottnál korábban észlelte gépeiket, mintha jobb „képpel” rendelkezett volna a légi helyzetről. Újonnan telepített, nagy felderítőtávolságú lokátorok sugárzását is felfedezték az elektronikus figyelők, amelyeket a „biztonságos”, tehát a légi tilalmi övezeten kívül eső területen helyeztek el az irakiak. Az irakiak? – tették fel azonnal a kérdést az amerikai hírszerző ügynökségen, ahol egyes információk szerint teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy külföldi, nagy szaktudású specialisták vesznek részt az iraki légvédelem újjászervezésében. Voltaképpen nem az új, modern eszközök, berendezések beállítása tűnt fenyegetőnek az amerikai–brit gépeket illetően, hiszen ezek Irakba szállítását nagyon megnehezíti az embargó. Sokkal veszélyesebb lehet a meglévő, nem elhanyagolható iraki védelmi ipar keretein belül továbbfejlesztett eszközök közötti nagyobb együttműködés kialakítása.Nem szabad elfelejteni, hogy a nyolcvanas években, Iránnal vívott háborúja idején Irak nemcsak szovjet, hanem nyugati, így német, francia, brit és amerikai technológiához jutott. A kelet-európai országok – így Magyarország is – óriási infrastrukturális beruházásokban vettek részt, amelyek stratégiai applikációit azok föld alatti elhelyezkedése és a felhasznált vasbeton mennyisége miatt nem lehet kizárni. A legutóbbi légicsapások célpontjai között szerepeltek például annak a máig használható francia telepítésű fénykábelrendszernek a csomópontjai, amelyek a légvédelmi rendszer egyes pontjait kötik össze (a radarokat, az irányítóközpontokat, illetve a rakétákat, gépágyúkat), és amelyeket nemrég állítólag kínai mérnökök újítottak fel.A lövedékek, rakéták egyre közelebbről fenyegették tehát az amerikai gépeket, így időszerűnek tűnt a „biztonságos” övezetekben, Bagdad közelében lévő légvédelmi célpontok támadása. Az amerikai légierő F–15E gépeiről nagy távolságból indított elektrooptikai vezérlésű AGM–130-as rakétahajtású bunkerromboló bombák egytől egyig sikert értek el, ám a tengerészgyalogság F/A–18-asairól kilőtt vadonatúj, műholdvezérlésű AGM–154-esek kudarcot vallottak (egy tucatból mindössze kettő ért el találatot a célpontként kijelölt radarokon). A brit Tornadók lézervezérlésű bombái ezúttal sikeresebben szerepeltek, bár ennek érdekében közelebb is kellett repülniük a célpontokhoz. Az iraki légvédelem nem számíthatott „biztonságos” területeken lévő egységeinek támadására, így reakciója lagymatag volt, a bombázógépek biztonságban visszatértek.A támadás – mint a fentiekből látható – teljes mértékben a hadszíntéri követelményeknek megfelelően történt. A parancsnokok idegeskedtek gépeik és pilótáik biztonságáért, ezért engedélyt kértek Washingtontól a mandátumukat meghaladó csapás végrehajtására. Mindazonáltal az Irakra gyakorolt nyomás fenntartásával kapcsolatban a támadás új „tényeket” hozott felszínre. Az amerikai Aviation Week and Space Technology szaklap idéz egy új CIA-jelentést, miszerint az iraki ipar az öbölháború óta új eszközök kifejlesztésére volt képes – nyilvánvalóan külső mérnöki támogatással. Ám – a túldimenzionált sajtójelentésekkel szemben – az új rakéták harcászati alkalmazásra készültek, hatótávolságuk mindössze 100–150–200 kilométer, és az elavult, bár nagyrészt még mindig hatékony orosz Szkad (SS–1) technológiáján alapulnak. A problémát az jelenti, hogy hasonló kategóriájú, de szilárd hajtóanyagú eszközök is megjelentek az iraki próbapadokon, amelyek indítási előkészületei jóval kevesebb időt vesznek igénybe, mint korábbi, folyékony hajtóanyaggal működő társaik.Arra, hogy Irak olyan rakétákkal bírna, amelyek – a túlzó médiajelentések szerint – Európát fenyegetik, nincs kézzelfogható publikus bizonyíték. A kínai M–9/11 rakéták (hatótávolságuk 1500–2000 kilométer) szolgálatba állítása, technológiájuk megvalósítása az embargó miatt nagy nehézségekbe ütközik, de a szakértők szerint a lehetőségét nem lehet kizárni. Bár semmiképpen sem szabad lebecsülni Irak abbeli képességét, hogy akár tömegpusztító eszközök hordozására alkalmas fegyvereket fejlesszen ki, valószínűnek tűnik, hogy az ezt megerősíteni képes nyugati hírszerzői források információit – beleértve az erről nemrég nyilatkozó német titkosszolgálatot – manipulálják az Irakkal kapcsolatos nyomásgyakorlásnak megfelelően. Egyes megfigyelők emlékeztetnek rá: az iraki fenyegetés túldimenzionálása arra is alkalmas, hogy a térségben fejlesztés alatt vagy már szolgálatban álló hasonló fegyverzet rejtve maradjon. Az Egyesült Államok szövetségeseinek hordozóeszköz-képességeit (3000 kilométerig bezárólag), illetve tömegpusztító fegyverprogramjait senki sem kritizálja mint destabilizáló tényezőt. Izrael, Egyiptom, Szaúd-Arábia rakétáiról, nukleáris (csak Izrael esete), vegyi és biológiai tömegpusztító eszközeiről érdekes módon alig szólnak a tömegtájékoztatásban.