Korok – istenek

Tekintsünk át ismét néhány alapfogalmat! A kannibalizmus, vagyis emberevés általánosan elterjedt motívum a mítoszokban. A görög mitológiában Tantalosz, Zeusz fia, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, vendégségbe hívta őket, amelyen a saját megölt fia, Pelopsz húsából készült ételt tálalt fel nekik. Bűneiért az alvilágban a legszörnyűbb kínokat kell elszenvednie örök időkig. Egy tóban áll, nyakig érő vízben, s valahányszor kortyolni akar belőle, szája elől eltűnik a víz.A rituális emberevés indoka az a felfogás lehet, mely szerint abba, aki emberhúst eszik, átszállnak áldozatának tulajdonságai, kiváltképpen fizikai ereje. Szkíta harcosok a csatában legyőzött ellenség vérét itták meg. Óceániai törzsek a megölt ellenség egyes testrészeit azért eszik meg, hogy hatalmat nyerjenek lelke felett, beleértve e lélek teljes elpusztítását is.Boccaccio Dekameronja írja le azt a történetet, amikor feslettség megbosszulása ad indokot a kannibalizmusra: a hűtlen asszony férje megöli a nő szeretőjét, s feltálalja neki kedvese szívét, amelyet az asszony gyanútlanul elfogyaszt.A káosz kozmikus ősegységet jelent, amelyből megszületik a világegyetem, s amelyben feloldódik az egész lét. Káoszból emelkedik ki, majd benne merül el a világ.Általában a legfelsőbb igazságosságot jelképezi a kard: pengéje a markolatával hasonlít az egyik legismertebb szimbólumhoz, a kereszthez. Egységet, szövetséget jelképez a kardra tett kézzel mondott eskü alapján. Az éden kapuját kerub őrizte karddal Ádám és Éva bűnbeesése után. Jehova, Visnu, Arthur király kardja mítoszteremtő jelentőséggel bír.Téltemetés, a tél kikísérésének ünnepe a karnevál. Az elnevezés valószínűleg annak a kultikus járműnek – „kerekes hajónak” (latin carrus navalis, „kocsihajó”) – a nevéből ered, amelyet Marduk, Babilon főistene, majd Dionüszosz és mások misztériumai alkalmával használtak.A kecskebak úgy jelenik meg a hagyományokban, mint a páratlan szexualitás – alantas formában kéjvágy – és a termékenység megfelelője. Pán a görög mitológiában a nyájak, erdők és mezők istene: kecskelábú, kecskeszarvú, testét szőr borítja. A szatírokkal és szilénekkel együtt a Dionüszoszt körülvevő termékenységdémonok csapatához tartozik. Szerelmi szenvedélytől fűtve egyre üldözi a nimfákat; egyikük félelmében nádszállá változott, amelyből Pán sípot faragott.A képzőművészet és a mitológia viszonyát azért is kell tanulmányozni, mert számos műalkotás páratlan fantáziával ábrázolja a mitológiai hősöket és eseményeket. Elsődleges forrásnak mégis a fennmaradt írásos szövegeket kell tekintenünk. Antik, elsősorban görög, majd római és reneszánsz kori művészek alkotásai közelebb vihetnek bennünket a múlt rekonstruálásához. Tiziano Venus és Adonisz című festménye alapján nem találhatnánk ki e két ember történetét, Ovidius Átváltozások című műve viszont nagymértékben segíti eligazodásunkat. Az antik világban széles körben elterjedt Venus, valamint meghaló és feltámadó szerelme, Adonisz kultusza. Adonisz föníciai–szíriai eredetű istenség a görög mitológiában. Anyja bűnös szerelemre lobban saját apja iránt, s a szerencsétlen teremtést az istenek mirhafává változtatják, amelynek meghasadó törzséből jön világra a csodálatos szépségű gyermek. A kisdedet Aphrodité (Venus) az alvilág istennőjére, Perszephonéra bízza, aki később nem hajlandó megválni tőle. Az istennők vitáját Zeusz dönti el: meghagyja, hogy Adonisz az év egy részét az alvilágban töltse Perszephonéval, a másik részét a földön Aphroditéval. Ez utóbbit a rómaiak Venusszal azonosították.