Félvadan, mint az erdőkerülők

Fölkel hajnalban, kivonul az erdőbe, oldalára vadásztőrt szíjaz. Zöldbe öltözik: efféle alkalmakra tartogatott, kötött zöld sapkát, méregzöld vadászpulóvert, sokzsebes katonai mellényt vesz, khakiszínűt, vásott zöld farmerét betűri bakancsába, amint leszáll a vonatról. Fenyegető látvány. Izmai megfeszülnek, ugrásra kész minden pillanatban, nem érheti meglepetés. Kivonul az erdőbe, mint a mesében, jéghideg kőházban, elhagyatott patakvölgyben lakni, ahol egész nap tűzifát hasogathat kedvére, vérszomjas tekintettel vizslathatja vaddisznócsordák nyomait, és néha idegesen beleszimatolhat a levegőbe, mintha többé semmi nem történhetne az ő tudta és beleegyezése nélkül a pagonyban. Otthon pompás könyvtára van, itt meg úgy él, gondolkodik, fitogtat pár napig, mint egy félvad erdőkerülő.Nem vitás, boszorkányosan bánik a fejszével, akár a tenyerét, úgy ismeri a rejtett zugokat, vadcsapákat, és a madárhangokból, a széljárásból precízen következtet az időjárás szeszélyeire. Legalábbis ebben a hitben él, még ha egy-egy lendületesebb suhintáskor tíz fillért sem adni bal hüvelykujjáért, még ha rásötétedik is néha idegen borókásokban, miután derült égből bőrig ázott. Ám mindez nem árt hitének. Ábel ő a rengetegben, sapkáját hetykén félrecsapja, Ishi, az utolsó vadember, taplóval, kovával képes tüzet csiholni. Derszu Uzala vagy Jean Giono hőse a Zeng a világból, és még effélék jutnak eszébe lelki támaszul, miközben Rousseau maximáit morzsolgatja elérzékenyülten. Született erdei ember, kevély és tiszta, gyűlöli a tokás, kérődző, fontoskodó kispolgárokat, aput és anyut, a panelférgeket, akik kizárólag turistajelzésen közlekednek, és sörösdobozokat, pillepalackokat, csokoládépapírt taposnak az avarba mindenfelé, amerre megfordulnak dagonyázó kölykeikkel. Azt se feledjük, rajong az áprilisi hideg reggelekért, amikor patakban mosakodhat, gőzölgő hátáról, elgémberedő kezéről, a hólészínű vízről és a deres rügyekről különféle elcsépelt látomásokat fabrikálva.Otthagyja hát a várost, sebesen kivonul egy hétre, évente háromszor-négyszer mindent fölfüggeszt. Zöldbe öltözik: kivetkőzne magából, de kikapcsolódása bekapcsolódás a létért folytatott darwini harcba. Télen fagyhalál ellen küzd, egész nap mást se tesz, csak fát vág és fűt és világít. Fogcsikorgatva tűri a melegre behúzódó egerek éjszakai dorbézolását takaróján. Nyáron rovarinváziók elől menekül hisztérikusan, ősszel pedig komolyan aggódik és drukkol, hogy ne kerüljön ismeretlen gomba vargányapaprikásába. Elfuserált kaméleon, flaszterről pattant vadember ő. Ha a turista az örök idegen, mindenütt parvenü, bárgyún-otthontalanul-idétlenül viselkedő szalonvándor szinonimája, akkor ő a legturistább turista, akárhogy ócsárolja is a tokásokat.Húsvétkor kivonultam tehát az erdőbe, fát vágtam, és rablóhúst sütöttem, reggelente pedig a közeli patakhoz jártam fürdeni. Szilvapálinkát, forrásvizet, kapadohányt reggeliztem – csupa evidencia. Esetlen voltam, ügyefogyottan harcias és gyanakvó. Mégis volt valami, amiért érdemes volt vállalni a tüdőgyulladást, az elbaltázott kézfejet: az áprilisi Zemplén. Pillanatképek a zempléni áprilisból: páloskolostor-rom a domboldalban, ősöreg fák között, amint hófehéren felragyognak falai a korai napsütésben. Leomlott Amadé-vár, rablólovagok fészke, törött fogsor a hegygerincen, még mindig az utakra vicsorgón. Aranybányászok építőkövekre hullott vízvezetéke, tövében opált kutatók kaparásaival. És a hózápor az északi-téli oldalon, ahol rügyeknek még nyomuk sem volt, mégis csupán a fatörzsek árnyékában maradt meg pár percig a hó: hosszú fehér csíkok az avaron. És a déli oldal pogány húsvéti életöröme, zöldszag, várakozó termékenység, fiatal nyírfaliget, ébredő mocsarak. Visszakapni eredendő ritmusérzékünket: a napszakok, évszakok nyugodt és váratlan váltakozását. Félvad lettem, húsautomata – gondolattalan és megbékélt.Régi kínai történet: a nagy becsben tartott, öreg festőtől újabb és újabb képet követeltek, mert nem tudtak betelni művészetével. Ám a festő elfáradt, pihenni vágyott. Mégis nekiveselkedett utoljára: tájképet festett. A finom vonalú fák, az elérhetetlen távolban magasodó kék hegyek, a rétek, tavak hálóját misztikus, sóvárgást keltő köd ülte meg. Amikor elkészült a kép, eltűnt a mester. A figyelmes szemlélő apró, szabad alakot pillanthatott meg a völgyben, az öreg művészt magát, aki nyugodni lépett át saját tájképébe.Ilyen tájakat keresünk, ilyen tájképek látomásai éltetnek, indítanak útnak. S teszik nehézzé, olyan lehetetlenné-idétlenné a visszailleszkedést a jéghideg kőházakból, kies patakvölgyekből.