Sok a szerzetes, kevés a rizskása

Sokak szerint haldoklik a Józsefvárosi piac, bár a kívülálló ennek semmi jelét nem tapasztalja. „1997 előtt, amikor még virágzott az üzlet, havonta húsz-harminc konténernyi árut hoztam be Kínából, a piac napi forgalma pedig megközelítette a százmillió forintot” – emlékezik Zsao Laj-sheng fiatal kereskedő. Zsaónak magyar a felesége, és két kisgyermeke van, de a napokban utazik haza, mert helyzete tarthatatlanná vált. Három éve veszteséges az üzlet, panaszolja, korábban egész Közép-Európából jöttek a viszonteladók, manapság azonban főként csak magyarok vásárolnak: beszűkült a piac. Rendkívül megnehezedett a kínai árusok helyzete, jelzi Fu Cse-liang, a The World Press című magyarországi kínai hetilap szerkesztője. A kolónia túlnépesedett, egymás kenyerét veszik el a kereskedők. Másfelől igen maradi a szemléletük: a többség még mindig silány minőségű textilárut forgalmaz, pedig lehetne kínai porcelánt, iparművészeti cikkeket, ipari technológiákat is exportálni az anyaországból. És ahogy fejlődik a magyar társadalom, egyre csökken a kínai piacok jelentősége, teszi hozzá Fu úr. Az idegenrendészeti és vámszigorítások miatt a vagyonosabbak az Egyesült Államokba, Kanadába álltak tovább, a bátrabbak Jugoszláviába, és egyre többen mennek haza Kínába. „Sok a szerzetes, kevés a rizskása, nem jut mindenki hasába”, summázza a józsefvárosi Négy Tigris piacon kialakult helyzetet a kínai közmondás.Többször lefejezett kolóniaAz átgondolatlan idegenrendészeti intézkedések, zaklatások miatt spriccelt szét a magyarországi kolónia Közép-Európában, jelenti ki Polonyi Péter Kína-szakértő. Komoly gazdasági lehetőséget puskáztunk el: magyar mintára a régió más országaiban is létrejöttek az elosztó központok, így mára megszűnt Magyarország egyedülálló kereskedelmi helyzete a térségben. A magyar hatóságok áldatlan ténykedése többször lefejezte a kolóniát: mindig a legtehetségesebb, legvagyonosabb üzletemberek mentek el, és a tehetetlenebbek maradtak. Rohamosan fogy a magyarországi kínai közösség, mutat rá Tálas Barna közgazdász is, sokan várják a romániai és balkáni konszolidációt, bízva abban, hogy ott nem annyira arrogánsak, viszont engedékenyebbek és korruptabbak az idegenrendészeti hatóságok, mint nálunk.Sokan veszítették el teljes vagyonukat, és akik itt maradtak, más foglalkozás után néztek: már találkozni kínai brókerekkel, ingatlanközvetítőkkel, szállodatulajdonosokkal – örvendetesen szélesedett a foglalkozási kör, mondja Fu Cse-liang. Mások minőségi árut kezdtek Magyarországra szállítani. Említésre méltó az ismert Wink (Pillantás) cipőkereskedés példája: a Fucsien tartományból való, negyven év körüli Vej Hsziang úr Kínában festőművész és képzőművészeti tanár volt, 1990-ben érkezett hazánkba. Kilencvenkettőben még kiállítást szervezett képeiből, ám hamarosan rádöbbent, hogy kénytelen átnyergelni a klasszikus kereskedelemre. Kínából behozott cipő értékesítésével kezdte egy kicsiny józsefvárosi üzlethelyiségben, innen töretlenül ívelt föl karrierje. A kis cipőárusból hamarosan közép-európai üzlethálózat tulajdonosává avanzsált, mint mondja, az átlagos kínai kereskedőkétől különböző üzleti stratégiával: saját márkát készített, mindenekelőtt minőségre, esztétikus megjelenésre, nem pedig olcsóságra törekedve. A hálózat központja Budapesten van, magyar szakemberekkel végezteti a formatervezői munkát, kínai cipőgyárakban állíttatja elő az árut, amelyet Magyarországra szállíttat. Mi nem a piacra termelünk, hanem nagyáruházakkal kötünk üzletet, mondja Vej Hsziang, és azon a minőségi szinten, ahol a Wink áll, elenyésző a kínai konkurencia.A Wink cipő renoméjaVej úr magát félig kínainak, félig európainak tartja; két gyereke született Magyarországon, akiket elmondása szerint először magyarul taníttatott. Fontos, hogy tudjanak kínaiul és angolul is, mondja a cégvezető, de legfontosabb a magyar nyelv. Álláspontja szerint Kínát azzal segíti, hogy a kisebb, munkanélküliséggel küszködő falusi gyáraktól rendel árut; ám közben magyaroknak is munkalehetőséget ad. „A Wink cipő is kínai gyártású, de magyar márka – hangsúlyozza Vej Hsziang. – Arra törekszem, hogy elégedettek legyenek cipőimmel a magyarok, ezzel nem csupán saját termékem, hanem általában a kínai áru renoméját is növelve.” Kína pedig úgy támogatja cégét, hogy az árut bizományba adja neki, ráér jóval később fizetni érte.Hogy miért kerül szóba Vej úr? Az ő előremenekülése lehetséges kiút a kolónia zsákutcájából. Mellesleg beilleszkedési, alkalmazkodási szándékát jelzi, hogy korábban cipővel, pénzzel segített az árvízkárosultakon, idén februárban pedig a kőszegi padlóhokisokat szponzorálta az alaszkai speciális (értelmi fogyatékosoknak rendezett) olimpián. A kitörés másik lehetőségét a Moszkva téri Ping étterem tulajdonosa, a csöcsiangi Ping úr fogalmazza meg. Kilencvenegyben érkezett hazánkba, de néhány év múlva elege lett a kínai piacok légköréből, és a keserves, szabad ég alatti munkából. Kínában édesapja kisvendéglőt vitt, ahol alaposan megismerte a kínai konyhát – noha ő maga nem szakács: közgazdasági egyetemet végzett, kereskedelmi cég ügyvezetője volt. Majd magánkereskedőként halmozott föl annyi tőkét, hogy szerencsét próbálhasson külföldön. Amikor megszületett első gyereke, végleg felhagyott a piacozással, éttermet nyitott, és úgy döntött, megkísérli a kínai konyha magyarosítását. „Ha én olyanformán ízesíteném, főzném és tálalnám az ételeket, ahogy Kínában szokás, mindig üres lenne a vendéglőm – fejtegeti Ping úr. – Illeszkednünk kell; a konyhánk a pekingi és szecsuáni hagyományokat viszi tovább, de egészében az üzemeltetés során alakult ki, a magyar vendégek ízléséhez igazodva. Jelmondatom: »nálunk a vendég: király«, az ő érdekeit kell szolgálni, hogy aztán nekem is jó legyen. Úgy vélem, sok félreértés él a magyarokban a kínai konyháról: amit a legtöbb gyorsbüfében kapnak, az a legalsóbb-legolcsóbb kategória, Kínában a kocsmák, kifőzdék színvonala – az igazi kínai konyha: művészet és tudomány” – mondja Ping úr alig titkolt büszkeséggel.Je Sen-seng úr budai étterem-tulajdonos is a kínai konyha akklimatizálásával dicsekszik, kifejtve, mennyire szívén viseli, hogy a magyarok megkedveljék ezt a kosztot. „Gratulálok a magyar demokráciának, hogy itt, helyben ehető a kínai konyha – hangoztatja Je Sen-seng úr. – Szeretném, ha növekedne az itteni életszínvonal, mert akkor a kínaiak is előreléphetnének, nem valósulna meg az álmunk, ha a magyarok szegények lennének.” Ping úr is megmozgat minden követ azért, hogy álma valóra váljon: még kereskedőként kezdett autodidakta módon magyarul tanulni, mivel ráébredt, hogy a vendéglő vezetéséhez már nem elégséges a nyelvtudása. Középfokú nyelvvizsgát tett, lányai, Tünde és Kriszti pedig már anyanyelvi szinten beszélik nyelvünket, olyannyira, hogy időnként haza kell küldeni őket Kínába – eredeti anyanyelvüket visszatanulni. „A jövő a gyerekeké, értük dolgozom, nagyon fontos a taníttatásuk – jelzi Ping úr. – Kína is fejlődik, gazdasága rohamosan kapitalizálódik, nő a szabadság, mert a kommunisták inkább csak a politikai élet bizonyos területeit uralják. Egyre csábítóbb tehát visszatelepülni, de ha nem adódnak komolyabb gondjaink, ha nem vonják vissza egyik napról a másikra letelepedési engedélyünket, akkor mi már itt maradunk. Igen, sokszor kínoz a honvágy – gondolkodik el Ping úr –, de van egy régi közmondás, amely mélyen gyökeredzik az ötezer éves kínai kultúrában. Akinek eszményei vannak, bárhol megvalósíthatja azokat: a legfontosabb, hogy mindig újabb és újabb dolgokat fedezzünk fel.”Fölösleges alá- vagy túlbecsülni a kolónia alkalmazkodási igényét: beszélgetőpartnereim maguk is hangsúlyozzák, hogy az integráció elemi gazdasági érdekük. „Magyarországnak is tudatosítania kellene, hogy az itt élő kínaiak nagyban hozzájárulnak gazdasága fejlődéséhez – figyelmeztet Ku Csung-jao, a Fáy utcai Kínai Kereskedelmi és Információs Központ igazgatója. – Intézményünk a magyar és kínai gazdasági kapcsolatok építésével foglalkozik, részben azzal, miképp lehetne magyar termékeket Kínába exportálni. Ebben főként a kolónia régebben letelepedett magjára számítunk, hiszen ők alkalmazkodtak leginkább a magyar viszonyokhoz. Ez a gazdasági elit nyolc-tíz üzletemberből áll, akiket a magyar hatóságok sajnálatos módon maffiavezérnek tekintenek. Holott arról van szó, hogy a kényszerű bezárkózásban és egymásrautaltságban természetes összefonódások alakulnak ki a közösség vállalkozásai között. A kínai lelkület eredendően barátságos – teszi hozzá Ku Csung-jao –, ám a kommunikációs nehézségek miatt maguk is falat emelnek, miközben kirekesztődnek, és a magyar társadalom perifériáján ragadnak a kolónia tagjai.”Távoli piacok reményeKu Csung-jao szerint a válság fő oka, hogy a legtöbb bevándorló gyorsan akar meggazdagodni, mindenki egyszerre áll rá arra, ami nyereségesnek látszik, majd befuccsolva a másik kereskedő alá ígér – hiányzik a piackutatás. Ráadásul a magyar állam is egyre nehezebb gazdasági feltételeket szab. „S ha a magyarok úgy érzik, mindig egy lépéssel a fejlemények mögött járnak, mi hozzájuk képest is lemaradunk – összegzi a helyzetet az igazgató. – Sajnálatos azonban, hogy a kapcsolatépítés fordítva még nemigen működik, mert a magyar kereskedők nem térképezték föl Kínát, ők nem annyira vállalkozó szelleműek, mint a kínaiak.” Ku Csung-jao úgy véli, hazánknak követnie kellene az Egyesült Államok gazdaságpolitikáját, hiszen utóbbinak elsődleges kereskedelmi partnere Kína.Magyar szakértők szintén hangsúlyozzák, óriási piacról mondunk le értelmetlenül, amíg nem alakítunk ki hivatalosan is Kínával kapcsolatos gazdasági elképzeléseket. El kellene végre döntenünk, hogy szükségünk van-e a kínaiakra, és ha igen, milyen céllal, jelenti ki Tálas Barna. Az itteni kereskedőkolónia hídszerepet tölthetne be nem csupán Magyarország és a Kínai Népköztársaság, de az összes tengerentúli kínai diaszpóra között is. A bennük élő rokonságtudatot ostobaság lenne megrendíteni; hazánk nagy haszonnal épülhetne be például a fizetőképes belső-kínai piacokra, ahol a mi technológiáink még mindig egy fokkal fejlettebbek, és könnyebben adaptálhatók. A németek, amerikaiak rég felismerték azt, hogy Kínában csak olyasvalaki képes jó üzleteket kötni, aki beszéli a nyelvet, ezért több ezer embert képeznek. Míg nálunk évente tizenöt-húsz kínai szakost vesznek föl az egyetemre, illetve a Külkereskedelmi Főiskolára, s ezek nagyobb része is – a kínai nyelvet valamelyest elsajátítva – többnyire nyugati cégeknél köt ki. A Kínához mindig is szorosan kötődő magyarországi kolónia tagjai tehát hiányt tölthetnének be a gazdasági kapcsolatteremtésben. Ehhez azonban olyan magyar vízumgyakorlatra volna szükség, amelyik a „nem”-en kívül más szót is ismer, fűzi hozzá Polonyi Péter. „Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az USA–Kína konfliktusban csupán peremvidék az Európai Unió. S ebben az értelemben mi egy peremvidékre törekedve fordítunk hátat a jövő térségeinek.”