Szülőföld lélekben és lábban

Hősies pionírvállalkozás bemutatni egy soknemzetiségű, kusza történetű, félpogány tájegységet, isten háta mögötti falvairól, porrá omlott ősvárairól sem feledkezve meg. Több mint 130 évvel Orbán Balázs nagyszabású kísérlete, emberöltőkkel történelmi, társadalmi kataklizmáink után újabb heroikus munka születik négy kötetben: a Székelyföld falvainak XX. század végi leírása.Két kötet már megjelent a Nap Kiadó gondozásában: Háromszék, illetve Csík-, Kászon- és Gyergyószék ismertetése. Orbán Balázs romantikus pátoszát idézi az elszántság és maximalizmus, amellyel az első kötet bevezetőjében körvonalazza terveit: föltérképezni a Székelyföldet, több száz falusi települését, gazdasági, kulturális, néprajzi, felekezeti állapotát. Mindeközben hangsúlyozza, hogy tartózkodik az olyannyira kézenfekvő történeti összehasonlításoktól. Inkább puszta tényeket közöl. Valóban leírható ma a Székelyföld ezzel a tényszerűséggel és teljességigénnyel?– Keretek között igen. Ha arra vállalkozom, amire Orbán Balázs, akkor biztosan kudarcot vallottam volna, hiszen ahhoz a munkához egy ember ma már kevés lenne: azóta az általa összefogott tudományágak rengeteget fejlődtek. Néprajzi képzettségem ellenére vállaltam, hogy nem szakmunkát, hanem honismereti kézikönyvet írok.– Nem csak erre gondoltam. Közismert, hogy Romániában – részben bizonyos politikai erőknek, részben megbízhatatlan nyilvántartásoknak köszönhetően – nem egyszerű hiteles képet szerezni a falvak mai állapotáról. Említi például, hogy az 1992-es népszámlálás adatai nem tükrözik a valóságot…– Elsősorban a cigányságról ad hamis helyzetjelentést ez a népszámlálás, de úgy vélem, a vallási felekezetekről tárgyszerűbben tudósít, mint a mostani magyarországi fog, mert nálunk mindenki bevallotta a vallását vagy vallástalanságát. A Székelyföldön különleges a cigányhelyzet: a legtöbb településen, ahol már százötven-kétszáz éve él együtt egy kis cigány közösség a magyar lakossággal, elmagyarosodtak a cigányok. Anyanyelvükön nem beszélnek, felekezetileg a településen uralkodó történelmi magyar egyházhoz tartoznak, és népszámláláskor többségükben magyar cigányoknak vallották magukat. Csakhogy a rovatba magyarként kerültek a népszámláló tanító bácsik túlbuzgósága miatt. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a hivatalos adatok szerinti kétezer-hatszáz háromszéki cigány helyett huszonkétezret írtam össze. Nagyon ritka a vegyes házasság, vannak azonban olyan települések, mint például Mikóújfalu, ahol összhang uralkodik a két csoport között. A cigány férfiak együtt dolgoznak a magyarokkal, nyugdíjat élveznek, húsvétkor a magyar legények az ő házaikat is végigjárják, leányaikat megöntözik. A Homoród menti Lövétén magyarok keresztelnek cigány gyerekeket, vagy éppen fordítva, ha a szomszédban cigány család él. Ezek a cigányok hosszú távon mindenképp magyarokká válnak.– Nem ütközött ellenállásba az adatgyűjtés során? Nem találkozott a közelmúltból visszamaradt rossz beidegződésekkel, a faggatózóknak gyakran kijáró gyanakvással?– Háromszéket gyalogosan és kerékpárral jártam be, a tehénpásztortól a lelkipásztorig mindenkivel szóba elegyedve az adott településen. A község közgazdasági helyzetére, infrastruktúrájára, népességére vonatkozó adatokat a községházán vagy az egyházi vezetőtől szerzem be. Az életmódot, a földművelés helyi sajátosságait – a statisztikán kívül – természetesen a parasztemberek ismertetik meg velem. Elsősorban gyakorlati munkáról van tehát szó. E terepmunka során barátságok szövődtek szállásadóimmal, beszélgetőtársaimmal. Sem a könyvemben, sem előadásaim során nem használtam ezért az „adatközlő” kifejezést, hiszen jó kedéllyel társalgunk, baráti kézszorítással válunk el. Furcsa lenne, ha adatközlőknek titulálnám őket. Az egyszerű emberekkel sosem volt problémám, de előfordult, hogy egy község egyházi elöljárója csak püspöki ajánlólevél felmutatása után lett volna hajlandó egyáltalán szóba állni velem. Ezért kénytelen voltam ajánlólevelet kérni a gyulafehérvári érsek úrtól. A magyarok inkább örömmel fogadták a kérdéseket, örültek, büszkék voltak rá, hogy ők is bekerülnek a könyvbe. A cigány közösségekben pedig a vajdát látogattam meg. A sepsikőröspataki cigánytelepen például gyanakvóan fogadtak, a vajda bujkált előlem, de amikor megértette, hogy csak fényképezni akarok és a helyi közösség létszámát, jelenlegi helyzetét felmérni, leültünk, egy pohár vodka mellett jól elbeszélgettünk, majd a vajda végigvezetett a telepen. A cigány közösségeknél mindig az volt a zavaró, hogy azt hitték, megváltó vagyok, és fölmérve az állapotokat, majd segélykonvojokat irányítok a telepre... Csak azzal tudtam megköszönni a segítségüket, hogy akivel hosszabban beszélgettem, hálából lefotóztam, és elküldtem neki a képeket.– A románság hogyan fogadta a felmérést?– Előfordult, hogy személyi igazolványomat kérték, a Bákó megyéhez csatolt, elrománosodó Gyimesbükkön pedig megtagadták a hivatalos adatszolgáltatást akár csak arról is, hogy hány kocsma, tehén, magánkezelésű traktor van a községben. Kiskapukon át szereztem meg az információkat. Székelyföldi hivatalokban soha nem kellett igazolnom magam. Egy gyergyói ortodox pap kikapta a jegyzetfüzetet a kezemből, és belelapozott, hogy azt jegyzetelem-e, amit ő mond. Máskülönben nagyon jól fogadtak, élményeim többsége pozitív. A két kötet összeállításához legalább ötezer emberrel beszélgettem. Hangsúlyozom, hogy a Székelyföld jelenlegi helyzetét mutatom be, függetlenül attól, hogy egy települést magyarok, románok vagy cigányok laknak.– Mi ösztönözte arra, hogy belevágjon ebbe a roppant vállalkozásba?– Ugyanaz, ami a néprajz szakra irányított. A székelyföldi utazások nem előzmény nélküliek. 1990 és ’95 között, ELTE-s hallgató koromban jártam be kerékpárral Magyarországot, a Felvidéket, a flóra iránti érdeklődésem, a növényfotózás vezérelt az osztrák Alpokba, aztán 1994-ben kerékpárral utaztam be Moldvát, a moldvai magyar telepeket. Apai nagyapám fiatal református kántortanítóként bebarangolta Udvarhelyszék falvait, és festett kazettás mennyezetekről, még föllelhető festett bútorokról több ezer motívumot másolt le. Anyai nagyszüleim pedig szenvedélyes kirándulók voltak, nagyapám az Erdélyi Kárpát Egyesületnek oszlopos tagja volt, amíg föl nem számolták azt. Ám a szellemiség megmaradt továbbra is: kora tavasztól a bodoki-tetői hóvirágszedéstől a késő őszi Csukás-hegységbeli kirándulásokig minden hétvégét kerékpározással, hegymászással töltöttünk. A szülőföld gyerekkoromtól bennem él – lélekben és lábban. 1993-ban döbbentem rá, hogy nem szakosodással és megmaradásunk szempontjából jelentéktelen tanulmányok írásával kívánom eltölteni az életemet. Gondolkozni kezdtem, ha hazatérek, néprajzosként mit tehetnék a székelység érdekében. Nem elégített ki a múzeumi munka. Leghőbb vágyam volt a Székelyföldet teljességében látni és másokkal megismertetni. Papírra vetettem az ötletet, elküldtem a massachusettsi magyarság egyesületének. Fantáziát láttak benne, az elszántság kiolvasható volt soraimból. Hat magánszemély vállalta, hogy fedezi megélhetésemet és a terepmunka költségeit. A Magyar Nemzeti Bank Közjóléti Alapítványa támogatásával vásárolhattam fényképezőgépet és diktafont.– Orbán Balázs példája lebegett a szeme előtt?– Végig az ő szellemiségéből merítek. Látogatva a székely falvakat, örömteli tapasztalatom, hogy a mai székelyek Orbán Balázst mennyire szeretik. Jártam olyan homoródszentmártoni házban, amelyben „szent sarkot” tartanak fenn számára a tisztaszobában egy nyugdíjas erdész lakásában: a falon Orbán Balázs teljes alakos fényképe függ bekeretezve, s alatta a két vaskos kötet reprint kiadásban. A falusi értelmiség nagy része őrzi, olvassa műveit.– Mégis alapvető különbségek vannak. Leegyszerűsítve: mintha Orbán Balázsnál több lenne a tárgyi emlék, a tájleírás, a titokzatos ősszékely maradvány, mint az ember, míg önnél éppen fordítva.– Az ELTE-n Keszi-Kovács László néprajztudós fogalmazta meg, hogy a néprajz nemzetfenntartó tudomány. Ennek szellemében fogalmaztam és valósítom meg a feladatot. A néprajzos elemzéseinek és leírásainak vissza kell jutniuk a társadalomhoz. Nem könyvtáraknak írunk, nem egymásnak osztogatunk különlenyomatokat. A fő kérdés az, hogy mi kerül vissza a faluba, azokhoz az emberekhez, akikről egy-egy tudós a doktori disszertációját írta. A tanulmányok erőt adhatnak a hagyományőrzéshez, a szokások felértékeléséhez. Ha a parasztember látja, hogy írnak róla és relikviáiról, akkor valószínűbb, hogy megőrzi azokat, és a gyerekeit is abban a szellemben neveli. A végső következtetéseket azonban csak a teljes terep bejárása után, a negyedik kötetben vonom le. A fogyó, stagnáló vagy életképes falvak motivációi csupán így elemezhetők. Ott van például Farkaslaka, nem hétköznapi eset: kiugróan gyarapszik a lakosság. Oda utazom a közeljövőben, kideríteni ennek okait. A vizsgálatot követően példaként kell bemutatni, megmagyarázni a mozgatórugókat más falvak okulására. Ne csak siránkozzunk azon, hogy fogyatkozunk, hanem elemezzük az ellentétes eseteket is, máshol is ezt a helyzetet harcolva ki, akár külső beavatkozással. Vitatkoztam azon, hogy a néprajznak csak a leírás-e a feladata, vagy köteles hatni is. Talán azt mondják majd rólam, nem vagyok néprajzkutató, ám politikus sem leszek – valahol a kettő között ragadok. Ajánlásokat tehetek politikusoknak, befektetőknek, ekkora adatmennyiség birtokában felhívhatom kívülálló, de hatni tudó személyek figyelmét.– A kép, amelyet a Székelyföldről fest, mindemellett igen lehangoló. Kifosztott, betört ablakú művelődési házak, eldugott, buszjárat nélküli, öregedő falvak, ahová a napilap két-három napos késéssel érkezik, romos utak, szegénység, munkanélküliség, elmaradottság.– Ez a valóság. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy Udvarhelyszék sok tekintetben elöl jár. Ha egy településen néhány ember a szívén viseli a közösség sorsát, akkor az a falu él, pezseg, van kulturális és gazdasági élet, mert akadnak vállalkozók, akik otthon fektetik be újra jövedelmüket, munkahelyeket teremtenek. Udvarhelyszéken vannak falusi embereknek szánt lapok is, néhány fiatal értelmiségi hónapról hónapra ötszázezer példányban lapot szerkeszt, amely a falu gondjaival foglalkozik, mindenki véleményt nyilváníthat benne – ez is erősíti az összetartást. Példa erre Lövéte, Oroszhegy vagy Zetelaka. Máréfalván, a székely kapuk településén Máréfalváért díjat alapítottak.– Lát-e esélyt, érez-e energiát arra, hogy emelkedjék a Székelyföld kulturális nívója?– Azokkal a településekkel nincs baj, ahol helyben lakó tanítók, tanárok vannak, akik ott születtek vagy beilleszkedtek a közösségbe. A város közeli falvak vannak rosszabb helyzetben, amelyekből az értelmiség elment, a tanárok a közeli városból ingáznak, s miután megtartják óráikat, többet nem törődnek a falu életével. Ezeken a helyeken nincs színjátszó csoport, nincs énekkar. Minden tájegységnek megvan a maga kis falusi központja, ott van például Háromszéken Réty, az iskolaigazgató, aki történelem szakos tanárként fúvószenekart vezet. Réty azóta fogalommá vált a zenészek körében, találkozók, nyári táborok várják az oda látogatókat. Illyefalva, Zágon is hasonló kulturális-szellemi központtá alakul lassacskán.– Balkanizálódás?– Városon erősebb, de falun is jellemző. A mentalitásban, a környezethez való viszonyulásban. A szavak hiteltelenségében. Az erkölcsi megbízhatatlanság fokozódik, van ugyan kitörési szándék, de még igen gyenge, talán csak az értelmiség körében.– Századfordulónkon kevés ember látja át úgy a Székelyföld helyzetét, mint most ön. Utazásai, személyes tapasztalatai alapján mit gondol, mi orvosolhatná a térség gondjait?– Például a magyarországi tőke visszaáramlása. Persze nem kormányzati beavatkozásról van szó. Szerencsés volna, ha a kint dolgozó székelyföldi magyarok hazatérnének, és keresetüket otthon fektetnék be, házakat építve, vállalkozásokat indítva be. A székely falvak tervszerű iparosítása is kiút lehetne, hiszen kizárólag földművelésből sosem fognak megélni, ahogy a múltban sem. A földművelés, állattartás, erdőgazdálkodás még együttes erővel sem képes a lakosságot helyben tartani, hiszen a fiatalság szemléleti változásokon ment keresztül, már nem hajlandó gazdálkodni. Említhetnék szép példákat Felső-Háromszékről, ahol nyugati vállalkozók konfekcióipart, nadrágvarró üzemet létesítettek, a környékbeli asszonyoknak munkahelyet biztosítva. Szükséges ugyanakkor a mezőgazdaság átalakítása, modernizációja is. A törpebirtokokat tagosítással meg kell szüntetni.– Milyen melléktermékei születtek a kalandozásoknak?– A négy kötetben megjelenik összesen ezer fénykép, amelyet több mint tízezer fotóból válogattam. Kétszáz óra hangzóanyagot vettem fel: beszélgetéseket, énekeket, meséket, egy csángó bál anyagát. Most kezdtem gyűjteni tréfás történeteket, s mire Marosszéket is bejárom, kiadható mennyiségű anekdota gyűlik össze. Háromszéki ragadványnévszótárt is tervezek.– Mit kívánna a Székelyföldnek?– Sok góbét, sok gyereket. Olyanokat, akik nem mennek el szülőföldjükről. Ehhez viszont a feltételeket a mai nemzedéknek kell megteremtenie. Az a baj, hogy a politikus, az egyházfi, a közgazdász és a tanító is külön akar nemzetmentő lenni ahelyett, hogy egyensúlyba hoznák a diszciplínákat.