A választásokon dől el az oktatás jövője

A szívem mélyén dédelgetem azt, hogy talán majd egyszer visszatérhetek az Oktatási Minisztériumba – árulta el Pokorni Zoltán, aki pártelnöki megbízatása miatt rövidesen átadja politikai államtitkárának a szaktárca vezetését. Pokorni sima és zökkenőmentes miniszterváltásra számít. Mint fogalmazott: Pálinkás József a legközvetlenebb munkatársa, aki részt vett minden meghatározó döntésben, akivel együtt irányították az Oktatási Minisztériumot. A miniszter a legfontosabb kérdésnek tartja az okatás minőségének fejlesztését, és a pedagógusok, illetve az oktatók bérének emelését. – A 2002 és 2006 közötti időszakban már azt a célt kell magunk elé tűzni, hogy a pedagóguskereseteket a közoktatásban legalább 25, a felsőoktatásban pedig 60 százalékkal a növekvő nemzetgazdasági átlag fölé emeljük – emelte ki a szaktárca hároméves működését értékelő interjújában a távozó oktatási miniszter.Nem lehetett volna még oktatási miniszterként „kihúzni„ a kormányzati ciklusból hátralévő egy évet?– Én azt gondolom, hogy mind a Fidesz-elnökség, mind pedig az oktatási miniszterség komoly feladat, nagy figyelmet, sok időt kíván, és nem helyes politikailag sem, ha az oktatási tárca élén egy pártelnök áll. Láttam arra példát Torgyán miniszter úrnál, hogy az agrártárca munkáját adott esetben joggal lehetett kritizálni, de többször méltánytalan támadások érték. Nyilván azért, hogy őt pártpolitikusi szerepkörében támadják az agrártárcán keresztül. Ezért nem engedhetem meg magamnak, de az oktatásügynek és a Fidesznek sem, hogy ez a két dolog összekeveredjen. Természetesen fáj a szívem, mert ahogy nosztalgiám van az oktatás, a tanítás iránt, úgy érzek az oktatáspolitika iránt is. Tizenkét év alatt – azt gondolom – megértettem, megtanultam ezt a szakterületet.– Önnek 1997–98-ban a szakmapolitika mellett a Fidesz-frakció vezetőjeként sok egyéb kérdéssel is kellett foglalkoznia...– Ez így volt. Nagy örömmel és ambícióval végeztem a politikai munkát. Nagyon érdekes, izgalmas időszak volt. Földkérdéssel, NATO-csatlakozással, Bős-Nagymaros ügyével foglalkoztam akkor, tehát nem tartok attól, hogy nem szeretném ezt a területet. Az igaz, hogy akkor is visszahúzott valami az oktatáshoz, amelyhez végül miniszterként térhettem vissza.– Nem érték olyan vádak, hogy cserbenhagyja az oktatásügyet?– Szemrehányás formájába csomagolt dicséretek értek, amikor pártelnökké választottak. Azt mondtam a hozzám bekopogtató, vagy az utcán megállító kollégáimnak, hogy az oktatásügyben előttünk álló tanév eseményei jól kirajzolódnak. A fejlesztések, amelyeket elindítottunk, nagyon jól haladnak, és megmutatják a teendőket. A kétéves költségvetés aránylag jó pénzügyi keretet biztosít ehhez a munkához. Most nem az a kérdés, hogy mi lesz a következő egy évben, sokkal inkább az, hogy mi lesz az azt követő négy esztendőben az oktatásüggyel, hogyan folytatódik az elkezdett munka. Ez azonban nem az Oktatási Minisztérium falain belül dől el, hanem a választásokon.– Az utóbbi három év oktatásügyben történt fejlesztései és az eddigi eredmények mégiscsak az ön vezetése alatt jöttek létre. Mi változott az oktatáspolitika megítélésében?– Egy nagyon fontos változás látható. Az oktatásügyet sikerült kivonni a pártpolitikai vitákból, ebből az állandó pergőtűzből, ezt komoly sikernek tartom. Jól emlékszünk arra, hogy a kilencvenes évek elején óriási érzelmektől sem mentes, sőt gyakran ideológiáktól is vezérelt indulatos viták zajlottak az oktatás körül. Ma ilyenek már nincsenek, egyre jobban látható, hogy mik azok a kérdések, amelyekben kialakult a közmegegyezés.– Mintha az oktatás súlya és szerepe is megváltozott volna...– Nem hiszem, hogy az én személyemnek szól vagy az átalam vitt politikának, hogy a parlamenti pártok nem folytatták azt a taktikát, amit korábban, amikor az oktatáson belüli vitákat pártérdekek alá rendelték. Azt gondolom, ebben alapvetően az játszott szerepet, hogy maguk az emberek is fontosabbnak tartják az oktatást, sem- mint hogy a politika játékszerévé váljon. A családok tisztában vannak azzal, hogy a gyermek jövőjét az dönti el, kitől, hol, mit és milyen színvonalon tanul.– Három évvel ezelőtt egy lapunknak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a két legfontosabb kérdés mind a köz-, mind a felsőoktatásban a minőség garantálása és a pedagógusok bérének emelése. Hogyan gondolkodik erről ma?– Úgy látom, hogy a szakmai fejlesztésekben jelentős eredményeket értünk el. A legtöbb kérdésben ma közmegegyezés van. Például abban, hogyan szabályozzuk a tananyagot, az oktatás tartalmi kérdéseit, milyen módon kerüljenek be a megváltozott élet kívánta új ismeretek. Az is ide tartozik, hogyan nyugtassuk az elmúlt évtizedben alaposan felbolygatott magyar iskolaszerkezetet. Biztosítanunk kell, hogy az önkormányzatok által fenntartott iskolarendszer ne szakadjon szét módos és szegény települések által irányított kis egységekké. Nagyon fontos lépésnek tartom a minőségfejlesztési program mellett az érettségi rendszer reformját is. De gyakran találkoztam azzal a véleménnyel pedagógusok részéről, hogy az mind nagyon szép, amit a minisztérium mond, egyet is értenek vele, de ha a pedagógusok fizetésén, életkörülményein nem tudunk javítani, akkor nem lesz, aki ezeket végrehajtsa.– Kormányra kerülésük előtt ön azt mondta: azt kell elérniük 1998 és 2002 között, hogy az addig reálértékben csökkenő pedagógusbérek minden évben érzékelhető módon növekedjenek.– Az évi 8-10 százalékos keresetnövekedést reálisnak láttam. Sokan kritizáltak akkor ezért, vagy kétségbe vonták a lehetőségét, mondván, hogy ez csak választási ígéret, ezért betarthatatlan, hiszen a magyar gazdaság nincs erre alkalmas állapotban. Ma már jól látjuk, hogy a magyar gazdaság teljesítményére épülve elindítható volt a növekedés, amely meg tudta teremteni ennek a feltételeit 1998 és 2002 között, hiszen a kétéves költségvetés alkalmat ad arra, hogy már 2002-re is kalkuláljunk. A közoktatásban a keresetek 81 százalékkal nőttek. Ez természetesen abszolút szám, hiszen tudjuk jól, hogy az infláció sem szűnt meg, ezért a reálérték-növekedést is külön kell vizsgálni. A növekedés 1999-ben 7,5 százalékkal haladta meg az inflációt, 2000-ben kevesebbel, idén már jóval magasabbra, 2002-ben pedig közel 14-re számítunk. A négy év összesen 34-35 százalékos reálérték-növekedést hoz, átlagban ez 8-9 százalék. Tehát azt gondolom, hogy a célt, amit akkor magunk elé tűztünk, reálisan fogalmaztunk meg, sikerült teljesíteni.– Az érintettek is így érzik?–Természetesen senki sem érzi úgy egyetlenegy béremelésnél sem, hogy megoldódott minden probléma, hiszen – talán az idén szeptemberi 20 százalékos növekedést leszámítva – egyik sem látványos nagy ugrás, de mégiscsak perspektívát nyit, hiszen évről évre nem csökkennek a keresetek. Ne feledjük, hogy volt olyan két esztendő, amikor a keresetek elveszítették az értékük egyötödét. Ez összeségében 1994–98 között 15 százalékos csökkenést jelentett. Az eredmények ellenére bizonyos tekintetben nehezebb helyzetben van az oktatás, mint a korábbi évtizedben, ami a szakma elhagyásában mutatkozik meg. Hiszen nem elegendő a béreket önmagukhoz képest növelni, a többi területhez, a versenyszférához képest is kell javítani a pozíciót. Az első kormányzati ciklusban azt fogalmaztuk meg, hogy a keresetek reálértéke növekedjen, ez teljesül. A 2002 és 2006 közötti időszakban már azt a célt kell magunk elé tűzni, hogy a pedagóguskereseteket a közoktatásban legalább 25, a felsőoktatásban pedig 60 százalékkal a növekvő nemzetgazdasági átlag fölé emeljük. Ugyanis ma az a gond, hogy még a növekvő bérek mellett is elhagyják a szakmát a kollégáim. Egy növekvő, gyarapodó gazdaságnál, ahol 200 ezer új munkahely jött létre az elmúlt években, a magasan képzett pedagógusokat elcsábítják, és bizony el is mennek.– Hogyan alakul a minőségfejlesztés ügye?– A minőség szót pontosítani kell, hisz ezen az elitképzést szokták érteni. Eszerint például akkor jó egy gimnázium, ha minél több gyereket juttat be az egyetemre. Azonban legalább ennyire fontos volt számunkra, hogy önmagában is értékeljük az iskolák teljesítményét. Arra a pedagógiai hozzáadott értékre gondolok, amely legalább olyan fontos abban az esetben, ha egy rossz helyzetben lévő, kevésbé jól tanuló gyereket előrébb viszünk és tisztes szakmát adunk a kezébe. A közoktatási intézményekben a gyerekek még mindig jelentős hányada ma is abbahagyja a tanulmányait vagy befejezi, de nem kap kézhez sikeres végzettséget. Ez európai összehasonlításban nem olyan nagy, de arányukat a következő időszakban a felére, az évtized végére pedig nullára kívánjuk csökkenteni. A minőség fontos mutatója az is, hogy az iskola a gyerekeket felruházza olyan képességekkel, amelyekkel később megújíthatják a tudásukat. A jó iskola mindig is ezt csinálta, de az oktatási rendszerünkre mégsem volt jellemző, márpedig a mai világ ezt követeli meg majdnem mindenkitől. A kompetencia alapú, fejlesztő iskola megerősítése és kialakítása a feladatunk, emiatt hoztuk létre a kerettanterveket, alakítjuk át a pedagógusképzést és a továbbképzési rendszerre vonatkozó programjainkat. Az iskola minőségéhez hozzátartozik az is, hogy nevelő szerepét, személyiségformáló, segítő, emberi értékközvetítő funkcióját megerősítsük.– Tapasztalt-e tartózkodást vagy ellenállást a minőségbiztosítási program elindításakor?– Voltak aggályok, fenntartások, többek között bennem is. Hiszen tudtuk jól, hogy nem lehet, nem szabad az ipar, a szolgáltatás vagy a pénzügy területén kialakult minőségbiztosítási rendszert rákényszeríteni az oktatási rendszerre. A pedagógusok részéről természetesen volt egyfajta távolságtartás, amely magára a műfajra, a technikára vonatkozott. Voltak olyan hangok – vagy inkább viccszámba menő megjegyzések –, hogy visszatér a szakfelügyelet, a Kádár-kori gondolatrendőrség. Az volt a feladatunk, hogy ne átvegyünk, hanem kifejleszszünk egy saját, kifejezetten az oktatásra létrehozott, megteremtett minőségbiztosítási rendszert. Nagyon sok európai országban kiváló minőségbiztosítási rendszerek léteznek a felsőoktatásban, de a közoktatás területén az elsők között indultunk el és szerintem elég messzire jutottunk el ebben a munkában.– Milyen volt a felsőoktatási reform visszhangja?– A tárca első intézkedéseként a tandíj-kötelezettség eltörlését még ma is nagyon fontos lépésnek tekinti a közvélemény. Még tandíj nem is volt, csak a híre – hiszen 1998 szeptemberétől tervezte azt bevezetni a Horn-kormány –, és már csökkent a jelentkezések száma, mert sokan úgy gondolták, hogy nem tudják majd előteremteni a havi 7-14 ezer forintot. Az egyetemek egyesítését is pozitívan értékelték, a kreditrendszer bevezetését szintén. Fontos látnunk, hogy ezek valójában annak az eszközei, hogy Magyarország képes legyen a felsőoktatás iránti tömeges igényt kielégíteni. Ezért kell könyvtárakat, kollégiumokat, oktatótermeket létrehozni és a diákhitelt megvalósítani. A jövőben megváltozik a diploma társadalmi elismertsége, súlya, munkaerő-piaci szerepe. Értékét részben az intézmény súlya, tekintélye adja, részben a diák egyéni teljesítménye, munkája.– Az utóbbi időben az Oktatási Minisztérium koordinálja a kutatás-fejlesztést is. Mit értek el ezen a szakterületen?– Nagyon kritikus helyzetben volt a magyar tudomány. Azt lehet mondani, a kilencvenes évek egyik nagy kárvallottja ez a terület volt. Olyan kritikus szint alá süllyedt a tudomány támogatása, hogy nem- csak az önálló fejleszthetőségét kockáztatta, hanem már azt is, hogy egyáltalán a nagy nemzetközi fejlesztési programokba be tudjunk kapcsolódni. Ezért kellett radikálisan lépni, gyakorlatilag megduplázni az erre fordított összegeket. Az elmúlt évtizedekben ilyen nagyságrendű ugrás ezen a területen nem volt, s nemcsak a hagyományos tudománytámogatási rendszereket tudtuk növelni, hanem a nemzeti kutatási, fejlesztési programot is elindítottuk. Néhány éven belül ki kell derülnie, melyik az a néhány kutatási terület, ahol Magyarország megkerülhetetlenné teheti magát, és érdemben be tud kapcsolódni a nagy nemzetközi tudományos együttműködésbe.– Mit vár az új oktatási minisztertől?– Biztosan tudom, hogy Pálinkás államtitkár úr mit fog csinálni a területtel, hiszen eddig is együtt dolgoztunk. Nagyon nagy része van mindabban, amiről eddig beszéltem. Nélküle és a minisztérium többi vezetője nélkül ezek a programok nem indulhattak volna el. Meghatározó szerepe van abban, hogy az oktatást sikerült a politikai ügyek közül a nemzeti ügyek közé emelni. Ennél simább és zökkenőmentesebb miniszterváltást nem tudok elképzelni, hiszen Pálinkás József a legközvetlenebb munkatársam, aki részt vett minden meghatározó döntésben, akivel együtt irányítottuk a minisztériumot.– Végleg távozik az Oktatási Minisztérium éléről?– A jelenlegi feladat két évre szól a Fideszen belül, 2003 tavaszán kell majd elgondolkoznom, hogy vállalom-e tovább is, vagy más feladatot szeretnék csinálni. Addig még elég sok munkánk lesz. Jönnek az országgyűlési, majd az önkormányzati választások. Nem tartozom a pályájukat, karrierjüket nagyon tudatosan, hosszú távra megtervező, azt következetesen építő emberek közé. Ezt a két évet szeretném a lehető legtisztességesebben végigcsinálni, s itt a legjobb eredményt elérni. Hogy aztán mi lesz, majd meglátjuk akkor. A szívem mélyén azt dédelgetem, hogy talán majd egyszer visszatérhetek az Oktatási Minisztériumba.Pokorni Zoltán az elmúlt három évet a nyugodt, békés építkezés időszakának nevezte az oktatásban a pedagógusnap alkalmából a pesti Vigadóban rendezett ünnepségen, tegnap. Elmondta: a 20 százalékkal megemelt pedagógusbéreket szeptemberben kívánják eljuttatni a tanároknak. A miniszter – idén harmadik alkalommal – átadta a kiemelt pedagógiai munkáért járó Eötvös József-díjakat Farkas Józsefnek, Huszár Imre Jeromosnak, Winkler Máriának és Magyar Miklósnak. A kollégiumi pedagógiai munkáért járó Tessedik Sámuel-plaketteket és az azokkal járó pénzjutalmakat Pataky Márta, Juhász József, Kozák Lajos, Pusztai Jenőné és Molnár István vehette át.