Hogyan halt meg József Attila?

Szenzációsnak mondható könyvet olvasok, mégpedig stílusosan a helyszínen. Vagyis Szárszón, ahol naponta elmegyek a költőről elnevezett utcában, a ház előtt, amelyben lakott, s amely most múzeum, a régi állomás előtt, ahol meghalt s a temetőben, ahol tábla jelzi az első sírhelyét. Mert több sírja is volt, mint ahogyan több halála, ahogy illik is egy nagy magyar költőhöz. Garamvölgyi László ennek a fájdalmas paradoxonnak ered a nyomába, nyomozói módszerekkel és logikával kutatja, mi az igazság, és bebizonyítja, hogy nem öngyilkosság volt, hanem baleset. Garamvölgyi avatott szerző, s kétszeresen is az: szerencsés találkozása a nyomozónak és írástudónak. Új, ingerlő szempontból vizsgálja a kérdést, csoportosítja, szembesíti a tényeket, s nem félek leírni: egy krimi izgalmával lep meg minket.Elhiszem, amit bizonyít. Mint ahogy elhittem az első változatot is, egy országgal együtt! A kettő nem mond ellent egymásnak; olyan paradoxon ez, amely egy nagyobb valóságot képes befogni, mint a szűkös logikánk. A legenda valóságát, amely, ugye, megint egy paradoxon, mert vagy legenda, vagy valóság, de vállalom a tudós irodalmárok fejcsóválását. Mert miről van szó? Arról, hogy a költő élete és halála a versekkel egyenértékű művé, legendává lesz, csiszoljuk-formáljuk, és a szívünk mélyén őrizgetjük. Kevésnek tartjuk a verseket? Nem, nem, a versek fent ragyognak a magyar költészet egén, de úgy tűnik, hogy kell még valami sóvárgó lelkünknek. Így lett József Attila is „különvagyon”, s nemcsak a lelke, hanem életének apró eseményei is. Példává formálódtak a hétköznapi események, családi történetek, maga a család is a Mamával és az eltűnt apával. A kettőt nem lehet elválasztani, maga a költő is rengeteg életrajzi elemet, adatot „beemelt” a verseibe, a személyes sorsból ő is tanulságot és példát varázsolt, tudatosan és zseniálisan. Talán csak ezt követtük, amikor elfogadtuk, elhittük az öngyilkosságot, amely drámai magasságba vitte a legendát. Rögtön a halál után országos gyászoló kórus hangzott fel, adta tovább a legenda tragikusra megkomponált végét. Ezen Németh László gonosz megjegyzése sem rontott, mint ahogy a későbbi sanda gyanú sem, hogy Moszkva keze van a dologban.Nagy bátorság kellett, hogy valaki megkérdőjelezze e már-már mitikus véget, de Garamvölgyi László hála istennek vállalta, s hozzá kell tenni, hogy a legnagyobb szeretettel és tisztelettel, mert az is kiderül e könyvből, hogy nála ma jobban senki sem szereti József Attilát! Visszafelé is nyomoz, próbálja szétfejteni és újraértelmezni azokat a szálakat, mozzanatokat, amelyek a régi közmegegyezés szerint az öngyilkosság felé mutattak. Ezt is izgalmasnak tartom, olyan részletekig elmegy, hogy mennyit ért a kis Baumgarten-díj ezer pengője, amikor például harmincnégy pengő volt egy tropikálöltöny. Szerénytelenség nélkül hadd mondjam, hogy elég jól ismertem a költő életét, diákként az egyszerűség kedvéért kívülről megtanultam minden versét, nos, nekem is nagy meglepetéseket okozott e könyv. Nemcsak az aprólékosan összegyűjtött tények, emlékek, töredékek, hanem azok újszerű, üdítően új szemmel való vizsgálata. Így fejti fel a versek keletkezését is, józanabbul szemlélve a kiváltó élményeket, objektív okokat és lelki traumákat. Más véleménye van a költő betegségéről is, meglehetősen kategorikusan jelenti ki, hogy ami nincs dokumentálva, az nincs is. Esendőbb, de emberibb helyzetbe, hőfokra visszacsavarva tárgyalja a költő szerelmeit is, amitől a versek csak még nagyobbak lesznek. S így jut el a történet az utolsó téli estéig, amikor percről percre elemzi az eseményeket.Mikor e sorokat írom, nyár van, de elképzelem azt a régi decemberi estét. Együtt nyomozok a szerzővel, s nem csak képzeletben. Bejárom az utat az állomásig, magamban számolom a métereket: a Horváth-kerttől 320 méter, azaz durván 600 lépés... Az eszemmel tudom, hogy fontos az igazság! A szívemmel meg azt tudom, hogy még fontosabb a költő felidézése, mert erre meg nekünk van nagy szükségünk.