A félfülű festő árnyékai

Három gumilabda kering kitartóan a levegőben: szikár, feketére sült ázsiai fickó egyensúlyoz a füvön hol fél lábra állva, hol billenékeny balettmozdulatokkal, zsonglőrmutatványokat gyakorol, miközben francia rapzene bömböl magnójából. Sistergő napsütés, kabócák eszelős fűrészelése a Rhône partján; kábán eszegetjük bagett-, camembert-, olajbogyó-reggelinket a padon. A mutatványos néha elégedetlenül felszisszen, a gumilabdák szétgurulnak a fűzfák árnyékában szunyókáló fiatalok közé, akik már nem kaptak helyet a túlzsúfolt kempingekben. Nekünk kivételes szerencsénk volt, másfél napos álmatlan vonatozás után sátrat verhettünk a Rhône legnagyobb szigetén, egy rasztafrizurás késdobáló társaság és egy countryzenekar közé. Ülünk a padon, szemben a népdalba foglalt, világhíres csonka híd és a fenyegetően szép városfal pártázatos kapukkal, őrtornyokkal. A kemping kapuján most pocakos férfi fordul ki molyette cilinderben és szmokingban, akár valami elfuserált Rejtő-alak, ócska vulkánfíber bőröndökkel megpakolt talyigát és rózsaszínűre festett uszkárját húzva maga után. Majd afrikai dobvirtuózok, kisebb társulatok görög karnak, kávéházi koketteknek öltözve, nyomorék fiatalember gördeszkán, mankójával hajtva magát: csepűrágók bizarr felvonulása zajlik mögöttünk – hétköznapi menet a július reggeli Avignonban a színházi fesztivál idején.
Kerülje el ilyenkor a foglyul ejtett pápák városát, aki ódzkodik a középkori hangulattól, a tűznyelők, koldus komédiások siserehadától, a közös, kis esti Marseillaise- és sanzonéneklésektől, az alkalmi commedia dell’arte előadásoktól, amelyekbe bárki gyanútlanul belebotolhat egy-egy eldugott terecskén. Ne lépjen Avignonba, aki nehezen tűri, hogy kávézás közben minduntalan színházi csoportocskák tolakodnak elébe, szavalnak, dalolnak neki, nézőket toborozva az esti előadásokra, és aki idegenkedik attól, hogy intelligens arcú, ősz férfiú szólítgassa le pisszegve a sarkokon, abszurd kamaradarabokat, csipetnyi Molière-t vagy ha mást nem, klasszikusok blaszfém feldolgozásait ajánlgatva pult alól. Avignont színházi fesztiválja mellett élősködőként hozzátapadó, a világ minden tájáról idesereglő harlekinjei teszik izgalmassá, akik udvariasan sorban állnak a legforgalmasabb terek szélén, míg kollégáik, bevégezve mutatványaikat, körbekalapoznak; akik késő este a maguk kedvére dobolnak, gitároznak a Rhône (a helybéli magyar légiósok szerint Róna) túlpartján, a Barthelasse-szigeten, adnak elő Rimbaud- és Baudelaire-verseket a pápai palota bástyái alatt. Ám aki már ide csöppent, jobbat nem tehet, mint hogy vesz egy üveg Luberon-hegyi bort, szabadon kószál a forgatagban, s hagyja, hogy karon ragadják az előadások.
Barátunk, N. harminc év körüli, kedves, nagydarab fiatalember, tíz éve szolgál a francia idegenlégióban, most éppen Avignontól nem messze állomásozik, így esténként kalauzolhat bennünket. Szavaiból sugárzik a légió és a francia állam, kultúra, világfelfogás iránti megkérdőjelezhetetlen hűség és tisztelet: a szeles dunántúli kamaszból vasfegyelmű elit katonát faragtak. Szerinte Magyarországon elképesztő ostobaságok keringenek a légióról, főként a médiának köszönhetően, mert többnyire azok hencegnek emberfeletti megpróbáltatásaikkal, akik föladták, és már az első egy-két évben megszöktek a hadseregtől. Nevetséges, idejétmúlt mendemonda, hogy a légió fegyencek menedéke, rázza fejét N. Szigorúan megszűrik a jelentkezőket, és akit köröznek, nem jut tovább a toborzóiroda bejáratánál. N. ma főtörzsőrmester, szakiskolákba jár, kitanulta a katonairepülőtér-építést, karrierje emelkedőben. Éveket töltött Polinézia atolljain, a francia atomkísérletek helyszínén, harcolt Kambodzsában, a Közép-afrikai Köztársaságban, békefenntartó volt Szarajevóban. Öt év múlva nyugállományba vonulhat mint francia állampolgár, zsebében nem jelentéktelen nyugdíjával.
A place de l’Horloge-on, a régi városmag nyüzsgő főterén csatlakozik hozzánk Viktor, a tejfölösképű galíciai ukrán, N. bajtársa, innentől valóságos légiós díszkísérettel vonulunk az utcákon. Viktor, a zalai tájszólással kínlódó N.-nel ellentétben, kiválóan beszéli a franciát, művelt, vidám fickó, akiről annyi tudható, hogy hajdanán történelem szakot végzett. Íratlan alapszabály a légióban, hogy senki nem kérdez a másik előéletéről, int le N., amikor oroszul faggatom Viktort. A legjobb barátok is csak annyit tudhatnak egymásról, amennyit maguktól elmondanak. Egyesek szerint Magyarországról vonulnak be a legtöbben a francia légióba, valaki tíz százalék körüli arányt is említett, mondom N.-nek, aki elneveti magát. Elképzelhetetlen, a hadsereg kínosan ügyel arra, nehogy efféle nemzeti túlsúly megjelenjék, legyint. Különben is a legtöbben az egykori Szovjetunió területéről jönnek. Kérdésemre N. kifejti még, hogy szolgálaton kívül csak a vele egyenrangú magyarokkal tartja a kapcsolatot, és nem engedi, hogy hozzá beosztott honfitársai anyanyelvükön társalogjanak, mert akkor sosem tanulják meg a franciát.
Megérkezésünk másnapján N. betuszkol bennünket kocsijába, és irány a Vaucluse. A színpompás, izzó provence-i táj, amely lándzsahegyként meredő ciprusaival, színarany gabonatábláival, olajfaligeteivel, mindent lilába burkoló levendulaföldjeivel, tüskés, mélyzöld cserjével befuttatott mészkőszikláival költészetet, festészetet, filozófiát ihletett évezredeken át. A középkorban a dőzsölő, gondtalan és frivol grófi kastélyok gáláns és epekedő trubadúrlíráját, amelynek nőkultusza és szerelemtana sokat köszönhet a Dél-Európát beportyázó és felvirágoztató arab rablólovagoknak. A reneszánsz hajnalán szíven ütötte Petrarcát, aki éppen az avignoni klarisszák templomában pillantotta meg először Laurát, örökké sóvárgott plátói szerelmét. Elmegyünk a kopasz tetejű Mont Ventoux, azaz Viharos-hegy mellett, amely tanúja volt a világirodalom legelső túrájának: Petrarca, az első turista a panoráma helyett Szent Ágoston Vallomásaiba feledkezett – megszégyenülten a gyönyörkeresés hiábavalóságától. Itt magasodik Avignon, az ovális város, átitatva a zordságában, katonásságában is légies és művészi gall középkorral. Nem messze tőle Arles és Saint-Rémy-de-Provence, előbbi kacskaringós, rejtelmes domboldali városka – félárnyékos utcák, amfiteátrum ellenfényben és egy bolond, félfülű festő árnyékai. Saint-Rémyben pedig a városszéli kolostorhoz simuló sárga ház, amelynek ablakaiból hamisítatlan Van Gogh-i tájak sugároznak felénk, azzal a szálkás, örvénylő izzással, azzal a háborodott színpompával, mégis minden lelki örvényt elcsitító, gyógyító harmóniával, amely a délre szakadt hollandus képein tapasztalható.
Saint-Rémy-de-Provence-ba bérbiciklivel megyünk, útba ejtve Chateaurenard középkori sasfészkét, amelyből errefelé tizenkettő egy tucat, a csendesen szunyókáló provanszál városkákat, míg lefékezünk a kórház előtt, amely egykor Van Goghot óvta saját magától. Az előcsarnokban a mostani gyógykezeltek képeiből tartanak vásárt: primitív, eszelősen vad, torokszorító alkotások, méltók a hely, a nagy előd géniuszához. Odakint pedig úgy tűz a nap, hogy, mint Vincent mondaná, „meghibban tőle az ember”.
Avignonban, Gordes-ban, Glanum római maradványain, Arles amfiteátruma körül turistacsordák legelésznek, szuszogó-verejtékező japán, német, amerikai csoportok ballagnak engedelmesen, idétlen narancssárga vagy hupikék egyensapkájukban az ernyőjével hadonászó idegenvezető után. Nyolcezer kilométert fogunk vonatozni és vagy négyszázat gyalogolni a Földközi-tenger, az európai kultúrát dajkáló Mare Nostrum körül, míg hagymahéjként válik le egymásról a francia és itáliai középkor, az etruszk és római ókor, végül a mükénéi–dór antikvitás. De mindvégig szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy nem vagyunk turisták, vagy csupán annyira, mint Petrarca – szégyenérzet nélkül. Finynyás sznobként keressük az eldugott, érintetlen helyeket, ahová nem vezetnek marhacsapások. Ilyen a pápai város tőszomszédságában Villeneuve-lès-Avignon, épen megmaradt, karthauzi kolostorával, amely gazdag mediterrán kertjeivel, napsütötte celláival nem tehette gondtalanná a barátok önsanyargatásait. A dombtetőn magasodik a Szent András-erőd, ikertornyában dohos, szűkös katonai várbörtön: láttunk már ilyet, nem az elmeháborító cellaodúk megrázók igazán, hanem a falakra karcolt évszázados graffitik: egy vitorlás hajó, egy templom, másutt teljes név évszámmal, tányér, négy kanállal – személyes jelképek, egy tengerészé, egy kiugrott papé, egy szakácsé talán, évtizedekre eltemetett rabok kétségbeesett ragaszkodása homályosodó öntudatukhoz.
Ám felkapott helyeken is találhatni járatlan utakat, eldugott csodákat. Avignontól keletre Fontaine-de-Vaucluse, rejtélyes hegyi patak még rejtélyesebb forrással: nagy kékség, vízkatlan a fehér mészsziklák alatt, amelyet eddig mintegy kétszáz méter mélységben derítettek fel, de nem jutottak a buzgár nyomára. Olyan bőven táplálja a patakot, hogy az néhány lépés után folyóvá duzzad: a Sorgue forgatja a hegyek alatti L’Isle-sur-la-Sorgue nevű elegáns kisváros (a közhelyektől tartózkodó útikönyv szerint „Vaucluse Velencéje”) öreg vízimalmainak kerekét, árasztja el keskeny lagúnáit, árkolja körbe a középkori városfalat. A forrás fölötti szirten foghíjas kis vár emelkedik, erre a turista nem járta romhalmazra másztunk föl a déli forróságban, gyönyörködni a cserjés-píneás, misztrálszelet kavaró provanszál hegyvidékben, míg odalent a turisták mohón tolonganak a szuvenírbódék előtt, hogy legalább egy képeslapot találjanak a provanszál hegyekről.
Arles-ba autóstoppal megyünk, órákig napozunk a kereszteződésnél, míg végre megáll egy irgalmatlanul mocskos Audi, mintha tyúkokat tartanának benne. Vérforraló arab zene süvít ki az ablakokon, ám ahogy beszállunk, a göndör hajú marokkói vagy algériai férfi – morcos arc, nyers szívélyesség – azonnal kikapcsolja, mintha szégyellné. A második stop szintén arab autó, noha nem arra menne, bevisz bennünket a városközpontba: úgy látszik, a franciák nevezetes előzékenysége az utazásra nem terjed ki (leszámítva egy-két autóversenyzőnek készülő fiatal hölgyet, akik alaposan próbára teszik gyomrunkat és idegrendszerünket a szerpentineken). Máskülönben itt nem lehet panasz a modorra: minél délebbre megyünk majd, annál jobban mérséklődik a nyájasság. Provence-ban még hüledezve tapasztaljuk, hogy elhagyatott tereken, külvárosi benzinkutaknál vagy kisvárosokban a legnagyobb természetességgel köszöntik a helyiek az idegent; Nápoly környékén már rábukkanunk Olaszország legfaragatlanabb lakosságára, Brehm-be illő figurákra, és a görögökre is ráférne néhány illemtanóra.
Késő este van, Arles egyik homokos parkjában ücsörgünk, várjuk a vonatot. Két csoport pétanque-ot játszik a park két végében: az egyik oldalon egy tucat arles-i polgár dobálja a fémgolyókat, nagy hurrázás és elmélyült méricskélés közepette, a másik oldalon két árva polinéz ügyetlenkedik: széles karkörzések, hosszas célzás, guggolás és pipiskedés után hol egy lámpaoszlopot, hol a bokánkat sikerül eltrafálniuk – ez nem az ő játékuk. Amikor másnap továbbindulunk délre, a hajnali Avignon frissen mosott aszfaltjával, narancslevet, kávét hörpölő hivatalnokaival, kihalt, szürke sikátoraival misztikumot és misztériumot sugároz, akárcsak következő célpontunk, az umbriai városállamok.