Szinte rám szakad a mennybolt. A csillagok egészen közelről tündökölnek, telehold van, fényár ragyog, jól látom a békésen tekingető tevét. Tőlem alig ötméternyire ücsörög, időnként horkant, s be-becsukja szemét. Alváshoz készülődik. Mint én. Elnyúlok a rövid lábú kempingágyon, megnyugszom, hogy erre bizony nem kúszhat fel skorpió vagy pók, behúzom magam a hálózsákba, és a meleg éjszakában, a csillagok szikrázásától bódultan, a végtelen homokdűnék között eszembe jutnak William Blake sorai. Meglátni a világot egyetlen homokszemben s a mennyországot egyetlen szál vadvirágban! írta a költő...
Különös, soha nem feledhető hangulata van a sivatagi napfelkeltének. Fátylas asszonyok sziluettjei csillannak, kék turbános férfiak bíbelődnek tevékkel és birkákkal. A végtelen szabadság földje ez; óriási és vad, száraz és forró talán még ellenséges is. Lélegzetelállítóan szép és különös világ. Tudni kell bánni vele. A kevesek, akik erre képesek, a körülöttem serénykedő, indigókék turbános tuaregek. Akik a sivatagban vándorolnak országhatárokon keresztül tevéiken; otthonukkal, sátorponyvával, amelyben megalszanak; réztálakkal, amelyekben főznek; kecskebőrrel, amelyben az ivóvizet viszik. Jórészt még mindig nomádok. De ma már nem igazán sókereskedelemmel foglalatoskodnak, legalábbis itt, a Szahara algériai vidékein nem, hanem birkát és tevét tartanak.
Életüknek van egy különös jellemzője, mégpedig az, hogy matriarchátusban, azaz nőjogú társadalomban élnek. Eltűnőben-átalakulóban persze ez is, de azért még sok családban változatlanul jórészt a nők a családfők, ők örökölnek, előjogaik vannak, s a muzulmán világban egyedülálló szabadságot élveznek. Nem ők fedik el arcukat, hanem a férfiak; igaz, ennek nem vallási okai vannak, így védekeznek a mindent elárasztó homok ellen.
Kikászálódom a hálózsákból, még csíp a hajnali hideg, de már forrósít a nap is. Nem kérek a savanykás tevetejből, inkább kivárom a tea elkészültét. Szabályos rituálé ez. Aprólékos munka, hosszú időbe telik, s elfogyasztása is szertartásos. Kísérőm, Szadek nekilát a magával hozott néhány venyigéből tüzet rakni. Egymás után három adagot kell lefőzni. Az első a legerősebb, a harmadik a leggyöngébb. A nap melege s a fáradtság ellen való nedű ez.
A tuaregek lélekszáma másfél milliónyira tehető. Valamennyien a húszmillió nem tévedés: húszmillió! négyzet-kilométernyi Szahara középső részén élnek. Öt országban: Algériában, Líbiában, Nigerben, Maliban és Csádban. Ahogy mondani szokták: már az ókorban itt éltek. S valóban, Hérodotosz említi is őket. Az afrikai kontinens északi vidékéről az arab hódítók megjelenésekor kezdtek délre vándorolni. Inkább a sivatagot választották, mint a behódolást az iszlámnak. Ezért is nevezték el őket az arabok tuaregek-nek, ami annyit jelent: az elszigeteltek, azok, akiket elhagyott az Isten... A tuaregek törzsei egyszer összefogtak egymással, másszor harcoltak egymás ellen, de soha nem hoztak létre önálló államot. Harcias nép hírében álltak. Ők voltak a Szahara urai. Még a francia gyarmatosítóknak is évtizedek kellettek, amíg úgymond pacifikálták őket.
A hatvanas évek elején aztán végérvényesen megváltozott az életük. Az afrikai országok függetlenné válásával egyszeriben nigeri vagy algériai állampolgárok lettek. A szilaj vándorlások meglassúbbodtak.
Megisszuk a teát, aztán kísérőinkkel, az algériai tuaregekkel útnak eredünk, beleszimatolni egy kicsit a tuaregek életébe, változó-alakuló társadalmuk mindennapjaiba.
A Hoggarban járunk. Sziklás kősivatag ez, vad hegyláncolatokkal tarkítva. A Szaharának ugyanis csupán egyötöde az óriásdűnés homoktenger, a többi ilyen, mint a Hoggar. A több mint fél tucat országon átterpeszkedő Szahara különböző részeinek más-más nevük van. A nigeri például a Ténéré, az algériai pedig a Tasszili és a Hoggar. Ide, a Hoggarba egyes adatok szerint úgy háromezer-ötszáz évvel ezelőtt érkeztek meg a tuaregek. Itt, ahol ma különleges sziklák, bizarr homokkő formák és szurdokvölgyek díszlenek, valaha sókaravános tuareg törzsek bandukoltak. Hierarchikus társadalmuk volt, amelyben a világos bőrű arisztokrata réteg uralkodott a déli vidékekről hozott fekete rabszolgák felett. Gazdagok voltak a tuaregek, és szerették a művészetet. A Hoggarban több ezer sziklafestmény és -rajz őrzi a kezük nyomát. Vadászjelenetek, táncok, állatfigurák idézik egy valaha zöldellő terület életét.
A különleges, lenyűgöző táj a maga csipkézett csúcsaival és sziklaerdejével a természet múzeuma. De van itt egy másik, amolyan igazi múzeum is: Abalessa falucska szélén, a domboldalon egy rommaradvány. Erődítmény volt valaha, Tinhinnen királynő palotája. A királynő csontvázát a századfordulón lelték meg francia és amerikai régészek. Történetét évszázadok szájhagyománya őrzi. A mai Marokkó földjéről érkezett, valamikor a Krisztus utáni harmadik században megtelepedett itt, és hozzáment a vidék egyik nemesemberéhez. A legenda szerint bicebóca volt, férfias alkatú, s erős kézzel irányította a kék turbánosok társadalmát. Ő volt a Nagy Királynő.
Sudár, büszke tartású férfi Baika Bekai. Noha igencsak fiatalnak látszik már ami kilátszik belőle a turbán, az arcot, szájat fedő kendő és a köntös mögül , ő Abalessa elöljárója. Egyébként történész. Kiselőadást tart Tinhinnen királynőről.
A legenda szerint Tafiletből érkezett, a mai Marokkó felől mondja Baika Bekai. Nem tudjuk, miért hagyta oda szülőföldjét, de egy egész csapat kísérte, élén a szolgálójával, Takamattal. Keresztülvándoroltak a homoktengeren, aztán a kősivatagon is, s végül a mi falunkat, Abalessát választották. Itt építették meg az erődítményüket, s ide is temetkeztek.
S vajon miért lett ez a királynő a tuaregek számára szimbólum? Mit tett ő a tuaregekért? kérdezem a fiatalembert. A sok kendő és lebernyeg miatt azt ugyan nem látom, mosolyog-e, ám hangjában mosolyféle érződik.
Tinhinnen azért legendás, mert asszony volt! Mindig meg szokták kérdezni tőlünk, hogyan lehetséges, hogy a tuaregeké matriarchátus társadalom volt, s az is maradt egy ilyen környezetben, ahol a többi nép, a többi társadalom nem így élt? Itt, a Szahara középső vidékein ugyanis mindenütt férfijogú társadalmak uralkodtak. Szerintem éppen azért alakult ez így, mert az uralkodónk nő volt.
E tájon majd minden hegynek és omladéknak megvan a maga legendája.
A legismertebb Tahat és Hamane története. Tahat és Hamane két testvér volt. A félszemű Tahat s a félkezű Hamane egyazon leányt imádott. A szép tuareg hercegnő azonban nem szerette őket, s midőn a két fivér öszszeverekedett érte, ő inkább elmenekült Mali felé. Fátylait eldobta. Ezek ma Assekrem hegyeinek csipkéi. Tahat és Hamane lándzsát hajított a herceglány után, mindhiába. A szomorú szerelmesek hát hegycsúccsá dermedtek. Tahat ma Hoggar legmagasabb, majd háromezer méteres vulkántűje. Hamane pedig fekete mázas gránithegy, ugyancsak itt, Hoggarban.
Leszáll az est. A nomád tuaregek sátrakban éjszakáznak. Megkötik a tevéket, szamarakat, kecskéket, s a holdfénynél megvacsoráznak. Külön sátraknál a férfiak, külön az asszonyok. Errefelé a birka a mindennapi étel. Zsíros hús, de az erős tea no meg a savanyított tevetej megsegíti a gyomrot.
Azok a tuaregek, akik még nem települtek be a városokba, s még mindig a sivatagban élnek, szinte állandóan ezt eszik.
A birkahús mellé a tagela dukál. Ez a tuareg kenyér. Só és élesztő nélkül készül, mélyen be kell temetni a földbe, parazsat szórni rá s így kisütni. A sütés után kéretik kiporolni, levakarni a koszt róla, s nagy bödönben vízzel áttisztogatni. Mosás után fogyasztható. Én két adagot eszem belőle. No nem azért, mintha különösebben ízletes volna, sőt! De hát már kiütést kaptam a sok birkahústól; a szó szoros értelmében, hiszen piros pötytyök éktelenkednek rajtam mindenütt, s a vendégeknek kijáró és külön tisztelettel felajánlott birkaszemhez sem fűlik a fogam.
Vacsora után pedig a tinde, a kecskebőrös dob kerül elő. A tuaregeknek két kedvenc foglalatosságuk van: a teaivás és a közös ének.
Másnap útra kelünk. Be a városba, Tamanrasszetba. A sivatagtól jó néhány órányira esik, befelé Algéria szívébe. Tamanrasszet Algéria óriási déli részének központja, afféle megyeszékhely. Vöröslő épületei, tapasztott házikói sajátos hangulatot árasztanak. Amikor beérünk, a városközponton éppen kisiskolások serege masírozik keresztül. Évzáró felvonulás ez, dobbal, énekszóval. Köztük tuareg gyerekek is. Algériában ugyanis a tuareg csemeték jó része már nem a siavatagban, a homokba rajzolt ábécéből tanulja a betűvetést, hanem városi iskolába jár, s nemegyszer vissza sem tér a sivatagba.
Az elmúlt évtizedekben megváltozott errefelé az élet. A tuaregek beköltöznek a városba. Már nem az amenokal, azaz a törzs bölcse oszt igazságot, már nem a napfelkeltéhez igazodik életük ritmusa, már nem tarthatnak haratinokat, azaz rabszolgákat sem.
Szadek meginvitál bennünket az otthonába. Ő is Tamanrasszetban lakik, óriási házban, amelyet magas kőfal vesz körül. Felesége, Kasztanyett természetesen nem jár dolgozni. No nem azért, mintha az algériai aszszonyok inkább hagyományosan háztartásbeliek lennének, hanem a tuareg nők jó része megőrizte régi helyét a maga kis világában. Egyelőre.
Megszoktuk mi évszázadok óta, hogy az asszonyoknak több joguk, kiváltságuk van mondja Szadek. Oka van ennek. Mert amikor a férfiember messze volt a karavánnal, a nő viselt gondot mindenre. A sátorra, a gyerekekre, a birkákra. Megilleti hát őket a több jog.
Csóválom a fejem. Nem vagyok feminista, tán ezért is képeszt el az, amit Szadek mond. Nekik itt okvetetlenkedés lehet az, ami nekem természetesen adódó kérdés: nem zavar-e egy férfit, ha a nő az úr a háznál? Szadek csöppet sem mosolyog a válasznál.
Elfogadom ezt, mert ha nem így tennék, megsérteném a hagyományt. Tán ki is közösítenének. Ebbe születtem bele, és a hagyomány fontos!
A hagyomány szerint a tuareg leányok fiatalon mennek férjhez. A házasságkötés ceremóniája ugyan rövid, ám hosszas készülődés előzi meg. Általában egy álló napig tart. Rokonságot, barátokat hívnak, sátrakat állítanak, még a városiak is. A menyasszony kicicomázásához is vagy fél nap szükséges. Nehéz ékszerek kerülnek kacsójára és fülcimpájára, speciális vad színekkel festik be az arcát. Amíg az ara készülődik, az ünnepségre hivatalos sereg is serénykedik. Az asszonyok vidám csujogatással szórakoznak, a férfiak pedig mókás mórikálással válaszolnak a játékos hívogatásra. Az esküvő napján általában alkonyatra készül el minden és mindenki.
Maga a házasságkötés nagyon egyszerű. A vőlegényt a talpig fátyolba burkolt ara sátrához kísérik, ott átnyújtják neki a leány saruját, s a hölgy ettől kezdve a hitvese. Minden joggal és kiváltsággal. Például azzal, hogy a hozomány a frigy megkötése után is a nőé, váláskor pedig minden vagyon szintén az elvált nőt illeti.
Válniuk sem nehéz a tuaregeknek. Ámbátor ezt immár az algériai törvények szabályozzák, a mindennapi életben azért jórészt még a rég múlt idők szokásai uralkodnak. Ezt Moktar Zunga tamanrasszeti házában tapasztaljuk meg a leginkább.
Zunga nagy udvartartásában bizony több asszony él együtt. A tágas udvaron legalább hat nőt mint kiderül, volt feleségeket számolok össze, s tucatnál is több gyermek zsinatol. Nincs poligámia, a tuaregek monogám házasságban élnek, arról van szó, hogy az elvált asszonyok a férj házában maradnak, a férfi továbbra is gondoskodik róluk, anyagilag is. Az új és a régi feleségek pedig jól megférnek egymással. Vajon meddig maradnak meg a régi hagyományok, a valahai szokások?
A választ a férj fogalmazgatja. Moktar Zunga egyébként maga is a sivatagból városba költözött tuareg.
A változás mindenképpen erőszaktétel a tuaregek életében. Nem a tuaregek akartak ugyanis beköltözni a városba. Maga a természet kényszerítette erre a lépésre őket. A szárazság például. Az, hogy errefelé tizenöt éven keresztül nem volt csapadék! S ugyan mihez kezdhettek volna a tuaregek? Az egyetlen túlélési lehetőségük a város. Természetes viszont, hogy a város, a városi lét megváltoztatta az életüket.
A változásokkal a tuaregek életmódja, hagyományaik, kultúrájuk s végső soron tán maga a nép is feloldódik, eltűnhet. Mi hát a megoldás?
Moktar Zunga mosolyog.
Kétségtelen, hogy változtatnunk kell! Ám ez korántsem jelent teljes feloldódást! Sőt a változás akár jót is hozhat! A tuareg gyermekek ma már iskolába járnak, egyetemre iratkoznak be. De ettől, szerintem, a tradíciók még nem tűnnek el. S tán éppen az iskola tanítja meg, döbbenti rá az embereket a saját kultúrájuk értékeire!
origo.hu
Hoppá, XIV. Leó pápa már járt Magyarországon
