Kőemberek: ég alatt, föld alatt

Szakállas arcok, mindenre elszánt tekintetek, bajtársi vállveregetés, amint az ebédlőteraszon elsietnek egymás mellett, piros nyaksál, kinyúlt, csíkos pulóver, csillogó Lennon-szemüveg – látszik férfias komolyságukon, hogy a végső harcra készülődnek, pedig hol van még a csúcstalálkozó. Hangosbeszélő bömböl a pínealigetben, köríveket osztogatnak, deklarálnak, jelszókat ízlelgetnek, gyülekeznek és szétszélednek: Assisi, utópista szocialisták tábora, egy héttel a genovai harcok előtt. Ingerlő forradalmi nyüzsgés a reggeli, déli, esti forróságban: a zuhanyzóban is vitatkoznak, s nem lehet bírni velük, amikor ebédért állnak sorba. A faszénparázson sült csirke, kolbász, karaj mellett azonban megfeledkeznek mindenről, hangjuk elcsuklik, tekintetük elhomályosul, és aszketikus utópistából visszavedlenek vérbeli olasszá, aki ha éppen befejezte fájó szívvel az evést, másról sem tud beszélni, mint a következő táplálkozásról.

Kövér, izzadó konyhásnők a boltozatos kemencék előtt, elégedetlen forradalmi tömegek az ételosztó pultoknál, a deklasszált elemeket pedig az asztalok lábánál kérincsélő kóbor kutyák és macskák képviselik. Nem tehetünk mást, jéghideg assisi fehérborunkat kortyolgatjuk a teraszon, belefeledkezve a szelíd, dimbes-dombos umbriai tájba, a sűrűn lakott völgyekbe és a Monte Subasio misztikus hangulatú erdejébe. Túlságosan kézenfekvő, hogy igaz legyen, mégis minden kis hegyi ösvényen, a városfal körüli poros olajfaligetekben, a számtalan forrásban egy korai utópista jelenléte érződik. A törékeny termetű szenté, „Isten trubadúrjáé”, kinek prédikációira még emlékezhetnek az évszázados ciprusok, a legvénebb madarak, erdei vadak. De hessegessük el Zeffirelli giccsfilmjének langyos tömjénfüstjét: bár Assisi középkori utcáit egész nap cserkészek, ápolt, dezodorillatú ferences barátok, csúnyácska klarisszák zarándokseregei róják, mindez nem akadályozza meg, hogy felidézzük Szent Ferencet, az alázat és kegyes önmegvetés evangélistáját. Ahogy az sem, hogy a legtöbb épületet, templomot illúzióromboló alumínium állványerdők, narancssárga nejlonlepedők borítják: a földrengéskárokkal még jó darabig elbíbelődhetnek Assisi kőművesei. Ám a tekervényes, meredek lépcsőkbe torkolló kis utcák, a gótikus kőházak és a Rocca Maggiore erődítményével megkoronázott régi védmű így is azokról az időkről tanúskodnak, amikor még szilaj condottierek döngették az etruszk eredetű városka kapuit. Miközben falakon innen és túl, Assisi polgárainak gunyoros csodálkozásával és az egyház óvatos figyelmével övezve, formálódni kezdett a „kisebb testvérek rendje”.

Végigjárjuk a legenda színhelyeit: a különös Szent Ferenc-bazilikát, mely valójában két egymásra épült templom, s amelynek mélyén pihent jó hatszáz évig felfedezetlenül Ferenc, rongyos apostolaival. Lent, az egyszerű kőszarkofág előtt karcsú, fiatal apáca imádkozik, arcán szerelmes elragadtatás. Fent Giotto freskói, nyersek, frissek és naivak, a középkorian barbár vonalaikkal mindig megújuló, megújítható humanizmus kikiáltói. Átsétálunk a San Damiano-kolostorba, ahol Ferenc megvilágosodott, és amelyet újjáépített a feszület sugallatára: a lépcsőkön fiatal barát tart előadást szájtátva hallgató középiskolásoknak. Délután pedig fölkaptatunk a hússzínű kövekből rakott remetelakba, a Monte Subasio-oldalában emelkedő Eremo Delle Carceribe, mely Ferenc barlangját foglalja magában: ide bujdosott a textilkereskedő fia, küszködve a rá váró küldetés dilemmáival. Assisi legizgalmasabb helyei ennek a vívódásnak és életre szóló elmélkedésnek a hangulatát őrzik. A legszebb templomok azonban Ferenc előttiek: groteszk román homlokzatával például a San Rufino, amelyet édeskés barokk berendezés csúfít belülről. Micsoda szakadék! E propagandisztikus, idegesen túlzó, ideológiákkal átitatott esztétika kevesli a romanika és a gótika szellemibb formavilágát, meditatív egyszerűségét, egyszersmind kifinomult művészi érzékenységét, mert durva, közvetlen hatásra tör. Aranyoz, girlandoz, puttókkal, giccses mütyürkékkel rak tele minden falat, a helytől mennyire idegenül sulykolva harcias katolicizmusát!
Beesteledett, összecsomagoltak az utópista szocialisták, fogadkozások, eltökélt mosolyok, végső kézszorítás, és kiürül a kemping. Lassacskán sátrunk is kihűl, csend van, mehetünk aludni végre. Avignon óta nem volt módunk erre: szemhunyás nélkül vonatoztunk át a Riviérán, Genován, Pisán és Firenzén. Virrasztás először az éjszakai Firenzében: hervasztó. Úgy látszik, a híres olasz éjszakai élet itt csupán éjfélig tart, utána minden bezár egy-két ír kocsma kivételével, a piaggiós fiatalok hazarobognak, kiürül a dóm lépcsője – és nagy semmi. Gondoltuk, amíg nem jön a hajnali vonat, bemegyünk a belvárosba, romantikus séta, vacsora egy csöndes kisvendéglőben. Ehelyett nyűgös, éhes mászkálás lett a vége, s utolsó keksztartalékainkat rágcsáltuk el a kihalt Uffizi képtár előtt, mogorván bámulva az esküvői párocskákat, akik Firenze legnevezetesebb épületei előtt fényképeztették magukat, egymást sűrűn váltva. Másnap délelőtt, miután a helyi carabinierik eltanácsoltak Arezzótól, vergődtünk el Assisibe ólomsúlyú hátizsákjainkkal – virrasztás másodszor, a forradalmárok sátorbontásáig.
Két nap múlva Nápolynak vesszük az irányt: toporgás a vasútállomáson, három órát késik az intercity. Az egész állomás rágja a körmét, toporog és cigarettázik, de itt mindenki valahogy rutinosan idegeskedik. Néha az a benyomásunk, Olaszországban a vasúti közlekedés épp a teljes összeomlás szélén áll, a menetrend írott malaszt csupán, mintha északon szerelvények siklottak volna ki, viaduktok robbantak volna föl – pedig ez a hétköznapi állapot. A nápolyi vonaton reszkető szájú, idegbeteg kalauzzal gyűlik meg a bajunk, busás pótdíjat fizettet, és amikor akadékoskodunk, már-már lehajítana a következő állomáson, nem lehet vele viccelni. Útitársaink, idősebb nő és férfi, illetve egy fiatalember beszédünk alapján oroszoknak néznek bennünket, s amíg az ősz hajú férfi le nem száll Rómában, mindhárman közérthető olasz nyelven csevegnek. Csak a kupéban ismerkedtek meg, de olaszoknál ez nem jelent gondot: egymás vállát csapkodva, harsány jókedvvel társalognak, be nem áll a szájuk, egymást túllicitálva sorolják nevettető, de nem tanulság nélküli történeteiket. Az alapszavak, bárki, bármikor, bárhol társalogjon is Itáliában: mangiare (enni), sole (nap), dormire (aludni). Dekameroni szituáció, magyar vonatok bizalmatlan és sótlan légkörében nehezen elképzelhető. Róma után a nő és a fiatalember nápolyi dialektusra vált: nyersebb, dallamtalanabb olasz ez, tele a nem talján hódítók nyelvemlékeivel. Hallgatjuk őket, velük nevetünk, mert humoruk ellenállhatatlan, s közben igazat kell adnunk Metternich herceg gonosz szellemeskedésének, mely szerint Itália: földrajzi fogalom.
Estefelé érkezünk Nápolyba, fölszállunk a Circumvesuvianarra, a mi HÉV-ünkhöz hasonló vasútra, majd hoszszas buszozás Torre del Grecóban, az alkonyodó, egyre őrültebb városrészben a Vezúv piros tornya alatt, ahol a térkép és utastársaink szerint kempingnek kell lennie. Nincs. Ehhez képest a szicíliai Palermo is a béke szigete: kamaszok nyomulnak robogóikkal a bedugult kocsisorok közé, ijedt vénaszszonyok spriccelnek szét a zebrákon, emberfejnyi görögdinynyék gurulnak egy templom előtt – senki sincs biztonságban. Üvöltözés, bazári zene, kipufogófüst, hámló házfalak, poros narancsfák, erjedő szemét a sarkokon. Végre délen vagyunk! A buszsofőr isten háta mögötti dombon, szép eukaliptuszligetben rak ki bennünket, ahol szerinte régóta működik kemping. Nem működik. Visszasétálunk. Még egy kör a Circumvesuvianán, Pompeji romváros kempingjében verünk sátrat a sokktól kissé sápadtan, magyar egyetemista kér mellettünk menedéket éjjelre. Helyzetünk reménytelen: egész éjszaka ordítva szitkozódnak, köpködnek, égő cigarettát dobálnak a sátrakra idült helybéli vandálok.
Míg Nápoly vidám, nyüzsgő város, ahol egy sikátorban uzsonnázó család süteménnyel kínál, látva gusztáló pillantásunkat, és ahol a leghétköznapibb pizza is gasztronómiai költemény, addig a metropolis környékén és a sorrentói félszigeten elképesztő rosszindulat, irigy tahóság uralkodik. Akár a legbalkánibb országokban: önzés, tapintatlanság, tolakodás, ostoba gyanakvás és alamuszi turistafosztogatás: az elmaradott olasz országrészeken, Szicíliában, Szardínián vagy Calabriában sem tapasztalható ilyesmi, sőt. Valóban, kancellár, Itália földrajzi fogalom.
Szó se róla, még inkább az volt 1738-ban, amikor bizonyos Don Marcello Venuti márkit, a királyi könyvtár vezetőjét veszedelmes küldetéssel bízták meg. Hogy a királyi rezidencia kertjébe vadásszon antik szobrokat, dísztárgyakat, leóvakodott egy különleges bazaltalagútba, a vastag lávakéreg alá. Don Venuti a műkedvelő Mária Amália Krisztina királynénak köszönheti, hogy az akna végén megfeketedett lépcsőre bukkant, lejjebb pedig büszke feliratra, mely szerint Rufus saját költségén építette e helyütt a „Theatrum Herculanensét”. Így fedezték fel Herculaneumot, melyet i. sz. 79-ben húsz méter mélységben temetett el a Vezúv lávája, ugyanaz a kitörés, mely tizennyolc kilométeres körzetben minden életet kioltott, Egyiptomig, Szíriáig repítette a hamuszemecskéket, s amely Pompejinek és más kisebb campaniai városoknak is végzete lett. Gigászi ásással, új és ép lakóházak lebontásával lehetett csak az iszaplavinában és lávaáradatban elpusztult kikötővárost a felszínre hozni. Fürdők, hangulatos matrózkocsmák, elképesztő fényűzésű, mozaikpadlóval, falfreskókkal, kutakkal, medencékkel zsúfolt átriumos villák, sportpályák, uszoda maradványai kerültek napfényre. Az egyik fürdőben, e hűvös, föld alatti, félhomályos oszlopcsarnokban még látható a lávamaradvány a falakon, mint valami kemény tejszínhab, ablakokon, ajtókon betüremkedő, majd megdermedő kőzet, mely magával sodorta, magába olvasztotta a márványtálakat, berendezési tárgyakat, embereket. Herculaneumot valóságos szobrászi teljesítmény volt újra kifaragni a Vezúv kőtömbjéből.
Pompejibe azonban nem tűzhalál jött: a lépcsők alatt, kapuk előtt, beomlott házakban talált holttestek arca hosszú kínokról tanúskodik. Tökéletesen megőrződött vonások, ruházat, utolsó mozdulat: görcsbe rándult arc, ökölbe szorított kéz, a levegőért kapkodóké; kétrét görnyedt testek, idősebb férfi, aki ültében támaszkodik, talán utolsó erejével próbált talpra állni; házaspár, holttestük mindent elmond a kíméletlenül gyors, túlélésre esélyt sem adó pompeji kataklizmáról. Arcuk, kezük nekik is összerándul, de fektükben egymásra néznek, a férfi kissé megemeli fejét, a nő karjait felé nyújtja, közöttük pedig csecsemő hever. Akit nem sújtottak halálra a kráterből zúduló kövek, az összedőlő házak, az lassan megfulladt a mindenhová beszivárgó kéngőzöktől. Aranyérméket, pénztárcákat, ékszeres dobozokat, apró csecsebecséket fejtettek ki az összezárult öklökből a régészek – a menekülők csak az utókor számára ragadták magukhoz értéktárgyaikat. A kemencékben ott maradt a sülő kenyér, a kézműveseknél a szerszámok az asztalon, a kocsmákban a poharak; és ami a legmegdöbbentőbb Pompejiban, hogy a vulkánkitörés után kővé váltak az ajtók, abban a helyzetben, ahogy a pánikszerűen menekülők kivágták őket. Ezek az ajtók „Pompeji utolsó napjainak” legszorongatóbb jelképei.

A halál monumentalitását kissé megzavarja, hogy a holttesteket koszos műanyag vitrinekben őrzik, s a legindokolatlanabb helyeken botolhat beléjük az ember. És idegesítő a blaszfém turistatömeg, mely természetesen leginkább a hullákhoz és a falloszokkal, pornográf jelenetekkel díszített bordélyházhoz vonzódik. Pompeji teljes épségben őrizte meg a római falfestészetet és mozaikkultúrát, ezt a nagy tömegben émelyítő, negédes művészetet, mely inkább ügyes kezű mesteremberekhez, semmint képzőművészekhez köthető. És amely gáláns és unatkozó mitológiai alakokkal, idilli állatkákkal, virágokkal zsúfolt minden felületet, az eredetiség, az ötlet és a művészi finomság leheletnyi nyoma nélkül, számtalanszor átlépve a jó ízlés demarkációs vonalát.
Amikor megelégeljük a rómaiak nehézkes, katonásan ügyetlen művészi világát, ismét vonatra szállunk. Pompeji, Herculaneum beleég az emberbe, mert az utcakövekbe vájódott kocsikeréknyomok, a túlságosan is életszerű halottak, az érintetlenül megmaradt lakásbelsők mind-mind csaknem megérinthető közelségbe hozzák a történelmet. De ez a közelség drámai és elérhetetlen, örökké nyugtalanító marad. Brindisiben hajóra szállunk, hogy korábbi, de sokkal művészibb katonai kultúrák nyomait keressük: Homérosz égei civilizációját és a félbarbár dórok Spártáját.