Monarchiák trónfosztása?

Az Európai Unió tizenöt országa közül hétnek király vagy herceg áll az élén. Szinte az összes monarchia jól működő, stabil demokráciát takar, a király közmegelégedésre ül a trónon. Az egyetlen kivétel az Egyesült Királyság. A majdnem ezer éve ugyanarra a berendezkedésre szavazó országközösség uralkodói háza egyre nagyobb botrányok színhelyévé változtatta a Windsor-palotát. II. Erzsébet királynő ugyan továbbra is rendkívül népszerű, de rakoncátlan gyermekei (András, Károly, Anna stb.) már korántsem élvezik a Windsor-házat illető megbecsülést. Eljött az idő, amikor a felkent király nem vonhatja ki magát az átlagemberek közösségéből, és a hagyományos választási szlogen szerint csak „egy közülük”. A brit királyi ház válsága azonban nem jelenti a többi európai monarchia válságát is. Hollandia királynője az ország legnépszerűbb embere, a lakosság örömünnepként értékeli a királyi ház ünnepi eseményeit, házasságkötéseit, születésnapjait. Dánia, Svédország és Spanyolország ugyanúgy királyt állított az ország élére, míg Luxemburgban nagyhercegség az államforma. Mi a közös ezen országokban? Pénzügyi helyzetük kiváló, a gazdag és befolyásos államokat tömörítő EU fontos tagjai, a jóléti nyugat-európai társadalmak mintaképei. A különbség a köztársaságot választó többi EU-államok és közöttük gyakorlatilag eltűnt. Az uralkodót lehet szeretni és utálni, de leváltani nem. Anyagot szolgáltat a lapoknak, figyelnek a szavaira, de valódi döntési hatalma nincsen. Olyan ember, akiről lehet beszélgetni a kocsmában, utánozni a frizuráját és kritizálni az alakját. Igazából egy romantikus mesehős mai képviselője.
A nyugat-európai idill azonban nem feltétlenül igaz mindegyik országra, térségre. A kelet-közép-európai országok valaha mind monarchiák voltak. Majdnem mindegyikben van egy kisebb-nagyobb befolyással rendelkező monarchista párt is, sőt az emberek egy része a mai napig visszavárja a királyt. Jó példa erre Bulgária, ahol II. Szimeon király – polgári nevén Szimeon Szakszkoburgotszki – miniszterelnök lett, miközben a kampányt gyakorlatilag hírneve helyettesítette, s az utolsó pillanatban dőlt el, indulhat-e a választásokon. Romániában Mihály király tíz évvel ezelőtti hazaérkezésére nagy ünnepséget szerveztek, más kérdés, hogy napjainkra már megkopott az akkori népszerűség. A kormány mindenesetre az öreg királyt kérte föl arra, hogy segítse Romániát az euroatlanti csatlakozásban. Jugoszláviába a közelmúltban tért vissza Karagyorgyevics Sándor koronaherceg, sokéves száműzetésből. Bár úgy nyilatkozott, politikával nem akar foglalkozni, egyes közvélemény-kutatások szerint az emberek 45 százaléka még mindig királypárti az országban. Hazánkban ugyanakkor a Habsburg-ház tagjai parádéznak olykor. Az egykori herceg, Habsburg Ottó a mai napig szereplője a magyar és az osztrák közéletnek. Habsburg György az őseire oly jellemző kiejtéssel beszél magyarul, és esküvőjét a Mátyás-templomban tartotta. A példák is mutatják, hogy az emberekben még mindig él a „jó király” mítosza.
Az Istennel való lelki kapcsolat Kelet-Európa mellett nagyon fontos a Közel-Kelet társadalmaiban is. Itt mind kulturális, mind politikai értelemben szinte elképzelhetetlen a demokrácia. A királyok az egy igaz Isten igéivel ajkukon uralkodnak, az imádkozáskor egy sorban térdelnek a koldusok és a hercegek. A vallás nagyon nagy összetartó erő az iszlám országokban, és ezt ki is használják a királyok. Ki akarná elmozdítani hivatalából azt, akit láthatóan Allah állított a helyére? Abdul-Aziz ibn Szaúd király, Szaúd-Arábia megteremtője és egykori ura remekül kihasználta helyzetét: ellenfeleivel leszámolt, a Korán igéit tartotta szem előtt mindenkor, és erős kézzel kormányozta népét. Mára megdönthetetlenné vált uralma, és az emberek el is fogadják utódait mint törvényes, felkent királyokat. A jogok helyett inkább a kötelességeken van a hangsúly, a Korán szabályoz, az ember pedig engedelmeskedik.
Ha még keletebbre megyünk, ott is láthatunk jól működő és látszatkirályságokat. Kambodzsa uralkodója, Norodom Szihanuk király valaha a véreskezű vörös khmerek tiszteletbeli vezetője volt, a vörösök 1979-es eltávolítása után pedig nem sokkal visszatért a monarchia. A sokat szenvedett kambodzsai nép azonban már elfeledte a romantikus hangulatú királyság tiszteletét, főleg egy ilyen konfrontálódott uralkodóval kapcsolatban. A királyság szinte nyűg a kambodzsaiaknak, a királyi ház pedig élősködik az országon. Ugyanígy Nepál sem a biztonság hazája. A helyi maoista gerillák folyamatosan támadják a lakosságot, a királyi ház pedig nem tud ellenük tenni. Nagyot rontott az összképen az ifjú trónörökös ámokfutása, amely során legyilkolta felsége szüleit, majd önmagával is végzett – mindezt szerelmi bánat miatt. Azt a Birenda királyt ölte meg, aki példát mutatott nemességből. A kilencvenes évek elején önként adta föl teljhatalmát, hogy elinduljon Nepál a demokrácia rögös útján. A két (inkább másfél) biztató példa itt Bhután és Brunei. Az utóbbi egy dúsgazdag szultánság, amely híres Rolls-Royce-őrült vezetőjéről, valamint érdekes népviseletéről. Ennél többet azonban nem jelent a monarchia, ugyanis gyakorlatilag nincs nép, amelyen uralkodni lehetne. Bhután pedig a brit és az indiai szokásjog szerint működő monarchia. Pártok nincsenek, a király nevezi ki tanácsadóit, minisztereit. Az ország meglehetősen jól működik, gazdasági gondjai igazából nincsenek, a demokráciát pedig nem igényli.
A kérdés továbbra is megválaszolatlan: létezhet-e működő királyság a mai modern világban? Néhány ország még mindig a régi hagyományokra szavaz, mások pedig a demokráciában látják a jövő útját. A világot mozgató nyugati civilizáció, Európa és Észak-Amerika nagyrészt idejétmúltnak tartja a királyság intézményét, és ha mégis a monarchiát örökölték őseiktől, látszatkirályságokról van szó. A Kelet, amely mindig rejtélyes és mindig tartogat meglepetést, sokkal változatosabb. Az erős vallási gondolkodás, a rengeteg babonás elképzelés máig nem tűnt el az emberek lelkéből. Ott még hisznek az isteni igazságosságban, mint ahogy maguk a királyok is.