Nem csoda, hogy az Afganisztánnal szomszédos országok, amelyek lakóinak többsége maga is nyomorban él, már nem szívesen látják e hívatlan vendégeket. A tálib államból a legtöbben Pakisztánba érkeztek, de sokan eljutottak a távoli Európába is. Jelenleg az Európai Unió államai közül Németországban él a legtöbb afgán, az Európáig jutott 35 700 afgán hat százaléka pedig nálunk talált menedéket. Pakisztánba viszont kétmillióan menekültek, így érthető, hogy a hatóságok nemrég lezárták előttük a határt: jelenleg 20 ezer afgán vár bebocsáttatásra – mindhiába.
Iszlámábádból, Pakisztán fővárosából az afgán határ felé tartva Pesavar az utolsó jelentősebb város, utána a „törzsi” tartományok következnek, ahol gyakorlatilag már nem a központi hatóság az úr. A városból kivezető utat egy folyómeder keresztezi, ma már többnyire csak szennylé folyik benne, s az embertelen bűz azt jelzi, hogy menekülttábor közelében járunk. A pesavari táborba húsz esztendővel ezelőtt, Afganisztán szovjet inváziója idején érkeztek az első menekültek. Azóta folyamatosan nő a tábor, hiszen az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) felmérése szerint ma már csak Pakisztánban és Iránban három és fél millió afgán tartózkodik.
A több tucat négyzetkilométeren vályogkunyhók ezrei sorakoznak, a sikátorokba bemenni életveszélyes. Büszke nép az afgán, de a reménytelensége is elég ok arra, hogy ne szeresse az idegent. Az emberek zöme a szemétből él: a nők és a gyerekek által idecipelt „kincseket” a férfiak válogatják át. Minden újra hasznosul, de ne gondoljunk itt a fejlett világ szóhasználatából ismert fogalomra: a papírból fekhely, szél ellen védő „fal”, tüzelőanyag lesz, az ételmaradékot pedig megeszik. Kibírhatatlan a szag, elképesztőek a higiénés viszonyok. És mindenütt gyerekek: rajokban járják a szűk utcákat, és ha módosabbnak tűnő idegennel találkoznak, a karjába csimpaszkodva kunyerálják el tőle az aprópénzt.
A Magyar Baptista Szeretetszolgálat az UNHCR partnere, így nagy tapasztalata van az afgán menekülteket illetően. Szenczy Sándor már jó néhány menekülttábort látott életében, de az itteni állapotok őt is meglepték: még sehol sem találkozott a szemét ilyen jellegű, a túlélést biztosító felhasználásával. Szerinte menekült és menekült között óriási különbség van: sok függ attól, kinek honnan kell elmennie. Aki házat, vagyont, biztos egzisztenciát hagy maga után, azt lelkiekben sokkal jobban megviseli a tragédia, de jobb egészségi állapotban, nagyobb csomaggal, esetleg némi készpénzzel érkezik. Akinek nincs annyi veszítenivalója, talán könnyebben túlteszi magát a traumán, ugyanakkor jóval kiszolgáltatottabb, és érzékenyebb a betegségekre.
Az afgánok rutinos menekülteknek számítanak, a felmérések szerint sokan többször is elhagyták már otthonukat (a szovjet invázió után a környező országokból többüket – nem is egyszer – repatriálták). Roppant szegény emberek, a hazájukban két évtizede dúló háború miatt gyakorlatilag semmijük sincs.
A baptista lelkész szerint a nyomornak is vannak fokozatai. Egy kialakuló konfliktus során először a gazdagok igyekeznek biztonságba helyezni vagyonukat. Ők az új hazában gyorsan házat vesznek, vállalkozást indítanak, felépítik az új életet. A legszegényebbek többnyire később érkeznek a menekülttáborokba. Nekik sem pénzük, sem ismerősük nincs az új helyen. Életük teljes mértékben a leleményességüktől és a nemzetközi szervezetek biztosította körülményektől függ, kiszolgáltatottságuknál csak az elkeseredésük nagyobb.
A menekültek ellátása ma már külön tudomány: a katasztrófa bekövetkezte után előbb a sürgősségi csapat érkezik meg, amely életet ment. A speciális mentőkkel, orvosokkal és ápolónőkkel együtt már az első hullámban megérkeznek azok a szakértők is, akik felmérik a helyzetet. Jelentésükből kiderül, mit és hogyan kell hozni ahhoz, hogy ellássák a folyamatosan érkezőket. Ezalatt a segítséget nyújtó országban elkezdődik az adományok gyűjtése, a helyszínen pedig lassan épülni kezd a logisztikai központ. Rendkívül fontos a higiéniai feltételek biztosítása: az ivásra és tisztálkodásra szolgáló vízből a túlélési minimum fejenként hét liter naponta. Az általános követelmény ennek háromszorosa volna, de ezt például Pakisztánban, a nagy melegben nagyon nehéz biztosítani. A minimális energiabevitel személyenként 2100 kalória naponta, ha ennél kevesebb jut, pontosan ki tudják számolni, hány nap múlva milyen egészségügyi problémák várhatók.
Az alultápláltság miatt előbb lefogynak az emberek, aztán vizenyősek és dagadtak lesznek a végtagok, megváltozik a hajszín, kiszárad a bőr. Növekszik az agyvérzéses esetek száma, gyakoribb a csecsemőhalál, a jódhiány miatt sok lesz a golyvás, skorbutos megbetegedés. A pakisztáni menekülttáborokban egyelőre nincs katasztrófahelyzet, de sokat sejtető, hogy az újabb állami táborokba több mint egy hete nem engedik be a külföldi sajtót, az UNHCR pedig rohammunkával próbál újabb táborokat létrehozni az északi területeken, jelenleg 75 helyszínen vizsgálják ennek lehetőségeit. Alberto Cairo hosszú éveken keresztül dolgozott Kabulban a Nemzetközi Vöröskereszt orvosaként, ám néhány nappal ezelőtt a tálibok felszólították a távozásra. Azóta Pesavarban dolgozik, s amikor meglátogatott egy itteni menekülttábort, őt is meglepte a látvány. Katasztrofális állapotokról beszélt, jóllehet szerinte mostanában már kevesebben érkeznek Afganisztánból, hiszen az emberek tisztában vannak a várható körülményekkel, s amíg életüket nem érzik közvetlen veszélyben, nem jönnek le az afgán hegyekből. A városokból ugyanis oda menekült a többség, mert az emberek úgy gondolják, a drága amerikai bombákat nem fogják a sziklákra pazarolni. A becslések szerint jelenleg egymillió „belső” menekült él így Afganisztánban.
Shafique Durrani a Pak-Community Development (pakisztáni közösségfejlesztő) program vezetőjeként naponta bejár a sajtó számára tiltott táborokba. Úgy tudja, a menekülők közül sokan meghalnak a hegyek között, hiszen a megerőltető gyaloglás és a nagy meleg megtizedeli a gyerekeket és öregeket. A menekülők nem kerülhetik el a hegyeket, mert a hivatalos határátkelőhelyeket lezárták, így átjönni csak a kevésbé őrzött ösvényeken lehet. Az ivóvizet előteremtő és a higiénés kiszolgálóhelyiségeket építő szervezet munkatársai szerint a táborokban sok a maláriás és hasmenéses beteg, a hatalmas hőségben pedig sokan napszúrást kapnak. Friss adatai neki sincsenek, de a város közelében létrehozott új menekülttáborban, Jalozaiban hetvenezer újonnan érkezett afgánról tudnak.
A közelben még két nagy új tábor van, Shamshatoo és Acolahat, mindegyikben óriási a zsúfoltság. Nem könnyíti a helyzetet, hogy Afganisztán politikai megosztottságát a táborokba is „exportálják” a menekültek: az újonnan érkezők közül nem kevesen a hatalmon lévő tálibokkal szimpatizálnak; ők vagy gazdasági okokból, vagy az amerikai támadástól félve jöttek el, míg a régiek közt sokan akadnak, akik a tálibok kegyetlenségei miatt indultak útnak. A két tábor között gyakoriak a konfliktusok.
Hasonlóan problémás a pakisztáni átlagpolgár és a befogadottak közötti kapcsolat is, hiszen az ország száznegyvenmillió lakója közül legalább százmillió maga is segítségre szorulna, ezért irritálja, hogy az „idegenek” ingyen kapják az ételt és a ruhaneműt. Ugyanakkor sok régebbi menekült beilleszkedett a pakisztáni mindennapokba, ezért ma már lehetetlen pontos statisztikát készíteni arról, hány afgán is él például Pesavar környékén. Az új menekültek jelentős része nem menekülttáborba, hanem rokonokhoz érkezik, vagy egyszerűen szerencsét próbál a hatalmas országban. Piacokon, forgalmasabb tereken bukkannak fel a jellegzetes ruhát viselő afgánok, a gyerekek többnyire koldulnak, az idősebbek pedig csencseléssel próbálják megkeresni a napi betevőt. Nem elhanyagolható az afgánok munkaerő-piaci szerepe sem: a különben sem magas bérek alá ígérve kiszorítják a helyieket a munkahelyekről.
Egyre nagyobb probléma a menekülttáborokba érkező fiatalok kérdése is. A húszévesnél fiatalabbak sohasem tapasztalták meg, milyen békében élni. A militáns hangulatot magukkal hozták ide is, szomorú sorsukért pedig a külföldieket teszik felelőssé. És ha nem is hoztak fegyvert, Pakisztánban nagyon sok helyütt alig negyven dollárért árulják a Kalasnyikovot.
A térségben tartózkodó UNHCR-vezetők úgy számolnak, hogy egy amerikai támadás után további másfél millió ember indul útnak. Ennek érdekében újabb húszezer sátort rendeltek, s huszonöt, sürgősségi esetre specializálódott csoport várakozik Iszlámábádban. A pakisztáni kikötőkből már elindultak a teherautó-konvojok az ország északi része felé, rakodóterükben alapélelmiszerekkel és gyógyszerekkel. Az idénre tervezett tizennyolcmillió dolláros költségvetési keretet rég kimerítették, most megpróbálnak újabb pénzeket szerezni a nélkülözhetetlen munkához. Hasonló, bár kisebb nagyságrendű feladatuk van Iránban és a tadzsik, üzbég és türkmén határ menti területeken.
Iránban másfél millió afgán menekültet tartanak nyilván, a volt Szovjetunió területén élő menekültekről nincs pontos adat. Sokukat haza is küldték az évek folyamán. Pakisztánból például csak 1992-ben 1,3 milliónyit fordítottak vissza erővel. Iránban egy évvel később váltak szigorúbbakká az ottani hatóságok, akkor hatszázezren mentek haza (269 ezren önként döntöttek így).
Pakisztánban, ebben a népes muzulmán országban az elmúlt években megroppant a gazdaság, s közben százezerszámra érkeznek a menekültek. Ha a külföldi segítség nem elég intenzív, az utóbbi évtizedek legsúlyosabb menekültügyi katasztrófája elé néz az ország.
További írásaink az embercsempészetről és az Európába tartó afgán menekültekről a 26–27. oldalon
hidegfront
Itt a hidegfront, itt vannak a veszélyjelzések + térképek
