A jóságos „bátyka”

A fehérorosz emberek a fejlődés alkotó útját választják, a békére és a stabilitásra szavaznak majd.” Az újraválasztásáért nagy eséllyel induló elnök, Alekszandar Lukasenko szavain mindaddig mosolyogtam, amíg a posztszovjet térségben kalandozva nemrég össze nem futottam Ivannal, a gomeli geológussal, aki megértette velem, hogy a „bátykát” mégiscsak komolyan kell venni. A fehéroroszok többsége ugyanis fittyet hány arra, hogy a fejlett világ persona non gratának nyilvánította Lukasenkót.
Belarusz ma olyan ország, ahol az állam hivatalos nyelvét a lakosságnak csak a töredéke beszéli, maga az államfő is oroszul szónokol, és lekicsinylően beszél róla, a nemzeti zászló nyilvános használata törvénybe ütköző cselekedet, a sajtó nem független, a rendszer több bírálója tűnt el furcsa körülmények között, így aztán a legjelentősebb ellenzékiek érthetően emigrációba kényszerültek. E tízmilliós állam az egyetlen a volt szovjet tagköztársaságok között, ahol a történelmi gyökerek, a saját identitás keresése helyett inkább a szovjet patriotizmust dicsőítik. Az utódállamok közül legutolsóként itt rendezték meg 1994-ben a demokratikus elnökválasztást. A meglehetősen demagóg, populista módon a korrupció elleni harcot a zászlajára tűző Lukasenko az első fordulóban 44,8, a másodikban a szavazatok 80 százalékával győzött. Szinte azonnal hozzálátott az elnöki hatalom kiterjesztéséhez, méghozzá úgy, hogy törvénytelen lépéseit referendumokon igyekezett „törvényessé” tenni. Puccsszerűen feloszlatta a Legfelső Tanácsot, megtörte az ellenzék tüntetéseit, a másként gondolkodók többségét ellehetetlenítette, újonnan hozott jogszabályaival gyakorlatilag kizárta a voksolásból. Az ellenzéki jelöltek nem nagyon jutnak az országos sajtóhoz most sem, kiadványaikat nemegyszer elkobozzák, a legnagyobb vetélytárs, a szintén a nómenklatúrából kiválasztott szakszervezeti vezető, Vladimir Goncsarik kampánygyűléseire többnyire negyvenfős külvárosi termeket ajánlanak, áramszünetet idéznek elő, avagy éppen rögtönzött olcsó piacot hoznak létre a helyszínen, mint legutóbb Minszkben. A helyi megfigyelők így most is biztosra veszik Lukasenko győzelmét. Annak ellenére – avagy éppen amiatt?! –, hogy az országban szinte nyoma sincs semmilyen reformnak, alig volt privatizáció és külföldi befektetés. Az infláció tavaly 160 százalékos volt, az átlagfizetés havi száz dollárnak megfelelő, míg a hírek szerint az állami bevételek egy része az elnök ellenőrzése alatt álló, költségvetésen kívüli alapokban tűnik el. A titkosszolgálatot még mindig KGB-nek hívják, a legnagyobb napilap pedig az oroszul kiadott Szovjetszkaja Belorusszija. Szoros szövetséget tartanak fenn Moszkvával, mégis külön utakon járnak.
– No, akkor te is csak ócsárolni fogod Lukasenkót, mint Moszkvától Washingtonig a többi kollégád? – legyintett Ivan nagyot kortyolva a söréből, mikor kiderült, hogy újságíró vagyok.
A sokat próbált, életvidám geológus nem viccelt. Számomra is kissé meghökkentő szenvedéllyel állt ki a Fehéroroszországban csak „bátykaként” ismert elnök mellett. Még Putyin is csupán partiban lehetett a téeszelnökből államfővé avanzsált „jóságos” minszki cár atyuskánál. S hogy nyomatékot adjon szavainak, csillogó szemmel és őszinte lelkesedéssel elkezdte sorolni a rendszer hétéves „vívmányait”.
Elárulta, hogy náluk mindenki idejében megkapja a nyugdíját, ő például a havi hatvan dollárját, míg Oroszországban ez még ma is akadozik. Az összehasonlítási alap természetesen a „nagy szláv testvér”, ahol szerinte Putyin áldásos tevékenysége mellett is óriási a káosz.
– Hát még Adolf Jelcin alatt mi volt itt! – mosolyodik el, hosszasan fejtegetve lesújtó véleményét Oroszország első elnökéről. – Hát kell ez nekünk?! A káosz, a szegénység, ami Oroszországban vagy Ukrajnában van?
Belemelegedik az érvelésbe, és büszkén meséli, hogy az orosz falvakban alig lát külföldi kocsikat, míg otthon bezzeg ez nem nagy szám. Amikor saját emlékeimet próbálom ezzel szembeállítani, elhallgat. Fehéroroszország keleti részében ugyanis a vidék egy cseppet sem különbözik az „orosz glubinkától”. Ványadt tehenek, megroggyant házak, gyakran elgazosodott táj, megtört öregek és vodkától felpuffadt arcú lumpenek itt is, ott is. A nyugati körzetekben azonban már másra is akad példa. Sok helyen nemcsak az utak aszfaltozottak, de gáz és telefon is van a faluban.
Ivan ezek után Lukasenko vidékfejlesztési programjának pozitívumait ecseteli. A cél az volt, hogy otthon tartsák a falusi fiatalokat. Ezért aztán a kolhozokat arra kötelezték, hogy az ifjú házasoknak önálló házat vagy lakást biztosítsanak. Persze ez az erősen szocialista ízű rendelkezés nem mindenhol volt megoldható, de azért sokan gondolhatnak jó szívvel az elnökre. A legtöbben elégedettek a fizetéssel is. Egy traktoros mintegy 110 dollárt keres, legalábbis szántáskor. A biztonságérzetet azonban errefelé nem is igazán a bérek nagysága adja.
– Oroszországban sokszor lesajnálják az itteni fizetéseket! – veti fel Ivan. – De azt elfelejtik, hogy mi a kommunális szolgáltatásokra, vízre, gázra, villanyra, lakbérre havonta csupán két-három dollárnyit költünk.
Való igaz, legalábbis vidéken, és akkor még nem számoltuk, hogy el lehet „batyuzni” havonta néhányszor Lengyelországba, Litvániába, ami szintén hoz néhány dollárt. A nagyvárosokban persze kevésbé egyértelmű a lelkesedés Lukasenkóért, de tény – és egyelőre úgy tűnik –, hogy a dicsőséghez a lakosságnak ez a része is elég. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a városokban is sokakat el lehet szédíteni demagógiával a káosztól való félelemre apellálva, akkor még egyértelműbb a helyzet.
– Nálunk nincsenek fűtetlen iskolák, nem kapcsolják ki a villanyt, működnek a kórházak, méghozzá nem csak a gazdagoknak! – fogalmazza meg akaratlanul is a hazai vágyakat Ivan.
Meghajolok az érvek előtt, látva, hogy ezekkel szemben most mit sem ér az emberi jogok, a demokrácia vagy a piacgazdaság felemlegetése. A lakosság mintegy fele ugyanis egyértelműen úgy véli, jobb a hazai szerény szocialista rend, mint az orosz felfordulás, és az alacsony bérekhez könnyebb alkalmazkodni, mint a hideg lakásokhoz. Jól tudja ezt Lukasenko is, és talán erre gondolt, mikor néhány hete ismét megkezdte a tárgyalásokat a hitelezést évekkel ezelőtt felfüggesztő Világbankkal.
De Lukasenkónak van mindezeken kívül is egy és más a tarsolyában. Így minden alkalmat kihasznál arra, hogy otthon bizonyítsa a világ elismert politikusai közé tartozását. II. Alekszijjel a pravoszlávia jövőjéről értekezik, Csiang Cö-minnel pedig az amerikai rakétavédelmi rendszer veszélyeiről. A „bátyka” a szívekre is tud hatni. Keveset ígér, de azt betartja. Aztán elpanaszolja, milyen sok hálátlan politikus veszi körül, lám, hány áruló állt át az ellenzék táborába. A haza megmentésére hív, amikor a nyugati ármány a hatalma megdöntésére tör. A patrióta szív pedig, amíg kenyér van, neki ad igazat. De tud ő kemény is lenni. Az amerikai külügyi bírálatokra például eldörgi, hogy „az ő civilizációjuk még csak 300 éves, a miénk ezzel szemben 2000 évesnél is idősebb, így aztán ehhez nehéz felnőni”.
S ha ez sem lenne elég a győzelemhez, akkor a választások eredményét még mindig lehet egy kicsit kozmetikázni. Erre azonban aligha lesz szükség.