Elégtelen a publicista indexébe

Vannak olyan cikkek, amelyeket jobb lenne meg sem írni. Csak éppen muszáj. Mert vannak olyan cikkek, amelyek mellett különösen nehéz szó nélkül elmenni. Ilyet írt lapjába Farkas Zoltán, a Népszabadság gazdasági rovatának szerkesztője (Akik mertek nagyot álmodni. Öt tétel a pénz történelméről, utószóval, 2001. szeptember 8.). A szerző – senkinek ne legyenek kétségei – szakmája legfelkészültebbjeinek egyike, ami még akkor is elismerés, ha a gazdasági újságírás hazai színvonala hagy némi kívánnivalót maga után, s talán tucatnyi kollégája van, akit nem csak a hír miatt érdemes olvasni.
Cikkének hosszas felvezetése után jutunk el napjaink legfontosabb gazdaságpolitikai kérdéséhez: mekkora befolyása legyen az államnak a gazdaságban? Kiindulópontja: óvakodj az államtól, akkor is, ha ad. Példája Norman Macrae 1992-es, Economist-beli tanulmányából való: 1945-ben a háborúból visszatérő fiatal londoniak elárasztották kérelmükkel a hivatalt, hogy a Temzére néző nagy toronyházakban lakást kapjanak. Mindenkinek nem jutott, sokan kénytelenek voltak a tanácsi lakások bérének háromszorosát fizetni, de 40 évvel később ők bizonyultak nyertesnek: otthonuk 40 évvel később 150 ezer fontot ér, míg a szerencsések lezüllött tanácsi lakótelepi bérlakása elértéktelenedett. Csakhogy ez a példa nem bizonyít semmit: egy bérlakás és egy magántulajdonú lakás összehasonlíthatatlan (a bérlakást a bérlő nem adhatja el, nem lévén tulajdona), s 1945-ben a romokban heverő Londonban nem volt könnyű megoldani a leszerelt katonának jó részének lakhatását. Nem hiszem, hogy a londoni hatóságok korruptak voltak: feltételezem, azok kapták a bérlakásokat, akiknek a legkevesebb esélyük volt lakhatásuk megoldására saját erőből. A jobb módúak előnyben voltak e problémájuk megoldásában, s a közismerten merev, osztályjellegű törésvonalakkal szabdalt angol társadalomban máig megtartották előnyüket; a „lakótelepiek” zöme pedig nem tudta átugrani a társadalmi törésvonalat. Pedig bizonnyal szerette volna. Farkas Zoltán tulajdonképpen ugyanazt kérdezi, mint Marie Antoinette a párizsi nép éhezéséről hallva: ha nincs kenyér, miért nem vesznek kalácsot?
De foglalkozzunk inkább Magyarországgal. Ha az Antall-kormány ragaszkodott volna az árstabilitáshoz – így Farkas –, a húszszázalékos termelés-visszaesés mértékének megfelelő jövedelmet kellett volna kivennie az emberek zsebéből, amit nem tett meg, mert nem élte volna túl sem ő, sem az ország. Majdnem jó, mondanám vizsgázó közgazdászhallgatóimnak, az infláció oka végül is a túl nagy pénzmennyiség az áruk mennyiségéhez képest, de a monetáris és a reálszféra csak hosszú távon független egymástól. A monetáris (a pénzmennyiséget szabályozó) politika csak hosszú távon határozza meg az inflációt, rövid távon az infláció nem kenhető egyszerűen a monetáris politikára, az a gazdaságot érő külső hatások és az erre adott gazdaságpolitikai válasz kölcsönhatásának terméke. Ezért sarkos Farkas azon megállapítása, hogy infláció nem jön csak úgy magától, azt a kormányok csinálják. Az sem igaz, hogy az infláció okvetlenül jövedelmet vesz ki az emberek zsebéből – bár általában ezt teszi –, de ha ezt teszi, sokkal kevesebbet, mint sokan gondolni hajlamosak. Nem vitatom, hogy az infláció mint legfőbb rossz elleni harc adott gazdaságpolitikai helyzetben a legjobb választás, de más helyzetben tragikus hiba. Tudja ezt Farkas is, ezért utal arra, hogy 1990– 1993-ban az árstabilitáshoz való ragaszkodást nem élte volna túl az ország. Ez talán újabb húszszázalékos visszaeséssel járt volna. Ha ezen az áron nem jönnek a nagyobb címletek, nőtt volna a bankárok és a kormányok becsülete? Aligha.
Az infláció adott gazdaságpolitikai helyzetben – s az 1990–1993-as időszak tagadhatatlanul ilyen volt – kimondott előnyt jelentett: megkönnyítette a piacgazdaságnak megfelelő ár- és bérarányok kialakulását, vagyis egy fontos strukturális reform végrehajtását. (Az árak és a bérek közismerten lefelé merevek, új arányaik könnyebben alakulnak a növekedés eltérő üteméből, mint a le- és felfelé mozdulás keverékéből.) Az infláció kiváló gyógyszer lehet, ha megfelelő időben és mértékkel alkalmazzák.
Kérdés, hogy Farkas – szakmája legfelkészültebbje – mint tévedhetett ekkorát. A megoldás alighanem a folytatásban lelhető, amely így hangzik: az Antall-kormány nem ragaszkodva az ország túlélése miatt az árstabilitáshoz, „inkább pénzt nyomott”. Akinek számít az ország túlélése – ez nagyon erős szó –, annak ezt végül is jó döntésnek kell tartania Farkassal együtt. Ehhez képest meghökkentő a folytatás: „Az infláció sajátos fájdalomcsillapító volt, mely tompította az érzékszerveket: versenyfutásba kezdtek az árak és a bérek. Bokros Lajosra az a feladat várt, hogy ezt a pénztömeget megcsapolja, közgazdasági nyelven szólva megállítsa a költségvetés túlköltekezését. Ő sem talált más megoldást, inflációval vette vissza, amit elődei kifizettek a társadalmi feszültségek enyhítésére.”
Ez már mentség nélküli szakszerűtlenség. Még szemet lehetne hunyni azon sugallat felett, hogy az akkori inflációt a bérek hajtották volna fel. Afelett viszont már nem, hogy Bokros a pénztömeget csapolta meg. Amiről legfeljebb szó lehet, az a pénzmennyiség növekedésének lassítása. A publicista Farkas nem hagyja kétségek között hányódni olvasóit, s közgazdasági szaknyelvre váltva közli, hogy ez a költségvetés túlköltekezését jelenti. Hát nem azt jelenti! Ilyenkor szoktam vizsgázóimnak visszaadni az indexüket, s kérem meg őket, hogy jöjjenek vissza később. (Isten látja lelkem, közepesnél rosszabbat még senkinek nem adtam, inkább ezt a módszert választom, így legalább még egyszer el kell olvasni a tankönyvet.)
Tehát mit is tett Bokros? Egy: az államháztartás bevételeinek növelésével és kiadásainak csökkentésével csökkentette a hiányt, a túlköltekezést, ezen keresztül az államadósságot. Ennek nagy jóindulattal is csak hajszálnyi köze volt az inflációhoz. Kettő: adminisztratív eszközök igénybevételével leszorította a hozzáadott érteken belül a bérek arányát, ehhez kellett az infláció ismételt felpörgetése. Ezt azzal indokolta, hogy az ily módon való keresletszűkítés importcsökkentő és exportnövelő hatású (a belföldi kereslet szűkülése miatt a termelők exportálni lesznek kénytelenek), de egyrészt az utóbbi megtörténtére máig nincs meggyőző bizonyíték, másrészt a keresetüket az emberek nem lopják, hanem megdolgoznak érte, s a munkaadók nem bolondok, hogy olyan magas béreket fizessenek, amibe tönkremehetnek. Az államellenes és piacpárti Bokros a piac munkavállaló nevezetű szereplőjével szemben nem bízott a piacban, s az államot hívta segítségül ellene. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – idézhetem én is Sándor Györgyöt –, én kerékpárral megyek” – mondta Bokros Lajos.
A portré a harmadik láncszem után áll össze: ha a rólunk fenemód gondoskodni akaró állam radikálisan csökkentené az adókat és a vállalkozások terheit, sokkal biztosabbak lennének a gazdasági növekedés alapjai. Nos, ez így egészen egyszerűen nem igaz: a vállalkozások terhei nemzetközi összehasonlításban oly csekélyek, hogy kormányférfiaknak lesütött szemmel kell hallgatniuk az EU korholásait, s biztosak lehetünk abban, hogy a társasági adót legkésőbb EU-csatlakozásunk idején emelni kell. Más vállalkozói teher (leszámítva a helyi adót) egyszerűen nincs. A járulékok, a forgalmi adó és a személyi jövedelemadó nem a vállalkozások terhei, hanem magánszemélyeké. A magánszemélyek állhatnak perben-haragban államukkal, s kifogásolhatják ezen adók és járulékok mértékét, de ennek csökkentése pusztán az ő szabadon elkölthető pénzüket növeli, s az állam által elkölthetőt csökkenti. Ebből sok minden kisülhet, csak éppen a gazdasági növekedés alapjai nem válnának sokkal biztosabbá (a fogyasztás szerkezete bizonnyal változik). Persze értem, miről van szó: a magánszemélyek zsebében turkálásról. A magam részéről örülök, hogy a kormány a minimálbér-tárgyalásokon nem hajlik az „ellentételezésre”; az üzleti szféra szereplői keressék meg a pénzüket, ne az államnál gazsuláljanak profitabilitásuk művi növelése céljából, aki meg nem képes erre, tegye bankba pénzét, így az olyan szereplőhöz juthat, aki képes erre.
Farkas Zoltán egy olyan lobbista szakférfiú, aki a bérből és fizetésből élők tőkével szembeni pozícióját kívánja gyengíteni, mert bizonnyal ez áll érdekében. Valószínű, hogy ezt így magának sem meri bevallani, s olyan képzetekkel töltekezik, amelyek szerint így adható jó kezekbe az országfelzárkóztató tőke. Ez pedig annyira fontos, hogy megér némi füllentést.
Lukács György esztéta és filozófus 1918 végén, a kommunista pártba való belépésén hezitálva feltette magának a kérdést: felaljaskodhatjuk-e magunkat az igazsághoz? Az etikus válasz csak a nem lehet, de számára a célhoz képest a mód háttérbe szorult. Az igazi hibát azonban azzal követte el, hogy az igazság nem ott volt, ahol lenni gondolta. Ezt jócskán megtapasztaltuk. Farkas Zoltán indexébe most nem írok be semmit, de hamarosan visszavárom. Legalább olvassa el a jegyzetet.

A szerző közgazdász-szociológus