Hiába vadregényesen szépek a tájai, hiába dúskálnak ásványkincsekben, természetes energiaforrásokban hegyláncai, mindhiába egyedülálló kulturális sokszínűsége: a székelyek földje parlagon hever. S ami rosszabb, e terület valóságos „terra incognita”, fehér folt a történelemkutatók, régészek, művészettörténészek térképein. Sejtelmek, elméletek, lázas népi fantazmagóriák, harcias és ködös legendák tapadnak a székelyföldi romvilághoz: római kori hadi utakhoz, castrumokhoz, dák telepek fundamentumaihoz, százszor lerombolt és százegyszer is újjáépített pogány várakhoz, erődtemplomokhoz. Hármas koporsókról, észveszejtő kincsekről, alagutakról, ősvárakról szól a fáma, rabonbánok, harkászok, táltosok lépnek le a Csíki krónika lapjairól – mongolos arcú, hunutód Csaba-nép őrzi származásának romantikáját.
Világosságot a Székelyföldnek! – talán ez a jelmondat kívánkozna ide. A szép népi víziókba, a tudományos-féltudományos sejtelmekbe fényt, tárgyilagosságot, megnyugvást hozhatna a terület mindenre kiterjedő régészeti feltárása. Ha nem a Székelyföldről lenne szó. Ám itt az efféle kutatások emberöltők óta bele vannak gabalyodva az eredetkérdés hálójába. A kutató hagyományok, kultuszok, nemzeti történetírások törésvonalain kénytelen egyensúlyozni, míg működik történelmi lelkiismerete, és amíg bele nem szédül a szakadékba. Sokak számára halálos verseny folyik a múlt birtoklásáért, avagy kisajátításáért, mítoszok néznek farkasszemet, mert itt a múlt kérdése létkérdés a nemzeti önlegitimációban. A Székelyföld régészének mindközönségesen a „ki volt itt előbb” probléma vulgaritásával kell szembesülnie: egyrészt a dákoromán kontinuitáselmélet örök virágzásával, másrészt a hun–székely legendavilág szellemi diktátumaival.
Nehéz fényt vinni oda, ahol „a közösségért való egzisztenciális félelem” (Bibó István) acsarkodásba torkollik, ahol ezért politizálódik át végzetesen a kultúra és minden kulcstudomány, és ahol eluralkodik a „hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között” (Bibó). És nehéz a dolga a tudósnak ott, ahol a kisebbségi önvédelem a kutatások kényszerű horizontja. Hogy mennyire keserves, elegendő csak Románia kormányzati honlapját idézni. Ion Calafateanu még mindig „dákoromán etnokulturális szimbiózisról” értekezik zavartalanul, meg arról, hogy „a magyarokat I. Ottó megállította, így letelepedtek, szemüket délkeletre és keletre vetették. Meghódították a romániaiakat” (sic!). Még 1991-ben is megjelenhetett Ion I. Russu botrányműve, A románok és székelyek, amelynek más célja sem volt, mint a székelység román eredetének és a románok erőszakos, tömeges elszékelyesítésének igazolása. A történész alaptézise szerint a XII–XIII. századi székely betelepedéssel kezdődött az elmagyarosítás „a román nép természetes és kontinuus történelmi lakterületének közepén”. 1867 után pedig erőltetett ütemben folyt mindez, „csábítás, zsarolás, terror, erőszak, üldözés és szükség esetén gyilkosság révén”.
Talán szükségtelen az arcpirító tudományos képtelenségek fölsorakoztatása, legyinthetnénk, hogy a vészkorral leáldozott Ceausescu udvari tudósainak, dák műhelyeinek a napja is. Ugyanakkor nem szükségtelen hangsúlyozni, hogy magyar oldalon sem hunyt ki a vadromantikus történelemszemlélet, amely Orbán Balázséknak még jól állt, ám a XX. században már lomha és veszélyes anakronizmusnak mutatkozott.
Csakhogy a dákoromán délibáb ma is a hivatalos román történelemtudomány kiindulópontja.
Augusztusban a dákológia hívei második kongresszusukat rendezték meg Bukarestben. („A rómaiak a géta-dákok kései leszármazottai. A dák állam az európai kultúra fő forrása, innen terjedt szét kelet felé, a görögök felé. Mert mit is mond Hérodotosz? A görög nép három törzsből alakult ki, és ezek, köztük a dórok, Erdély területéről származnak. Vagy más példa. A klasszikus latin nyelv a vulgáris latinból fejlődött ki, amely géta-dák eredetű nyelv” – imigyen szóla Augustin Deac történész, a dákológia megrögzött híve.)
A múltért folytatott versenyben az erdélyi magyarok hendikeppel indulnak. Sorin Mitu írja Illúziók és valóság Erdélyben című tanulmányában, hogy Erdély a románok számára Románia elválaszthatatlan része: a román sajátosságok hordozója, és „a román érzület bölcsője” – hiányzik a többségi köztudatból, hogy Erdély léte jóval megelőzte a román államét. A régészetnek ezért lenne sérelmeket gyógyító, elméleteket megdöntő és igazoló, történettisztázó szerepe is a Székelyföldön, a múlt kincsesbányájában – nem úgy, mint boldogabb vidékeken, ahol e tudomány önmagáért is művelhető.
Benkő Elek, a budapesti Régészeti Intézet tudományos főmunkatársa szerint komoly probléma, hogy 1989 decembere után elmaradt az elvi nyilatkozat a román régészgárda részéről, amely szakított volna az addigi tudománypolitikai kurzussal. Az átpolitizált történettudomány veszélye, hogy gyakorlati cselekvésre ösztönöz azokon a vidékeken, amelyeken az „elmagyarosított románok” élnek, mivel e kutatóknak a kisebbség: Románia integritását veszélyeztető tényező – mutat rá Benkő. Holott nyilvánvaló a két fél tudományos egymásrautaltsága: a mai országhatár irreleváns a régészet szempontjából, hiszen azonos földrajzi adottságú és történetű alföldi térséget szel át, lelőhelyeket is sokszorosan keresztezve.
Az őskort kutató kollégák szót értenek egymással, mert a román régészek többsége tisztában van azzal, hogy a bronzkor még nem román illetőségű. Még a római korszak is nemzetközi, az igazi konfliktusok a népvándorlás korával kezdődnek. A román tudósok ősrománságról, a magyarok gepidákról, avarokról, a kettős honfoglalás elméletét vallók ősmagyarokról beszélnek. Ám az igazán érzékeny pont mindkét fél számára: a középkor – jelzi Benkő Elek. A román tudományos közvélekedés szerint a románság már a IX. században letelepedett Erdélyben, és legjobb régészeik sem fogadják el az albániai etnogenezis és a balkáni bevándorlás elméletét, sem azt, hogy valójában III. Béla korától, a XII. századtól beszélhetünk a románság erdélyi jelenlétéről. A román régészeti gondolkodásra általában jellemző, hogy finomodott a Ceausescu-korszakban dívó történelemhamisítás – fűzi hozzá Benkő –, de a román történészek a felső határt meghúzzák a X–XI. századnál, és ami azután történt, számukra már nem létezik. Nem vesznek tudomást arról, hogy létezett magyar bevándorlás, faluépítés, termelés.
A történelemkutatás, a régészet nemzeti-érzelmi probléma a Székelyföldön, egész Erdélyben. Érzelmi ellentétek, dühök keverednek szellemi érvekkel, disputákkal. Régész legyen a talpán, aki itt, a nyugati civilizáció végvidékén szabad fejjel művelni tudja tudományát. Hogy mekkora szükség van rájuk? Amint Kós Károly írja: „És a kövek igazat mondanak. Csak igazságot és talán csak ők mondanak igazságot.”
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
