A kabuli Frankenstein

Hárfamuzsikát véltem hallani, lágyat és szomorút, s mintha oboa felelt volna reá. Nem muzsika szólt persze. Itt bácsika bicegett mankóval, amott fiatal férfi nyomkodta a térdcsonkját műlábfoglalatba. Szívszorító jelenetek indáztak egymásba, bennük időtlen fájdalmak s reménykedések sejlettek fel.
Ott, a kabuli ortopédklinikai műlábkészítőnél találkoztam Gítával is. Tízesztendős volt. Aprócska madonna, műlábon araszolt felém, lekuporodott, félretette mankóit, eligazgatta a szoknyát tömpe falábain, és nagy télikabátgomb-szemét szomorúan emelte rám. Várakozóan pislogott, fátylát igazgatta a fején, aztán könnyekkel küszködve beszélte el, mi is történt vele. Rőzsét gyűjtött édesanyjával, amikor nagy-nagy dörrenést hallott, s mire magához tért, már nem volt lába. Mindkettőt levitte az akna, amelyre rálépett. Nem messze tőle édesanyja hevert – élettelenül. Aknák robbantak alattuk, kettő abból a tízmillióból, amelyet az egykori Szovjetunió katonái hagytak ott nekik...
Gíta a könnyein át is kacagott, midőn jövőjéről ábrándozva fejtegette: ő bizony férjhez szeretne menni, hisz ez az életcélja minden ép nőnek...
Gítával és többiekkel pontosan öt esztendővel ezelőtt találkoztam a kabuli ortopédklinikán. Az afgán fővárosban akkor már a tálibok monoton zenéje hallatszott. A talibán vezetés ugyanis 1996 szeptemberében hódította meg a fővárost, s ezzel megszerezte a hatalmat az ország nagyobbik része fölött.
A kékesen derengő Kabulban a medreszékből, azaz Korán-iskolákból özönlő tálibok sürgölődtek, a nőknek burkhát – még a szemet is apró lyukú posztóval eltakaró afgán csadort – kellett ölteniük, az afgánok mégis elégedettek voltak. Mert a táliboknak ugyan nem volt politikai programjuk, elképzelésük államról és politikáról, meglehetősen szűk látókörűek voltak, és nem ismerték a külvilágot sem, de rendet teremtettek. S erre akkoriban nagy szükség volt. Afganisztánt ugyanis a szovjet kivonulás után szétzilálták az egymás ellen csatározó afgán hadurak.

Öt év után
Most, Pakisztánban sokszor jutottak eszembe ezek az áldozatok. Vajon mi lehet Gítával és a többiekkel, az afgán kisgyermekekkel és asszonyokkal, akiknek a sorsa azóta minden eddiginél sanyarúbb lett?
A választ egy meghökkentő találkozás adja meg Pesavarban, az afganisztán–pakisztáni határvárosban. A Nemzetközi Vöröskereszt irodájában az olasz Alberto Cairo fogad. Öt esztendővel ezelőtt a talibán kormányzat arra kérte fel őt – mint minden külföldit –, hogy távozzék Kabulból s egyáltalán, afgán földről, mert a kialakult válságos helyzetben egyetlen külföldinek sem tudják garantálni a személyes biztonságát.
Cairo doktor alig változott; csupán keskenyebb lett finom vonású arca, ám a szeme változatlanul szeretetteljesen csillog, ha imádott Afganisztánjáról esik szó. Húsz esztendőt töltött ott. Reális helyzetértékelést ad:
– Információink szerint – és ezt a saját tapasztalataim is alátámasztják – sokan hagyták el Kabult és a nagyvárosokat, hiszen mindenki fél az amerikai támadásoktól. Az afgánok menekülnek a városokból, csakhogy a határon nagyon kevesen jönnek át. Inkább a falvakba és a hegyek közé vándorolnak. Kevesen vágnak neki Pakisztánnak. Itt ugyanis nagyon sanyarú az életük. A tartalékok igencsak soványak; az idén például elképesztő volt a szárazság, s ez nagyon megapasztotta a mezőgazdasági termelést. Alig egy hónap múlva pedig itt a tél, s jön a cudar hideg. De orvosi szempontból sem rózsás a helyzet. A kórházaknak ugyan pillanatnyilag még vannak tartalékaik, gyógy- és kötszerek, de ha a határok zárva maradnak, s csak egy-egy segélyszervezet juthat be afgán földre, ugyan ki pótolja majd az elfogyó gyógyszereket? Ki, hogyan és miből látja majd el a támadások sebesültjeit? – rejti kérdésbe ténymegállapításait az olasz doktor.
S Alberto Cairónak igaza van. Az afgánok nemigen tudnak hová menekülni. Irán felé nem lehet, zárva a határ, s a pakisztániak – elsősorban persze a politikusok – sem látják szívesen az Afganisztánból menekülőket. Pakisztánban részben attól tartanak, hogy tálibok szivárognak át, és destabilizálják az országot, részben pedig magának Pakisztánnak is megannyi a gondja.
Ez a száznegyvenmillió lelket számláló ország kritikus helyzetben van. Egyébként is nehezen kormányozható. Tucatnyinál is több törzs és vagy nyolc nagy nyelv – például az urdu, a pastu, a szindh, a pandzsábi – él együtt. Nyomorúságban. Az ország, ahol az új nemzedékek immár szintén a dollárnak hódolnak, 1947-ben vált ki Indiából, és 1971-ben – háborúban – veszítette el keleti részét, amely Banglades néven lett önálló állam. Pakisztánban azóta is egymást váltogatják a civil és a katonai kormányok, s tény, hogy nagyobb rend és demokratikusabbnak látszó élet az utóbbiak, a katonai kormányok idején szokott uralkodni.
Az élet látszólag nyugalmasan zajlik, ám ez tényleg csak a látszat. Legalábbis a határvidéken. Karacsiban, Kvettában, Pesavarban nyugtalanok az emberek. Az úgynevezett utca embere aggódik. A pesavari teaházakban el-elvitázgatnak – nem is annyira a saját helyzetükről, országukról, mint inkább az afgánokról. Pakisztánban egyébként jelenleg mintegy kétmilliónyi afgán menekült él. Él? Inkább vegetál, emberhez méltatlan körülmények között. A nemzetközi segélyszervezetek sátrai, meleg ruhái, élelme épp csak a túléléshez elégséges. A rút megmaradáshoz…
Pedig az ezernégyszáz kilométeres, lezárt határon át mégiscsak érkeznek, még ebbe a nyomorúságos menekülttáborlétbe is jönnek az afgánok. Jönnek, nemcsak az amerikai légicsapások, hanem a tálibok elől is.
Nusrat Javeed Pakisztán egyik sztárújságírója és írója. Magas, szakállas férfi, maga is pastu, mint a tálibok. A határ mentén élő pastuk segítségével jutott át illegálisan Afganisztánba. Az amerikai támadás megindulása előtti napokban érkezett vissza Pakisztánba. Tapasztalatairól iszlámábádi tágas otthonában számol be.
– Az afgánok ma már utálják a tálibokat – mondja Javeed. – Meg akarnak szabadulni tőlük, de nem tudják, hogyan rakják ki a szűrüket. Pedig annak idején nagyon bíztak a talibán hatalomban, örvendtek neki. A tálibok ugyanis tisztakezű kormányt ígértek. S ha tisztességesek akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy az elején, legalábbis az első két esztendőben tiszták is voltak. Csakhogy aztán ők is ugyanolyan gazfickókká váltak, mint azok, akiket öt évvel ezelőtt éppen ők űztek el.
– S milyen most a helyzet? Miben érhető tetten, hogy a tálibok sem különbek a Deákné vásznánál? – vetem közbe.
Javeed példák garmadáját sorolja:
– Ha bejutna afgán földre, azt látná, hogy az összes nagy autó és dzsip volánjánál tálibok ülnek. Mindenütt a talibán vezetői zsinatolnak, fennhéjáznak. Korábban ők is szegények voltak, mint a templom egere, mára pedig…?! Az afgán viszonyokhoz képest igencsak módosak. Majdnem valamennyi ismert talibán vezető miniszter vagy kormányzó, három-négy asszonyt vett magához, és minden házasságkötés előtt összeszedik maguknak a tizennégy-tizenöt éves kislányokat. De mást is mondok: a talibán vezetői mindenféle csempészésben is vastagon benne vannak. Minden rajtuk keresztül bonyolódik. Elrekvirálják az emberektől a házaikat, még a romokat is, és megpróbálnak minden pénzt összeszedni, amit csak lehet. Tudják, hogy a napjaik meg vannak számlálva…

Pénz, paripa, fegyver
Ez minden bizonnyal így igaz. Pedig hát a tálibokat annak idején maga az Egyesült Államok emelte a hatalomba. Washingtonnak ugyanis sikerült meggyőznie térségbeli szövetségeseit, Pakisztánt és Szaúd-Arábiát, hogy a szovjetek kivonulása után az egymással csatázó afgán hadurak közül ne Hekmatjar kerüljön hatalomra, mert ő az öbölháborúban Szaddám Huszeint támogatta. Így kerültek elő a tálibok. S mivel Washington nem ismeri a terepet és a muzulmán világot, Pakisztán közvetítésével segítette a Korán-iskolásokat. Mint ahogyan tette ezt korábban Hekmatjarékkal s a szovjetek ellen harcoló mudzsahidekkel is. Pénzt, paripát, fegyvert adott a harcoló afgán csoportoknak, azok pedig istápolójuk ellen fordultak. Afféle Frankensteinként.
Agha Murtaza Pooya Benazir Bhutto személyes tanácsadója volt, Pakisztán egyik iszlám pártjának alapítója, ma stratégiai kutatásokkal foglalkozó bölcs ember. Iszlámábádi lakásán fogad:
– Valójában nem a táliboké az első példa arra, milyen rosszul politizál az Egyesült Államok a térségben – mondja. – Oszama bin Ladent is Amerika találta ki, pénzelte, s ő is Frankenstein lett. S ugyanez a helyzet a közel-keleti kis cionista rezsimmel, Izraellel is, amely megszállva tartja Palesztinát – ez is Frankensteinná válik Amerika számára. Emlékeztetnék egy 1993-as különös találkozóra Netanjahu akkori izraeli kormányfő és Clinton akkori amerikai elnök között. Netanjahu akkor azt mondta Clintonnak: ha Izrael érdekei sérülnek, akkor az Egyesült Államok lángba borul…
– S mi lesz most?
– Most minden attól függ, hogy az Egyesült Államok hogyan játszik a kártyáival. Szerintem időt kell adnia Pakisztánnak. A pakisztáni kormányzat máris nagyon bölcs döntést hozott: felzárkózott a terrorizmusellenes küzdelmekhez. Ehhez a légterét átengedte Washingtonnak, a szárazföldjét azonban nem. Bölcs döntés volt ez, de nem túl népszerű. Jóllehet a kormány ellen tüntető iszlám radikálisok kisebbségben vannak az országban. De – emeli fel mutatóujját Murtaza Pooya – ha az idő múlásával az igazságtalanság érzete kerekedik felül, akkor a pakisztáni kormánynak akár a többség lázadásával is szembe kell majd néznie. Az Egyesült Államok persze bármivel fenyegetőzhet, bármit bevethet, felhasználhat, ha a saját érdekeiről, a saját bajairól van szó, ám ha más nemzetek érdekei és nyomorúságai forognak kockán, akkor csöndben marad és hallgat. Mi ez, ha nem szemforgatás és kettős mérce?! S ha ebben nem történik változás, akkor bizony az Egyesült Államoknak nagyon nehéz lesz megvetnie a lábát bárhol ebben a térségben – mondja Murtaza Pooya.
Tény, Afganisztán és az egész térség geopolitikailag rendkívül fontos. Valaha karavánutak haladtak itt keresztül, a selyemút Türkmenisztán felől a mai Pakisztán irányába kanyargott, és hát erre vezet az út a hatalmas belső-ázsiai piacok felé is. Az amerikaiak Türkmenisztántól Pakisztánig és a tengerig kígyózó olajvezetékeket terveznek, ráadásul Közép-Ázsia – a Közel-Kelet mellett – olyan vidék, ahol a föld mélye óriási energiatartalékokat rejt.
Jogos hát a kérdés: vajon az Afganisztánban és Afganisztán körül kialakult helyzet lényege nem az, hogy a térséget, a befolyási övezeteket megpróbálják újra felosztani?
A pakisztáni helyettes külügyi államtitkár nem látja egyértelműnek a helyzetet, a minap Budapesten járt iráni külügyminiszter pedig inkább kitérő választ ad, és Oroszország szerepéről értekezik.
Riaz Khan, Pakisztán helyettes külügyi államtitkára iszlámábádi irodájában fogadott, s többször is határozottan közölte: országa kiáll Afganisztán területi sérthetetlensége mellett, az ország területi feldarabolása ugyanis beláthatatlan következményekkel járna az egész térségre nézve. Ugyanakkor a konfliktus még tart – tette hozzá –, így a befolyási övezetek ügye még nyitott kérdés.
– Ebben a térségben mindenki próbálkozik, mert ez valóban nagyon fontos vidék – ezt már Shireen Mazari asszony mondja, a pakisztáni stratégiai tanulmányok intézetének igazgatója. Okos nő, keményen fogalmaz, és nem köntörfalaz:
– Kőolaj- és földgázlelőhelyek húzódnak itt, és atomfegyverek is vannak a térségben. Ha ezen a vidéken egyszer beköszönt a békesség és a biztonság, akkor itt mérhetetlen gazdasági lehetőségek nyílnak meg. S ez nemcsak Afganisztánra érvényes, hanem az egész közép-ázsiai térségre. Afganisztán pedig sok tekintetben kulcs a gazdasági potenciál, különösen pedig az energiakincs kiaknázásához Közép-Ázsiában. Nem véletlen, hogy ezt a vidéket a XIX. század óta sokan próbálták meghódítani.
Sikertelenül. Ezt már én teszem hozzá, ismerve, mi mindenben mesterkedtek errefelé angolok, oroszok, amerikaiak. A mostani konfliktus mögött azonban sokan mást is sejtenek. Meglehet, alaptalanul, mindössze íróasztal mellett kiagyalt elméleteket gyártva, mégis fel-felvetve a civilizációk összecsapását.

Civilizációk harca
Mirza Aszlam Beg a pakisztáni politika egyik nagy öregje. Zia ul-Hak tábornok vezérkari főnöke volt, ma egy stratégiai és nemzetközi politikai kutatásokkal foglalkozó alapítvány vezetője. Ő hisz a civilizációk, a mozlim és a keresztény kultúra összecsapásáról szóló elméletben.
– Ez így igaz. Mit értek ezen? Ha végignézi manapság, hogy mi minden történik a világban Albániától Koszovóig, Palesztináig, Pakisztántól, Afganisztántól Irakig, Kasmírig és Indonéziáig, akkor láthatja, hogy a frontvonalakat ezek az országok jelölik ki. Vagyis a mozlim világ mindenütt szembefordul, összecsap a nem mozlim világgal.
Az Afganisztánt megjárt író, Nusrat Javeed nem ért egyet ezzel. Valószínűleg ő képviseli a többséget Pakisztánban.
– Összecsapás van, lesz, de nem a civilizációk, hanem a tehetősek és a nincstelenek között, a korruptak és a tiszták között – fogalmaz. – Civilizációik nevében a saját országaik korrupt vezetői ellen lázadnak majd fel az emberek, velük fordulnak majd szembe. Nyilván vannak a világban olyanok, akik szívesen látnának háborúságot mozlimok és keresztények, mozlimok és nem mozlimok között, de ha szenvtelenül és szenvedélyektől mentesen nézzük a dolgokat, akkor tény: a kereszténységnek, az iszlám vallásnak és a judaizmusnak azonos gyökerei vannak. Ugyanonnan ered mindhárom kultúra. Sok a közös bennünk, sok közös értéket vallunk. Kérdezzen csak meg erről bárkit az utcán a mozlim világban, a legegyszerűbb emberek is azt mondják majd, hogy Krisztus kiváló ember volt, Isten prófétája! Ezzel azt akarom mondani, hogy mi valamennyi más vallás értékeit elismerjük. Egyikünk sem tagadja sem Mózes, sem Krisztus értékeit, mindkettőjüket Isten prófétájának tartjuk, nem akarjuk legyőzni őket, nem akarunk konfrontálódni a másik civilizációjával.