S ahol elvétve megjelenik a szakértelem, ott bizony lehull a lepel. Orbán Balázs, Jókai legtöbb székely ősváráról kisül, hogy vagy a bronzkor óta álló erősség, római táborhely maradványa, amely semmiféle magyar vonatkozású anyagot nem rejt, vagy a régi gyepűrendszer magyar határőrvárainak egyike, kicsiny és egyszerű építmény, sosem látott pogány székely főpapokat, kereszténységűző szertartásokat. „Hunológusaink” nagy bánatára egyre világosabb, hogy jelenleg semmiféle lelet nem igazolja a hun–székely rokonságot, s igencsak bajos a kettős honfoglalás elmélete. Csakhogy ez nem minden. Az elenyésző számú ásatások kezdik felszínre hozni a múltnak azon részleteit is, amelyekről eleddig csupán elméletek beszéltek. Kelletlen keresztények, morogva letelepedők temetői, életformák a kora középkorból, székely gyepűőrség, német lovagok, népvándorlások: csendben, elszántan ébredezik a Székelyföld tudós régészete.
Nagy kihívás. A székelyföldi régész fölgyűrheti az ingujját, hogy több évtized kényszerű veszteglését, aknamunkáját helyrehozhassa. Erdélyben csupán szondázó ásatások folytak a két világháború között, s a kutatások az 50-es években indultak meg, amikor a múzeumokat újraszervezték. A 70-es években azonban csaknem mindent leállítottak, ami nem függött össze a román etnogenezis és a római hódítás kérdésével. De most már lehetne ásni, ha volna, aki ásson, sóhajt Benkő Elek, az MTA Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa. Igaz, versenyt futnak a román és a magyar tudósok, de a nyáron életbe lépett a romániai műemlék- és örökségvédelmi törvény, amely szabályoz, engedélyhez köt minden feltárást. Eljött az idő, hogy a fejlődés útjára lépjen az erdélyi régészet, csak okosan, fundamentalizmus nélkül kellene dolgozni. Megoldandó az utánpótlás is, fejtegeti Benkő. A székelyföldi múzeumok egy részében ugyanis olyanok üldögélnek, akik nem feltétlenül érdekeltek a változásban. Az idén hat erdélyi diák végzett Budapesten a régész szakon, ők mind hazaköltöznének, csak státust kell találni nekik a múzeumokban.
Nem túl biztató ugyanakkor, hogy Sepsiszentgyörgyön új, párhuzamos múzeumi hálózatot kezdtek kiépíteni a románok, a Keleti-Kárpátok Múzeumát, amely gyaníthatóan igyekszik majd elszigetelni a magyar érdekeltségű régi múzeumokat, csupán kis helytörténeti kiállításokra szorítva azokat a későbbiekben, egyszersmind arra törekedve, hogy a régészet teljes egészében román kézbe kerüljön, figyelmeztet Benkő Elek. Mégis több városban a helyi magyar vezetőkön, értelmiségieken bukik meg a kutatás: az utolsó órában vagyunk, azokon a helyeken, ahol most csatornáznak, közművesítenek, értékes leletek kerülhetnének elő, ha nem rögtön markolóval esnének neki a munkának. De nagy a közömbösség. Székelyudvarhelyen például ma nincs semmiféle leletmentés, így a középkori városközpont maradványai szinte nyom nélkül tűnnek el a föld alatt…
A román régészet technikai színvonala jóval gyengébb a magyarokénál, fűzi hozzá Benkő. Kevés kivétellel nincsenek átfogó történeti ismereteik Erdélyről, szegényes a kutatások gazdasági háttere, olyannyira, hogy többen Magyarországra járnak át tanulni, feltárni, pénzt keresni. Ám ők kőkori körülmények között is tudnak, akarnak dolgozni, sőt kialakulóban van egy fiatal, européer román régészcsapat. A kolozsvári egyetemen nem elég erős a régészeti oktatás, így fennáll a veszély, hogy ettől az ambiciózus román tudósrétegtől lassan elmaradnak az elkényelmesedett erdélyi magyarok. Érdekes ugyanakkor, hogy mekkora a szemléletbeli különbség a magyar és a román kollégák között: a románok, különösen az erdélyiek általában befelé fordulók, csak az eredetkérdés érdekli őket (az ó-romániai régészek többségéből hiányzik az Erdély-pszichózis, velük inkább együtt lehet működni). A magyarok viszont a térség teljes történetét, a nemzetek közötti összefüggéseket is kutatják, a bronzkort ugyanúgy, mint a középkort, a dákokat, akár a székelyeket – s nem csupán az önigazolásra törekednek. Igaz, a székely közvélemény olykor nyomást gyakorol tudósaira, hogy nekik is választ kell adniuk a román felvetésekre, ismeri el Benkő Elek, ezért a kívülálló könnyen mondhatja, hogy lám, ti éppen olyanok vagytok, mint a másik fél. A székelyföldi kutatásokat nem teóriákkal kellene kezdeni, hanem magabiztos anyagismerettel, szervezett kutatásokon, településtörténeti adatokon alapuló posztulátumokkal.
Gazdag, lenyűgöző, de jószerével kutathatatlan múlt, sarokba szorított, nem létező régészet, elhordott, elkonfiskált leletanyagok: ezekkel a súlyos előfeltevésekkel indulunk a Székelyföldre. Rövidesen be kell látnunk, a helyzet sokkal összetettebb, és kevésbé reménytelen…
Zuhogó esőben, éjszaka érkezünk Székelykeresztúrra, Fülöp Lajos múzeumigazgató méregerős szilvapálinkával vár bennünket.
– Romániában ma nincs politikai akadálya a régészkedésnek, de hiányoznak az intézményi feltételek, a múzeumok nem tudják beiktatni a munkatervükbe Erdély középkorának kutatását – mondja borongva az igazgató. – Ezért ez a korszak gyakorlatilag nem létezik, űr van az ismereteinkben. 1989 előtt önjelölt, „magonkölt” régészek tevékenykedtek, akik képzetlenek voltak, sokszor több kárt csináltak, mint hasznot. A Securitate felügyelte az ásatásokat: előfordult, hogy messze bent a mélyszántásban bogarásztunk cserepek után, amikor valaki ránk dörrent: „Hát az elvtársak mit keresnek?” Sajnos soha nem volt vonzó pálya a régészet, ma sem az, mert szinte képtelenség elhelyezkedni. Illetve: ha dákokat kutatna valaki, akárhol alkalmaznák – teszi hozzá Fülöp Lajos fejcsóválva. – Persze kegyetlen tudomány ez: a leletek alapján pontosan meghatározhatók a történelmi jelenségek. Ha a román régészek alaposabban utánajárnának a kontinuitáselméletnek, kénytelenek lennének maguk megcáfolni az egészet, abból a korszakból ugyanis nincsen román anyag, miért is lenne. A rossz lelkiismeret rossz tanácsadó: Segesváron például a közelmúltban megfenyegették a régészt, eszébe ne jusson szász vagy magyar tárgyú leleteket firtatni, mert megvonják tőle az állami támogatást. Pedig a románok sokszor magyar kályhacsempék alapján datálják a saját anyagaikat. Nem lehet a két kultúrát függetleníteni egymástól – hangsúlyozza az igazgató –, Moldvában is találtak Szent Lászlót ábrázoló csempét; és amikor restaurálták a nagy nemzeti hős, Stefan cel Mare kályháját, meglepve tapasztalták, hogy azon magyar címer ékeskedett. Hiszen a magyar király vazallusa volt.
Fülöp szerint az erdélyi régészet egyik fő feladata lenne, hogy a korai időszakot, a magyarok betelepedésének kérdését tisztázza.
– Székelykeresztúron a középkori város maradványainak feltárására törekszünk, de csak esetleges ásatásokra, építkezéseket megelőző leletmentésekre futja – mutat rá a múzeumigazgató. Másnap körbevezet bennünket a múzeum földszinti termeiben: az asztalokon sok ezer kerámiadarabka, csempetöredék, feldolgozásra váró anyag. A restaurátorműhelyből előkerül a kisváros régésze, Székely Attila nyugdíjas történelemtanár is. Lelkes előadást rögtönöz a középkori székely autonómiáról, amely szerinte lehetővé tette, hogy a magyarság ősi ízlésformája megőrződjék, közben bemutatja csempegyűjteményét. Hangsúlyozza, lehetetlenül nehéz a tárgyilagos történettudományi szemléletet szembeállítani a legitimizáló történetírással: ki vitázhat például azzal a tézissel, hogy Ádám és Éva románul beszélt, a paradicsom a Duna deltájában volt, az ördög pedig természetesen magyarul kísértette őket?
– A fő gondunk az – összegzi Fülöp Lajos –, hogy a románság azt gondolja, Trianonnal Erdély múltját is megkapta.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter szagmintát vesz
