Könyvesház

Emberkép a vásznon
Magyar filmhősök
Balavány György
Kicsoda a filmhős? A néző vagy az, aki a néző lenni szeretne? Esetleg az, akivé a rendező (író) tenni szeretné a nézőt? Netán az, akivé a világ, a környezet, a társadalom vagy egy diktatúra tette a rendezőt (írót)? Kiről szól a film, ha magyar? Bíró Gyula tanulmánykötetének alapgondolata, hogy filmjeink hőse nem más, mint egy történelmi, társadalmi helyzet reprezentánsa. Találkozik benne, kiolvasható (kinézhető) belőle minden, ami az adott korra, közegre jellemző. Az így megjelenő kép – amelyet a szerző emberképnek nevez – valójában társadalomkép. Ennek tudatában nézhetjük át filmművészetünk katartikus alkotásait 1957-től 1985-ig. Hogy miért pont e két dátum a határ? Mert a szerző szerint a személyi kultusz filmtermékei nem nevezhetők műalkotásoknak; valamiért az említett aspektusból vizsgálva sem értek meg egy misét. Titok marad viszont, hogy 1985-tel, Bódy Psychéjével miért zárul le a tárgyalt időszak.
A filmesztéta kinyilvánítja, nem filmtörténetet írt, de azt már nem, hogy akkor minek szánta művét. Újra és újra nekikészül, hogy mondanivalóját valamiféle misztikus szövegkörnyezetbe illessze, ez a próbálkozás azonban szerencsére sikertelen. Áttekinthetetlenül gazdag a filológiai felhozatal: Hegel Konfuciusra, ő Bertrand Russellre válaszol, de megszólal az „ezoterikus pszichológus” Thornwald Dethlefsen is, ami olyan, mintha Lagzi Lajcsi énekelne a King’s Singersben. Érdekesek az egyes korszakok bevezető értékelései, amelyekből kiderül, hogyan csapódtak le az esztétikumban, és formálódtak filmhősökké a társadalmi válsághelyzetek. Hiányzik viszont a tanulmánykötetből az alapgondolathoz méltó szintézis. De így is többet nyújt a filmek és filmhősök esztétikai élveboncolásánál – az elemzések valóban mélyek, újszerűek, izgalmasak.
(Bíró Gyula: A magyar film emberképe, 1957–1985. Antológia Kiadó és Nyomda Kft., Lakitelek, 2001. Ára: 1500 forint)

A világ kincsei
Kőkori Picassóktól a bölények szakadékáig
Rácz J.
Az UNESCO világörökség-listáját 1982 óta vezetik. 1999 novemberéig 114 ország 582 nevezetessége került fel rá. A felvétel kritériuma az örökség egyedülállósága és hitelessége, a természeti kincsek esetében pedig ezek integritása. A szervezet az úgynevezett vörös listán tartja nyilván azokat a helyeket, amelyeket a hanyatlás, a megsemmisülés vagy a rombolás veszélye különleges mértékben fenyeget. Az utóbbi években számos ország – köztük hazánk is – kéri értékeinek felvételét a világörökség listájára, ezért különösen időszerű a Magyar Könyvklub vállalkozása: hatkötetes sorozatban megjelentetni az emberiség megőrzésre érdemes örökségét. A sorozat első kötete a napokban jelent meg. Kiváló újságírók, publicisták, tudósok, írók működtek közre a nagylélegzetű munkában, gyönyörű fotók vezetik végig az olvasót a világ különböző helyein, olyan sorrendben, ahogyan a világörökség részeivé nyilvánították őket. A versailles-i kastély, Dubrovnik óvárosa, Róma történelmi városmagja és más, közismert műemlékek mellett kevésbé tudott tényekről is hiteles információt kapunk. A Vézere folyó völgyében található, „kőkori Picassóknak” tulajdonított sziklafestmények, az egyiptomi Abu-Mena keresztény kriptatemplom romjai a csodatévő forrásokkal, a kanadai dinoszaurusz tartományi park és a hasonló természeti különlegességek ámulatba ejtenek, egyszersmind földtörténetünk és a világ történelmének hiteles dokumentumai is. És az ismeretek birtokában jobban értjük, miért kell vigyáznunk rájuk.
(A világ kincsei – Az emberiség öröksége 1. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ára: 4980 forint)

Az újságírás hatalma
Bourdieu előadásai a médiáról
Ferch
Az 1530-ban megalapított párizsi Collège de France-nak ma nagyobb a presztízse, mint sok egyetemnek. Diplomát nem ad, de előadásaira, amelyeket egy-egy tudományterület legkiválóbb képviselői tartanak, bárki bemehet. Professzorainak testületében a szociológiát jelenleg Pierre Bourdieu képviseli. A „fast thinkinget” terjesztő, a „kereskedelmi szempontú népítéletet” a szellemi élet legkülönbözőbb területein szentesítő televízióról 1996 márciusában megtartott két előadása (A televízióról, illetve Az újságírási mező és a televízió, az utóbbi Az újságírás hatalma címmel szerepel a kötetben) nagy vitát váltott ki a francia sajtóban. Feltehetően azért, mert Bourdieu kérésére mindkettőt felvette és sugározta a Paris Première, tehát mondandója a Collège de France közönségénél sokkal szélesebb körökhöz is eljutott. Az előadónak épp ez volt a célja. Ezekben az előadásokban és a kötetben hozzácsatolt írásokban – amelyek minden szakmáját komolyan vevő médiaszereplőnek tanulságos olvasmányul szolgálnak – nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a televízió és az írott sajtó jelentős része „bizonyos mechanizmusok közvetítésével komoly veszéllyel fenyegeti a kultúratermelés különböző szféráit: a művészetet, az irodalmat, a tudományt, a filozófiát vagy a jogot. Mi több… legalább ekkora veszélyt jelent a politikai életre és a demokráciára nézve.” A kutyaharapás, mint tudjuk, szőrével gyógyítandó. Bourdieu erre a veszélyre abban a közegben hívta fel a figyelmet, amelyet elemzett és bírált, rögtön az elején megállapítva, hogy nem szabad mereven elutasítani a televíziót. „Fontos a televízióban szólni, de csak bizonyos feltételek mellett.” Akkor, ha nincs időkorlát, ha a szereplő maga választhatja meg a témát, ha nem ül mellette valaki, aki pillanatonként rendreutasítja, akár egy rossz gyereket.
A médiavilág visszásságait veszi szemügyre: az újságírók, tévészemélyiségek „cinkos önimádatát”, az öncenzúra hatásait, a hírgyártás mindenhatóságát, a „szenzáció” első közléséért, az olvasók kegyeiért folytatott versenyfutást. Kimutatja, hogy ez a verseny nem eredetiséghez és sokszínűséghez vezet, hanem egyhangú kínálathoz. Tanulmányait abban a reményben adja közre, hogy talán fegyvert adhat „azoknak a kezébe, akik e szakmában azért küzdenek, hogy az, ami a közvetlen demokrácia csodálatos eszköze lehetett volna, ne alakulhasson át a szimbolikus elnyomás eszközévé”.
(Pierre Bourdieu: Előadások a televízióról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1500 forint)

Radikális realizmus és minimal art
Egyetemes művészettörténet
P. Szabó Ernő
Aknai Tamás kötetében jószerivel mindenről szó esik, ami 1945 és ’80 között a világ művészetében történt. Így a nemzetközi absztrakcióról, az absztrakt expreszszionizmusról és annak európai reakcióiról, a radikális realizmusról vagy új realizmusról, a pop-artról, a legnépszerűbb modern művészeti irányzatról és a fluxusról, amely le akarta rombolni a határt a művészet és a mindennapok között, de természetesen sikertelenül. Szó esik a kinetikus optikai művészetről, amelynek egyik legjelentősebb mestere a magyar származású Vasarely volt. Külön fejezetet kapnak a művészet határterületeit jelentő törekvések: a konceptuális művészet, a minimal art, a land art, azaz a táj művészete, illetve a képzőművészetet a színházi előadáshoz közelítő performansz. A majd ötszáz oldalas kötet akár teljességre törekvő összefoglalónak is tekinthető, noha névmutatója alig tartalmaz többet száztíz névnél.
Ami a korszakhatárokat illeti, az indítás időpontja logikusnak tűnik, hiszen a második világháború vége a művészetben is új kor kezdetét jelenti, még akkor is, ha egyre nyilvánvalóbbak a kapcsolatok a korábbi és későbbi évek között. Az utóbbi évek nagy kiállításai jól érzékeltették, hogy az avantgárd nagy mestereinek hatása hogyan érvényesült az új világban, hogyan járult hozzá a kései modernség eredményeit megteremtő új generációk kialakulásához. Aknai érzékelteti ezt a kapcsolatot, egyben az új művészet társadalmi státusának változását is. A korábbi progresszió, a társadalommal szemben álló új művészet ebben a korszakban maga is a társadalom, az establishment része lett, kialakult körülötte az a műkereskedelmi, múzeumi intézményrendszer, amely azután a törekvések további irányát is befolyásolta.
Ami a korszakzáró időpontot illeti, szintén meglehetősen erős, bár a nyitójéhoz nem hasonlítható cezúra húzható. A nemzetközi modernizmusban rejlő innovatív erő erre az időpontra kifulladt, s a figyelem középpontjába az avantgárd utáni törekvések – transzavantgárd, posztmodern – kerültek. Az új festők persze számos olyan értéket átvettek, amely a klasszikus avantgárdból származott, a könyv ebben az értelemben nem a lezárást, hanem a folytonosságot hangsúlyozza, s ezt már csak azért is helyénvalónak gondoljuk, mert a kései modernség jelentős mesterei közül sokan ma is élő, új értékeket létrehozó alkotók. Mint például Gilbert és George, akik nemcsak műveikkel voltak jelen a bécsi Modern Művészeti Múzeum új épületének néhány nappal ezelőtti megnyitóján, hanem személyesen is bemutatkoztak mint a performansz klasszikusai.
(Aknai Tamás: Egyetemes művészettörténet, 1945–1980. Dialóg Campus Kiadó Kft., Budapest–Bécs, 2001. Ára: 4980 forint)

A Helikon Könyvesház sikerlistája
Ismeretterjesztő
1. Budapest ortofotók, orthophotos, orthofotos – Székely és Társa 8750 Ft
2. A világ kincsei – Az emberiség öröksége 1. – Magyar Könyvklub 4980 Ft
3. Borok világa – Kossuth Kiadó 5990 Ft
4. Molnár Gál Péter: A pesti mulatók – Helikon Kiadó 2980 Ft
íi>Szépirodalom
5. H. Hrabovszky Júlia: Ami elmúlt – Helikon Kiadó 2480 Ft
6. Márai Sándor: Napló, 1976–1983 – Helikon Kiadó 1580 Ft
7. Hamsun, Knut: Éhség – Háttér Kiadó 1398 Ft
8. Ferdinandy György: Gyönyörűen tudott fütyülni – Ister Kiadó 1300 Ft
9. Határ Győző: Antibarbarorum libri I–II. Bölcseleti írások – Argumentum Kiadó 4900 Ft
10. Heller, Joseph: Öregkori önarckép – Gabo Kiadó 1850 Ft