Egyedülálló freskók, rovásírás-töredékek, építészeti emlékek jutnak ebek harmincadjára a hozzá nem értő javítgatások, földmunkák során, ismételgeti csüggedten a másik, egyelőre vesztes tábor. Mivel a templom egyházi tulajdon, a pap műveltségén, történelmi érzékenységén és gazdasági érzékén múlik, mi lesz a magyar középkor műemlékeinek sorsa, mit tehetnek a szakértők a túlnyomórészt kritikus állapotban lévő épületek megmentéséért, hogy a régészeti feltárást, a kormeghatározást ne is említsük.
Rugonfalva: XII–XIII. században épült, tipikus székelyföldi gótikus erődtemplom Székelykeresztúr szomszédságában. Harminc éve, faljavítás közben bukkant elő a XV. századi freskó: mongolos-kunos arcú Szűz Mária, szép királyokimádása-jelenet; a karzat fölött székely rovásírásemlék. A szöveg megfejtése még várat magára, a freskót is kezelni kellene, de nincs szakértő a környéken. Meszesgödör ásása közben kerültek elő kisebb tárgyak, meséli a református lelkész, szükség volna régészre is, műemlékvédőre is, mert lenne itt munka.
Bögöz a következő nevezetes falu. XIII. századi templomának freskóit az 1898-as javításkor fedezték fel, azóta, 103 éve hozzá sem nyúlt szakember, a falakat nem konzerválta senki, mondja a helyi lelkész. A falu még emlékszik arra, hogy 1944-ben kiküldtek Budapestről egy restaurátort, de az oroszok megfutamították, úgyhogy zavartalanul romlik az épület állapota.
– De mondja meg nekem, mikor egyezik meg két művészettörténész – szegezi nekem a költői kérdést a református pap. – Amikor két székely: soha. Idejönnek Pestről, s feszítenek, mint malac a jégen: körbejárják a falakat, ezt így kéne csinálni, azt úgy, mi meg fagyjunk meg télen a freskók miatt. Nem fűthetünk, van úgy, hogy mínusz 15-20 fokban tartom az istentiszteleteket. A múltkoriban is nyaggattak a műemlékvédők: az északi fal alulról vizesedett, úgyhogy elhordattam majd egy méter magasságban a földet. Jönnek nekem Csíkszeredából az okosok, miért nem rostáltam meg előbb, hátha fontos leletekre bukkanunk! Korábban meg kénytelenek voltunk bepucolni a bejárat fölötti freskót, mert rávert az eső. Nemrégiben leesett egy darab a vakolatból, hát nem azt látom, hogy a pesti művészettörténészek négykézláb sündörögnek a fal mentén, és keresgélik a freskómorzsákat. Kinek van ilyesmire ideje?!
Pedig nem akármilyen templom a bögözi. Hármas freskó húzódik végig a falon: legfölül a Szent László-legenda ábrázolása, alatta Antiochiai Szent Margit mártírtörténete, legalul pedig az utolsó ítélet különös szürrealizmusú, falusi templomhoz képest igen kifinomult feldolgozása. Középen trónol Krisztus, mandorlájában macskakaparásszerű, apró rovásírás, tőle jobbra angyal taszít kun süveges vitézt és kilenc meztelen nőt a leviatán kitátott pofájába. A szentek szeme üresen tátong: valószínűleg a török időkben vájták ki a martalócok, vélekedik a tiszteletes.
– Higgye el, egy-egy templom sorsa a pap lelkiismeretén múlik – fordul felénk. – Kilencvenben például leverték a vakolatot, és úgy hagyták, a fal csupa víz, csupa salétrom volt, teli verébfészekkel. Rotterdamból kaptunk bálás ruhát, azt árultuk a híveknek, és az így befolyt pénzből, gondolhatja, mennyi az, szóval abból újítgatjuk a templomunkat, más lehetőségünk nincs. A fanyalgóknak pedig meg kell érteniük: ez itt nem a hitetlenek búcsúhelye – mutat körbe a lelkész –, hanem Isten háza.
Kátyús, tengelytörő földúton cammogunk Székelydálya felé, a csendes szeptember végi napsütésben fecskerajok, réti héják keringenek a dombvidék fölött. „Itt a világ vége, csuda, hogy maguk eljöttek ide” – mondja majd a dályai református lelkész, s valóban nagy elszántság és kalandvágy kell ahhoz, hogy valaki átkecmeregjen az eldugott Homoród menti kis falvakon. Egy XIV. századi templomért, amely ma, a sorozatos renoválásoknak, restaurálásoknak köszönhetően valóságos romhalmaz kívül-belül. Miklósfalva, Kányád, Ége: csupa eltemetett, rohamosan fogyatkozó, leépülő falu a szelíd, termékeny folyóvölgyben, amely az Erdélyben kivirágzott, szabad gondolatú protestantizmusnak, az unitárius hitvallásnak is otthont adott. Csalóka, lehangoló érzés: olyannyira magyar a táj, hazai a genius loci, mintha pannon vidéken, valahol a kies Dunántúlon kóborolnánk, nem hatszáz kilométerre a határtól.
Pedig messze vagyunk. Nyomorúságos látványt nyújt a székelydályai istenháza: kívül korhadó állványzat borítja a falakat, s visszahőköl, aki felkészületlenül lép a XIV. századi épületbe. Bútorzat nincs, rozsdásodó betonkeverő gépek, szerszámok hevernek az üresen ásítozó, építési törmelék borította templomban. A vakolat tégláig leverve, a szentély freskótöredékeiben kőműveskalapács szaggatott nyomai, az ablakokon fólia leffeg, a padló fölszedve, bedeszkázva, a kazettás mennyezet sincs a helyén.
– A templom a falu legmélyebb pontján áll, a talajvíz hatalmas károkat tett benne az idők folyamán – kezd a rombolástörténetbe Bence Ferenc református lelkész. – Hetvenkettőben volt a legrosszabb állapotban, omladozott a fal, mégsem kaptunk engedélyt az államtól javításra. Fertőtlenítés címszóval tudtunk vakolni, tatarozni. Majd két földrengés tett kárt benne, évekig életveszélyes volt az épület. A rendszeres restaurálás 1992 óta folyik: a talajvíz miatt dőlni kezdett a déli fal, úgyhogy a román műemlékvédelem fölfigyelt a templomra, és kifizette a helyreállítás terveit, majd komoly pénzeket kezdett folyósítani. Finanszírozta volna a teljes munkálatot. Két cég vállalta a munkát, eleinte rendben is ment minden: körbeárkolták a falakat, elvezették a talajvizet, megerősítették a tetőt, újrafedték rézlemezzel a toronysüveget. Csakhogy aztán összekaptak a pályázati pénzen, mindegyik magának akarta az egészet, vádakat szórtak egymásra, hogy a másik nem ért a feladathoz. Azóta áll a munka.
– Megvannak valahol a mennyezet festett kazettái – válaszolja kérdésemre a lelkész –, tavaly legalábbis még megvoltak, bár én is hallottam arról a híresztelésről, hogy feketén eladták az egészet, de hát nem tudom ellenőrizni.
A dályai istenháza esete hírhedtté vált, a faluból elszármazott értelmiségiek szerint a vállalkozók valójában tönkretették az épületet.
– Szerintem ez rosszindulatú híresztelés, egy-két évig komoly munka folyt – csóválja a fejét szomorúan Bence Ferenc. – De mivel megállt a munka, a műemlékvédelem is megvonta a támogatást, noha a szerződés még élne. Nem volt más választásunk, a parókia mögé emeltünk imatermet az átmeneti időkre…
– Az igazság az – mondja aztán elfátyolosodó szemmel –, hogy a templomot még csak helyre lehetne hozni, de lassan már nem lesz kinek. Nyolcszáz lélek élt itt a két háború között, ma pedig száznyolcvan. Fogy a falu rohamosan, nincs miért hazajöjjenek az emberek. Nem a románság miatt, hanem mert kimartuk egymást innen. De erősnek kell lennünk: a szomszéd faluból egy bácsi a múltkoriban azt mondta nekem: „Tiszteletes úr, nem kell kétségbeesni, 1940-ben harmincnyolcan voltunk, rá egy évre lettünk háromszázan.” Igen, történhetnek még fordulatok, jóságos változások. Nemcsak a mezőgazdaságot, az ipart kellene felrázni, hanem ezt itt, belül – mutat a szívére a lelkész. – Lehet, hogy az Úristennek van még terve a jövendőben Dályával is.
Folytatjuk
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
