Teszik ezt annak érdekében, hogy a felületes szemlélődő számára súlytalanná váljon azoknak a megbántott, meggyalázott hozzátartozóknak a vádja, akik az említett helyszíneken gyilkosoknak, hazaárulóknak nevezték az említett politikusokat. „Hogyan lehetnének ők gyilkosok, amikor még gyermekek voltak, vagy nem is éltek akkoriban?” – kérdezik olyan arccal, amilyennel középkori festmények szenvedő mártírjai néznek le ránk a gótikus templomok faláról.
Annak bizonyítására, hogy mennyire nem értik saját helyzetüket sem, elég egy közismert szociológiai tényre rávilágítani. Eszerint, ha valaki túlságosan szoros kapcsolatban áll valamely szégyenbélyeg viselőjével, az előbb-utóbb a saját bőrén is megtapasztalhatja a bélyeg kiváltotta összes megvetést a társadalom „tiszta” tagjai részéről. Egy bűnöző gyermekének számolnia kell azzal, hogy óhatatlanul rávetül apja bűne, és csak hoszszan tartó, becsületes munkával moshatja le azt. Aki hazaárulókkal és egykori kiszolgálóikkal vállal szellemi és gyakorlati közösséget, az nem csodálkozhat azon, ha őt magát is annak nevezik. Főleg akkor, ha tüntetőleg viselni kezdi az eredetileg nem rá sütött bélyeget. Ez minden közösség természetes reakciója.
Az MSZMP felelőssége letagadhatatlan a nemzet elárulásában, az ötvenhatos népirtó kegyetlenségek elkövetésében. A jogutód MSZP minden ízében utódja az egykori állampártnak, hiszen befogadta, sőt irányító pozícióba helyezte annak volt vezetőit, eszmeiségével tulajdonképpen a mai napig egyetért, csupán a diktatórikus, totalitárius politikai gyakorlatot ítéli el szóban. Tettekben persze ugyanúgy nem tűr semmilyen ellenvéleményt, csupán érdekből vagy muszájból viseli el más pártok jelenlétét a politikai porondon. Erre ezernyi bizonyítékkal szolgál hatalomban töltött négy esztendejük története. Önmagában persze az utódpártiság még nem adna okot a megbélyegzésre. A szocialisták is kaptak egy történelmi esélyt 1989-ben, hogy eltanácsolják soraikból mindazokat, akik köztudottan bemocskolódtak a legförtelmesebb bűnökkel vagy azok közvetlen gyanúja felmerült velük kapcsolatban. Nem tették meg. Ezért nem jelent semmit, hogy úgy érzik, ők már megkövették az áldozatokat, hozzátartozóikat, a megtorlás elszenvedőit. Amíg egyetlen karhatalmista, egyetlen verőlegény, ávós, III/III-as is van a soraikban, addig hiteltelenek a közéjük keveredett tisztességesek is. Addig rajtuk van a jel. És bármennyire fájdalmas számukra, de hasonlóvá vált a szocialistákhoz az egykor leginkább kommunistaellenes párt, az SZDSZ is, amikor a hatalom birtoklásának mámorától beleszédültek a koalícióba 1994-ben. Lehet sajnálni Mécs Imrét, amikor a halálraítéltre süti rá a felindult tömeg a gyilkos bélyegét. De ha nem tartozna egy brancsba azokkal, akik azt bizonygatják, hogy baloldali volt ’56, baloldali volt a megtorlás és baloldali az is, hogy az első felét felvállalják, a másodikat már nem, akkor ilyesmi nem fordulna elő.
Beteges próbálkozás a baloldal részéről mindezt összemosni azzal a ténnyel, hogy más pártokban is vannak egykori MSZMP-sek, és hogy gyakorlatilag minden pozícióban lévő ember abból a köpönyegből bújt elő. Ugyanis van egy igen lényeges különbség, amire már történt utalás. A harmadik köztársaság kikiáltásakor a szocialistákhoz hasonlóan mindenki lehetőséget kapott arra, hogy szembenézzen, s ha tud, szakítson a múltjával. Aki ezt nem tette meg, annak nyilván érdeke fűződött valamilyen folytatáshoz, vagy mély szocialista–kommunista meggyőződés vezette. De ennek a rétegnek azzal is számolnia kell, hogy éppen ők, a közel állók, a bennfentesek, az utódok jelenítik meg a bűnt, amit elődeik az egész társadalommal elkövettek. Ezt nem lehet az összefogás, a nemzeti megbékélés vágyának sűrű hangoztatásával, egyfajta ráolvasással lemosni. Akit ez zavar, annak szakítania kellett volna minden tekintetben a múlttal, úgy, ahogyan ezt nagyon sokan megtették. A pálfordulás ugyanis nem bűn, inkább erény a befogadó közösség szemében, hiszen az igazi szenvedésekkel teli damaszkuszi út végén következik be. Őszinte megtisztulás.
Álszentek, csalók, köpönyegforgatók, bűneiket takargatók, más hiszékenységét kihasználók természetesen mindenütt vannak. De még ők sem tévesztendők össze azokkal, akik büszkén viselik a hóhérok jelét homlokukon, vígan élvezik ma is a régi rablógyilkosságokból származó jólétet, miközben szégyenükkel kérkedve virágot visznek az áldozatok sírjára. Ezzel fejezik ki ma is bennük élő megvetésüket és gyűlöletüket azok iránt, akik nincsenek az ő táborukban.
Hét esztendővel születtem 1956 után. Elméletileg tehát nekem sincs közöm az eseményekhez. De gyakorlatilag múltam minden pillanatát átitatták a könnyek, amiket titokban ejtett családom a forradalom után tíz évre bebörtönzött nagybátyámra, a fia sorsa láttán öngyilkosságba hanyatló anyai nagyapámra, a „büdös kulák” apai nagyapám levert veséjére gondolva. Nem felejtem interjúalanyaimat, akik ma sem tudnak könnyek nélkül két mondatot megfogalmazni azokról az időkről. Nem felejtem az apámnak szegezett kérdést sem, hogy „mit keres ön ilyen származással a népköztársaság egyetemének felvételi bizottsága előtt?” És nem felejtem anyám intelmeit sem, hogy „ne írj, kisfiam, ilyeneket, még visszajöhetnek, és akkor mi lesz veled!” Nem felejtünk. Emlékezünk. És tisztelettel kérjük mindazokat, akik olyan lélektelenül gyűlölnek bennünket, hogy nem tudnak még ma sem bocsánatot kérni, legalább a jeles napokon maradjanak távol, és ne zavarjanak bennünket.
origo.hu
Magyar Péter a sajtóban hízeleg a nőknek, miközben valójában lenézi őket
