Széchenyi-terv: ki a nyerő?

Hogy kinövi-e reformmá magát a kormány gazdaságpolitikája, csak az idő múlásával derül ki. Ma még csak az látszik, hogy a rendszerváltás óta először jelentkezik markáns irányelvekkel a gazdasági kormányzat, intézkedéseivel jól behatárolható koncepció mentén halad. A gazdaságpolitikai irányításon belül (a belső kereslet, a kormányzati beruházások erőteljes fokozása mellett) a Széchenyi-terv legjellemzőbb ismérve az, hogy a mikroökonómiai szférára összpontosít, ami az úgynevezett kínálatoldali közgazdaságtan lényege. Nem új keletű ez a paradigma, amely szerint az ipari termelés és a szolgáltatások hatékonyságának növelésével leszorítható az infláció, az adószint és a munkanélküliség: az 1979-es választási győzelme után a nagy-britanniai konzervatív kormány is ezzel az eszközzel ért el jelentős (kedvező) fordulatot. De említhetnénk a második világháború utáni japán, német, francia, amerikai kormányokat is. A titok nyitja látszólag egyszerű, nem kell egyebet tenni, „csak” a magánvállalkozások megsegítésével javítani egy-egy ország gazdaságának teljesítőképességét.
A cégek számára nyújtott támogatásokat Magyarországon a Gazdasági Minisztérium koordinálja a Széchenyi-terven belül a tárcához tartozó hat programon keresztül, amelyek alapjait ebben az évben 120 milliárd forinttal töltötte fel a büdzsé. Ebből a keretből 7-7,5 ezer vállalkozás részesülhet. A pénzt pályázatok alapján nyerhetik el a cégek, az Európai Unióban bevett gyakorlat alapján. S ez komoly feladat elé állítja a magyar vállalkozásokat.
A hazai cégeknek, amelyek legfeljebb tízéves múltra tekinthetnek vissza, meg kell tanulniuk pályázni. Olyan szinten, ahogy azok a nagy multinacionális társaságok teszik, amelyek már a második világháború óta hozzászoktak a pályázatdömpinghez, s a lobbizás teendőit is mesterfokon űzik. További hátránya a magyar társaságoknak, hogy nem rendelkeznek akkora tőkeerővel, mint azok a megtelepedett leányvállalatok, amelyek külföldön bejegyezett anyacégei a mellényzsebből teremtik elő az adott támogatásokhoz szükséges önrészt. Így fennáll annak a veszélye, hogy a magyar költségvetés által biztosított támogatások java részét a multinacionális vállalatok itteni leánycégei kaparintják meg. Ez túlzott tőkeimporthoz, majd túlzott tőkekivonáshoz (profittranszferhez) vezet, ami az ország fizetési mérlegét rontja.
A gazdasági tárca által nyilvánosságra hozott adatokból ennek ellenkezője derül ki. Az például, hogy hajlandók és képesek versenyre kelni a hazai cégek a külföldi leányvállalatokkal. Az eddig elbírált, több mint háromezer nyertes pályázatnak tizenegy százalékát tudhatják magukénak a külföldi tulajdonban lévő cégek, a maradék 89 százalék pedig magyar vállalkozásoké volt. A megítélt összeget tekintve viszont árnyaltabb a kép: a jelen pillanatig kiutalt, több mint 55 milliárd forintnak 34 százalékát kapták külföldi vállalkozások, s 66 százaléka jutott a magyar társaságoknak. Ha fennmarad ez a tendencia, s a teljes idei összegre vetítjük az eredményt, akkor az várható, hogy a Széchenyi-terv támogatási keretéből 48,9 milliárdot a külföldiek, s 79,2 milliárdot a hazai vállalkozások használhatnak fel. Nem ártana azonban, ha ez az arány eltolódna a magyar cégek javára, s a hazai mikroszféra nagyobb súllyal vehetne részt a gazdaság erősítésében.