Hová, hová, Ella néni?

Kicsiny, sürgölődő község a dombtetőn. Libákat terelgető, kíváncsi kiskölykök, vizesvödrökkel egyensúlyozó fiatalaszszonyok fogadják az idegent, ha végigsétál az egyetlen poros utcácskán. Cséplőgép egyhangú dübörgése-bufogása üti meg a jövevény fülét a faluvégen. Lejjebb, az erdei patak mindkét partján tehéncsordákat lát, amint a Rába felé ballagnak. Októberi litániára mezítláb sietnek a sáros utcán a fiatal lányok, telente tollfosztóban, tökmagköpesztőben pusmognak, énekelnek, citeraszóra táncolnak a fiúkkal. Nagy élet van, hiába.
Ez volt Hegyhátszentmárton jó ötven évvel ezelőtt.
Kicsiny, nyüzsgő község az Őrség peremén. Kicsinosított parasztkúriák, luxuspanziók, nyájaskodó portások fogadják a vendéget. Willkommen, willkommen! A kristálytiszta erdei patak helyén zöldes vizű, fenyvessel övezett tó hullámzik, horgászstégek, -tanyák, amerre a szem ellát, a falu határában gyógyvizes termálfürdő és a meszsze földön híres szentmártoni ásványvíz palackozóüzeme áll. A volt tsz-major most elegáns lovasfogadónak és díjugrató pályának ad helyet, de népszerűek a szabad lovastúrák is a nemzeti park területén. A hajdani gazdálkodók leszármazottai egymással versengve költözködnek vissza a zsákfaluba. Oda a békés élet, de oda a reménytelen elszigeteltség is.
Ez lehetett volna Hegyhátszentmárton a közeljövőben.

Kicsiny, kihalt község az isten háta mögött. Néma csend, távoli kutyaugatás, a betört ablakokon és az omladozó tetőkön átsüvít a decemberi szél. Nem állíthatom, hogy senki nem fogadja a jövevényt, mert amint végigballagunk az utcán, autó fékez csikorogva mellettünk. Ingerült férfi pattan ki. Bemutatkozunk, nem, nem ingatlanközvetítők vagyunk. A szóváltásra megelevenedik a falu, tetőtől talpig fűrészporos, megtermett férfi lép közelebb, idősebb asszony cuppog rosszallóan. Stucker László, a gyanakvó autós beinvitál házába.
– Ezen a kihalt helyen résen kell lennünk – mentegetőzik. – Építész vagyok, szombathelyi lakos, tíz éve vásároltam meg ezt a házat lelakott állapotban, azóta arra törekszem, hogy visszaállítsam eredeti formáját. Az előző tulajdonos börtönőr volt, aki szürkére festette a falakat is, és amikor elégettük smasszeregyenruháját, fölrobbant a gatyája, mert töltények maradtak a zsebében. Hétvégi háznak, nyaralónak ideális a hely, eszményi csönd van, semmi forgalom, gyönyörű erdők, patak, folyó a közelben. Nemrég újítottunk fel egy házat, amelyet neves pesti költő vásárolt meg.
– Egy tölgyfa áráért, bagóért árusították ki a falu földjeit a kárpótláskor. Idegeneké a határ, akik nem törődnek az erdőkkel, kaszálókkal. Megesz bennünket az embermagas gaz, a csekmet – ragadja meg karomat a fűrészporos férfiú, amint kilépünk az építész nyaralójából. Gatteros Jani a falu gyárosa, fűrészüzemet működtet, Iváncról, a szomszéd községből toborzott munkásokat.
Kelet felől a nyolcas út belefut az Őrség szívébe vezető őriszentpéteri útba, Iváncnál lekanyarodva, völgyön át dűlőútba torkollik, pár méterrel odébb avarszagú erdei ösvényekre bomlik. Az aszfaltút végén fekszik a Vas megyei Hegyhátszentmárton törpeközség, hatvanöt lakosával, kihaló-pusztuló házaival, nyáron látogatott, télen kongó parasztportáival, az egyik faluvégen ócskavassá korhadt kertészetével, a másik faluvégen a festői kanyarulatú Rábával.
– Most stagnál a falu létszáma – jelenti ki Pál László polgármester. – A mezőgazdaságból itt már nem él meg senki, csak hárman tartanak tehenet, míg tíz évvel ezelőtt legalább harminchárman legeltettek, külön tejcsarnok állt a központban. Ma pedig csak a nyugdíjasok foglalkoznak állatokkal, ők is puszta nosztalgiából. Elöregedett a falu, s amióta fölbomlott a tsz, egyre-másra költözködnek városra. A kiürült házakat külföldiek, nagyvárosiak vásárolják meg üdülőháznak. Szentmártonból nemsokára hétvégi falu lesz, a hatvan épületből legalább húszat idegenek birtokolnak.
– Noha még mindig az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került települések kategóriájába tartozunk, tíz éve van ivóvízhálózatunk, gázunk, telefonunk, és ez a zsákfalu komolyan fejlődhetett volna, ha a természetvédők nem gátolják meg a halastó létesítését – sorolja tovább Pál László. – Csak hátrányunk származik abból, hogy természetvédelmi területen vagyunk, és mi lesz még, ha megalakul az Őrségi Nemzeti Park. Minden fűszál, dúvad lényeges a természetvédőknek és az erdőgazdaságnak, csak az emberekkel nem törődnek: termelni, állatot tartani képtelenség, hiszen a vadak mindent elpusztítanak. Van olyan művelési terület, ahol kilencvenszázalékos a vadkár. A határ most akár egy vietnami dzsungel. A Rába-turizmus is elkerül bennünket, mivel kikötni sem lehet a sok parlagfű miatt. Végső soron nincs semmi, ami idevonzaná és itt tartaná az embereket, pedig a víztározó és a meleg vizes fürdő megépítésével komoly idegenforgalmat építhettünk volna ki. Már a befektetők is megvoltak, csak az engedély hiányzott. A legszebb, hogy senkit meg sem kérdeztek, akarjuk-e egyáltalán a nemzeti parkot.
Aki mégis a faluban marad, mehet Iváncra, az elmeszociális otthonba dolgozni, ám ott mindinkább szakképzetteket keresnek. Mehet Körmendre vagy Szentgotthárdra, az Opel-gyárba, ám ott rapszodikus munka folyik: hol napokig áll a termelés, hol vasárnap is három műszakban kell robotolni. Mehet a csákánydoroszlói tsz-be, ám amint régen a házasulandók lelkére kötötték (itt is, amott is): „a Rábán túlról még tehent se!” A szentmártoniak, ivánciak, felsőmaráciak ugyanis nem szívesen elegyednek a számukra túlságosan vegyes összetételű csákányiakkal. „Ha kereke lett volna a templomunknak, még azt is elhúzták volna Csákányba”, mondogatták Iváncon, amikor odakerült a tsz-központ. És: „Szentmártonban van a pénz, Iváncon az ész, Marácon a munka.” A nyugdíjasok, ha erejük engedi, a saját házukban maradnak gondnokként az újsütetű külföldi tulajdonos megbízásából, ha nem engedi, protekcióval, hoszszas könyörgéssel bevonulhatnak az ivánci elmeotthonba. Hegyhátszentmártonban nincs iskola, még a kocsma is bezárt érdeklődés hiányában.
– Különös módon az érrendszeri betegségek a leggyakoribbak a faluban – gondolkodik el Németh Sándor körzeti orvos –, és meglepően sok a hirtelen halál, az előzmény nélküli infarktus. Ezt talán genetikai okokkal, a belterjességgel magyarázhatjuk. Régebben durvább italozást folytattak, ma konszolidált a falu, elvétve találni alkoholistát, a nyugodt, segítőkész lakosság komoly vonzerő az ide érkezőnek. Csákánydoroszló a legroszszabb, mert az se nem város, se nem falu, mindenféle nép megtalálható ott a letelepült határőrtől a lumpen cigányig. Iváncon tavaly többen követtek el öngyilkosságot, ott sokakat megfertőz az alkoholizmus és a pénznyerő játékgép. Sajnos közülünk is sokan elcsúsznak. Az elszigeteltségben, a hajtásban egyre több orvos nyúl a pohárhoz. A körzeti rendelés önmagában édeskevés, magam is ügyeletet tartok mellette a körmendi sebészeten, Vasvárra járok rendelni, és mentőzöm is. Fél éve volt infarktusom.
– A szentmártoniak leginkább a magánytól szenvednek. A sok üres porta között már csak elvétve laknak egy-egy házban, szomszédok nélkül, magukra hagyatva, éjszakai félelemben – mutat rá Dóka Ferenc plébános. – Talán megállt az elvándorlás, mégis hiányzik a középnemzedék. A hatvanöt főből tizenhárom az iskoláskorú, több mint fele időskorú. Eddig havonta kétszer tartottam szentmisét Hegyhátszentmártonban, de kilenc falum van, ők pedig megfogytak, tíz-húsz fő jár hozzám, kénytelen voltam a másik alkalmat a népesebb Iváncnak adni. A szentmártoniak majd átbicikliznek vasárnaponként.
Megkérem a plébánost, üsse föl az anyakönyveket: tavaly augusztusban temettek utoljára Szentmártonban, és 1998 márciusában kereszteltek.
Hegyhátszentmártonban valóban nagy az emberhiány: a Mikulás-ünnepségen az ivánci postás volt a télapó, ez persze bizalmas információ. A szentmártoni Major Ella néni, hajlott hátú, hetvenéves asszony alig várja a hét végét, amikor összegyűlnek néhányan a faluból.
– Régen másképp volt, az istállónk tele marhával, apám cséplőgépe tizennyolc embert dolgoztatott, én is ott forgolódtam gyerekkoromban, egypár kiló port megettünk, amíg el nem vették a gépet az államosításkor. 1950. május elsején játszottam a Szakadék című darabban, én voltam a főszereplő – mereng Ella néni. – Későbbi férjem meglátott a színpadon, így szeretett belém. Akkoriban tele volt a falu gyerekkel, az ivánci gróf, Sigray Antal cselédsége is Szentmártonba járt a tanyákról. Ma meg nincs kivel beszélnyi. Van egy nyolcvan- és egy hetvenéves barátnőm, velük szoktam nézni a Mindent a szerelemért sorozatot esténként.

Ella néni a falu motorja: ő harangozik, szedi be az egyházadót, takarítja a templomot, gondozza a hétvégi házakat, adventi koszorút fon, diót szeletel a cinkéknek, amint ő mondja, még meghalni sincs ideje.
– De az öregek csak jajgatnak, legtöbbjüket városra viszik a fiatalok, a családomból csak én élek Szentmártonban. Nekem már nem éri meg új biciklit venni. – Lehajtja a fejét, hatásszünetet tart, hamiskásan csillog a szeme. – Nem éri meg, mert isze hátha ellopják…
Házában töltöm az éjszakát. Baltát nyom a kezembe.
– Itt mindenki ezzel alszik – mondja. – Van, amikor imádkozom, és egyszerre elalszom, aztán kora hajnalban fölébredek, nem tudok elaludnyi, megint imádkozom, aztán elalszom. Előbb is köllött szenvednyi, mégis boldogok voltunk. Nem voltunk nagy igényűek, mint most, isze még az öregek is ollan fessen akarnak ma járni.
Ella néni motorbalesetben veszítette el idősebbik fiát, aztán pár év múlva egyetlen esztendő leforgása alatt, hirtelen halt meg a kisebbik fia és a férje.
Másnap reggel magányosan, vacogva sétálgatok az utcán. Idős, szép arcú asszony állít meg: honnan jöttem, s mit csinálok itt?
– Nemrégiben is jártak nálam, énekeket vettek föl, kérdezgették, hogyan dolgoztak annak idején a tollfosztóban. Magát nem érdekli? – kérdi Vas Mariska néni. Amikor azt firtatom, ismer-e virrasztóénekeket, elfátyolosodik a szeme. – A múltkorjában is kértük a plebános urat, hadd énekeljünk a misén illen régi énekeket, és utána úgy megkönnyebbült a szívünk. – S már bele is kezd egy virrasztóba. Az ő ikerfia, a Gatteros Jani testvére tavaly lett öngyilkos.
Bekopogtatok az 1929-ben született Tóth Emilhez, a régi szentmártoni virágkertészet fűtőjéhez. Volt ő tsz-traktoros, majd felügyelte a termálvízzel fűtött üvegházakat, míg a nagy hidegben és hóban be nem fagytak, össze nem roskadtak a kertészet építményei. Hála a tsz-nek, olcsón jutott mezőgazdasági gépekhez, most marhákat tart, fejőgépet használ, traktorral szánt. Bárcsak fiatalabb lenne, mondja homlokráncolva, akkora kedve van dolgozni.
– Gyerekkoromban háromszor nagyobb volt a Lugosi-patak, duzzadtabb a Rába, most a gyerek is átfutkos rajtuk. És megváltozott az éghajlat is. Régen Kondorfáról jött egy nagy fölhő, s a patak nagyobbra duzzadt, mint a Rába, ma pedig aszály veri a földeket. A vad lerág mindent.
Tóth Emil sincs kibékülve a természetvédőkkel. Dohog, amiért megakadályozták a halastó kiépítését, nem érti, miért védik a vadállományt, hiszen a szarvasnak, disznónak így is, úgy is mennie kell, mert a parlagfűből nem lehet megélni.
– Gazdag falu volt Szentmárton, kétszázötvenen is lakták, de hát úgy látszik, a szegény községek maradtak meg, mert azokban otthon maradtak a gyerekek, míg a szentmártoniak inkább városon vettek lakást nekik. Nálunk az egykék mentek el tanulni, egyetemi tanárt, jogászt, papot adott a falu, de nem jöttek haza, s velük magva szakadt a családnak. Valahogy rendezni kéne a mezőgazdaság dolgát – folytatja Emil bácsi –, hiszen ha a termelés olcsóbb lenne, a cigányok is jobban megélnének, nem lenne ez a zűrzavar. Napszámost sem lehet a faluban fogadni, pedig van munkanélküli, csak hát nem vállalja a kemény munkát. Az unokámat még a gépre sem engedem fölülni, nehogy megtessen neki a parasztmesterség. Van itt víz, villany, telefon, az emberek meg elfogynak.

A község akkor roppant meg, amikor az ötvenes évek végén keményen hozzáláttak a kolhozosításhoz, mondja Major István, Ella néni öccse, aki fiatal korától Szombathelyen él.
– Apámékat kuláknak nyilvánították, gépeinket elvették, aztán plakátot raktak ki: egyik oldalon a falu büszkesége, a füstöskonyhában nyomorgó zsellércsalád neve, a másik oldalon a falu szégyene, a mi nevünk állt. Majdnem internáltak bennünket a Hortobágyra. Fiatalon rá kellett döbbennem, hogy gazdálkodásból itt már nem lehet megélni. Akik kimaradtunk a szövetkezetből, más falvakba, városokba mentünk szakmát tanulni, ennek köszönhető, hogy a falu fiataljai később másutt telepedtek le. A tsz szétrombolta a hagyományos gazdálkodást, megszüntette a régi, jól működő közösséget, valósággal halálra ítélte a községet. Így néptelenedett el Hegyhátszentmárton.
Beszélhetnék még Bodó Zoltánról, aki, ha más helyre születik, akár zseni is lehetett volna fürge, különleges észjárásával, látomásosságával, kendőzetlenségével, és akiről azt terjesztik a helybéliek, hogy biztosan az ufók vitték el és cserélték ki, azért ilyen bolondos. Beszélhetnék a Piros-árokról, ahol a monda szerint a régi Szentmárton teljes lakosságát lemészárolta a török, vagy a rejtelmes kastélydombról, ahol már a falak sem látszanak a csalántengerben. Arról, hogy egy-egy víztározó, termálfürdő, ha a nyugalom hagyományát szétrombolja is, olykor utolsó szalmaszál lehet kihaló falvaknak, és hogy hány kilométert kell majd bicikliznie, gyalogolnia a néhány öregnek, akik az ivánci éjféli misére igyekeznek. De most csak arról volt kedvem beszélni, milyen nem lesz a hegyháti törpefalu, sem a többi fogyó kisközség ötven év múlva.