időjárás 6°C Ferenc , Olívia 2022. december 3.
logo

Képben vagyunk?

Lőcsei Gabriella
2002.01.26. 00:00

Déja vu&#8230; A 80-as években átélhettük már azt, amit manapság: ha teljes képet akarunk kapni <br/>társadalmunkról, öreg embereiről és fiataljairól, tehetősekről és a szegénynél is szegényebbekről, eredeti gondolkodásúakról és közhelyek szerint ítélkezőkről, gyökértelenekről és ezer szállal <br/>a nemzeti örökséghez kötődőkről, üldözöttekről, becsapottakról és sikerre ítéltekről, nem a szépirodalomhoz kell fordulnunk, nem is a televízióhoz, a sajtóhoz, hanem <br/>a dokumentumfilmekhez.

Azt az idehaza semmi módon nem népszerűsített, nem is nagyon méltányolt műfajt ugyanis annyi megszállott, makacs, tehetséges és tisztességes ember műveli, amennyi – alkotói szuverenitásuk megőrzésével – széltében és hosszában képes „leképezni” valóságunkat. Ha évente egy, esetleg két művet forgathatnak csupán, akkor is. A január 31-én kezdődő 33. magyar filmszemlére 260 dokumentumfilmet neveztek be. A háromtagú előzsűri harmincötöt ítélt közülük „versenyképesnek”. Van olyan rendező, aki azt mondja, díjjal ér föl e harmincöt közé bekerülni. És olyan is, aki visszavonta az információs vetítések körébe utalt munkáját, mondván, olyan méltatlan vetítési körülmények közé, mint amilyenek között az utóbbi években a budapesti fesztivál versenyen kívüli bemutatói zajlanak, nem engedi édes szülöttét.
A versenybe bekerült dokumentumfilmek rendezői közül öt sajátos életutat járó alkotót ültettünk a Magyar Nemzet kerekasztalához, hogy a műfaj jelenéről és lehetséges jövőjéről beszélgessünk.
Zombori Katalin Apáink pere című filmje – ritka kivételként az idei filmszemlén – 1956-ról szól. A vidék forradalmáról, a negyvenöt esztendővel ezelőtt Miskolcon történtekről. Fiatalok, miskolci joghallgatók rekonstruálják – hogy nemzedékük nevében rehabilitálhassák az egykori elítélteket – az eredeti helyszínen a peranyag gondos tanulmányozása után azt a bírósági tárgyalást, ahol a „főbűnösnek”, Zombori Sándornak, noha vádlói halálra szánták, példa nélküli enyhe ítéletet szabhattak ki csupán. Miért? Száznál is több ember jelentkezett a városból, hogy mellette tanúskodjék.
Almási Tamás arról a filmjéről is beszél, amelyik nem lesz látható a 33. magyar filmszemlén. (Egy rendezőtől ugyanis csak egy munka szerepelhet a versenyben.) Címe: Kitüntetetten. A közép-kádári időszakról szól, arról az időről, amelyről – Almási szerint – igen kevés szó esik. Sokat beszélünk-tudunk a véres Kádár-korszakról, talán még többet a 80-as évek közepének-végének elgyengülő Kádár-érájáról, de ami a kettő között történt, az általában nem témája a filmeknek. Almási művének szereplői munkásasszonyok, akik 1978-ban Kossuth-díjat kaptak. Többségük tisztességgel, keményen dolgozott, ma mégis megbélyegzik őket. Pedig ők inkább kárvallottjai, mint formálói a „kicsit lopunk, kicsit hazudunk, kicsit jó lesz nekünk” időszaknak. Az a munkája, amelyet megtekinthet majd a szemle közönsége, a százhét percnyi Sejtjeink, mint az utóbbi idők sikeres Almási-filmjei általában, igazságtalan helyzetekbe került emberek viselkedését mutatja be. Három olyan fiatal házaspár sorsát követi kamerájával a rendező, akiknek nem lehet gyermekük. Egyetlen esélyt a mesterséges megtermékenyítés jelent a számukra. A hőn áhított gyermek miatt minden fizikai és lelki megpróbáltatást vállalnak. Figyelemmel kísérhetjük, miként alakítja a sokszor hosszadalmas procedúra a párok egymáshoz való viszonyát. A szeretet, a kitartás, az önzetlenség segíti át őket a legnehezebb időszakokon. Erőt adnak egymásnak, nekünk pedig kapaszkodót mind zavarosabb világunkban.
Gulyás János portréfilmnek nevezi a versenybe bejutott Mary története című munkáját, amely voltaképpen folytatása az 1995-ben egy leánynevelő intézetben forgatott filmjének (Ahol cigány van, ott már gond is van). Szociális gondozóként segítette az intézetben élő leányanyák beilleszkedését a mindennapi életbe a Maryként emlegetett asszony, aki – mivel 18 éves koráig ő is állami gondozottak között élt – pontosan ismerte szocializációs gondjaikat. A buktatókat is, amelyeket a „külvilág” számukra tartogat. Neki megadatott, hogy a fóti nevelőintézetből kikerülvén családot alapítson, diplomát szerezzen, önálló lakáshoz jusson. Amikor azonban a ’96-ban és ’97-ben készült felvételeken, az új Gulyás János-filmben látjuk, túl a negyvenen, ő is hajléktalan. A Kiskovácsiban levő alkohol- és kábítószer-elvonó intézetben dolgozik. Miközben az ott ápoltak életét próbálja sínre tenni (megdöbbentő történetek bontakoznak ki a néző előtt, az intézetlakók egyike-másika közismert, neves emberek leszármazottja), a maga sorsát képtelen rendezni a címszereplő Mary. (Gulyás Jánosnak az 1956-tal foglalkozó filmjét hagyták ki a 33. magyar filmszemle versenyprogramjából. Azt a portréfilmet, amelynek alanya az 1956 utáni Szovjetunióba való deportálások igaz történetét beszéli el.)
Kisfaludy Andrásnak a dokumentumfilmek versenyében szereplő művét (Neurock – Ivánka Csaba emlékének) már láthatta a közönség az egyik közszolgálati adó műsorán. Alapanyagként egy józsefvárosi klubban a 80-as években felvett, sajátos koncert celluloidterméke szolgált a rendezőnek, a Neurock. Ivánka Csaba, aki az idő tájt vezető színészként játszott a Várszínházban (az immár legendás Csíksomlyói passióban ő testesítette meg Krisztust), pinceklubokban is fellépett, és e két nyilvános szereplése között úgyszólván nem volt semmiféle „átjárás”. Azok a színészkollégái, akik mégis meg-meghallgatták a koncertjeit, könnyes szemmel nyilatkozzák a néhány évvel Ivánka Csaba halála után felvett jelenetekben: azt a megosztottságot, amely ma a színésztársadalmat (is) jellemzi, talán az ő kivételes egyénisége képes lett volna feloldani. Kisfaludy Andrásnak a szemleprogramból kihagyott munkája Jósvafőn készült. A fővárosból oda „menekülő” emberek kettős igyekezetét követi figyelemmel: miként próbálják megőrizni a régió hagyományos kultúráját, életvitelét, és hogyan szeretnék megoldani a település olyan akut gondjait, mint például a csatornázás.
Török Ferenc, a 2001-es szemle játékfilmversenyének nagy felfedezettje és nyertese, akinek Moszkva tér című munkája felkeltette a nagyvilág érdeklődését is, most dokumentumfilmmel jelentkezett. Alig című munkájának ötletét az a balatonaligai kirándulás adta, amelyen megmutatták neki, hol volt a hatalmas pártüdülőtelepen Kádár János villája, hol laktak az apparatcsikok. Nem a két és fél kilométeres partszakaszon terpeszkedő birodalom története érdekelte, (amelyet állítólag mostanában kezdett feldolgozni valaki), hanem a jelene. A szezonális vendéglátóipar alkalmazottait állította párhuzamba azokkal az emberekkel, akik a pártüdülő személyzete (cselédsége) számára épített Gagarin lakótelepen laknak mind a mai napig, és akik egész – aktív – életükkel ezt a Budapestről mindössze negyven perc alatt megközelíthető, ma már nem fejlesztett, ám jelenlegi állapotában is roppant értéket képviselő létesítményt szolgálták. A filmnek nincs főszereplője, ha csak az a gondolat nem, amely a rendezőt fogva tartotta aligai tartózkodása során: mennyire nem kapcsolódnak a fiatalok a közelmúlt históriájához, amelynek fontos szimbóluma Balatonaliga. És nemcsak a közelmúlthoz, hanem a mindennapi valósághoz sem kötődnek. Nincsenek képben – mondja róluk az ugyancsak fiatal rendező, Török Ferenc.
– Udvariatlan kérdéssel kezdődik a diskurzus: vajon nem hiábavaló az a sok munka, amelyet e filmekbe öltek, ha maximum az évenkénti fesztiválokig jutnak el műveik, de nem a lehető legszélesebb befogadói körhöz, és még az is bizonytalan, ki vagy mi őrzi meg őket az utókornak, történészeknek, szociológusoknak?
– Nekem ez a munkám, ehhez értek, ezt szeretem – mondja Kisfaludy András. – Addig csinálom, amíg képes vagyok támogatókat szerezni hozzá, és addig harcolok érte, amíg elérem, hogy elfogadható időben vetítse filmjeimet valamelyik televízió. Hiteles és sokszínű, gazdag tematikájú művek sora került terítékre csak ennél az asztalnál is, hiteles tudósításokra pedig Magyarország jelenéről és múltjáról, személyiségeiről minden körülmény között szükség van. Még attól függetlenül is, hogy kikhez jutnak – vagy nem jutnak el –, és hogyan „raktározódnak” ezek a művek.
– Másban nem reménykedhetünk – veszi át a szót Gulyás János –, csak abban, hogy azok a zűrzavaros körülmények, amelyek jelenleg a magyar nyelvű televíziók körül vannak – anyagi gondok, versenyhelyzet, reklámkötelezettség –, előbb-utóbb megszűnnek, és legalább a közszolgálati feladatokat vállaló intézmények vevők lesznek a munkáinkra. Vagy – a hetvenéves Gyarmathy Lívia életműsorozatának sugárzását látva – abban reménykedhetünk, hogy egyszer mi is leszünk hetvenévesek…
– Amíg a játékfilmek (kivéve a remekműveket) gyorsan „öregszenek”, a dokumentumfilmek közül a kevésbé sikeresek is rögzítik a kort – mondja Almási Tamás. – Egyébként a magyar nyelvű adók közül a Duna Televízió szép számmal és méltó módon tűz műsorára dokumentumfilmeket, értékes játékfilmeket. Értékorientáltan és politikailag is kiegyensúlyozott módon. A nagyobb kereskedelmi televíziók is bemutatnak egy-egy dokumentumfilmet – sajnos késői időpontban. Nem vagyok derűlátó a tekintetben, hogy ezen a téren rövidesen változás következik be. Megoldást a televíziók szakosodása jelenthet. Nyugat-Európában egyébként reneszánsza van a dokumentumfilmnek, ez elsősorban bennünket, rendezőket kellene hogy változtatásokra sarkalljon. Hogy megújítsuk eszköztárunkat, új megoldásokat keressünk: a XXI. századnak megfelelő tempót és feldolgozásmódot. Jobban kellene figyelnünk a közönség igényeire, persze művészi engedmények nélkül.
– Gyakori érv: az embereknek nem kell ez a műfaj, a televízióban vetített dokumentumfilmeknek nincs mérhető nézőközönségük.
– Ha legkésőbb kilenc óra tájban kezdik el vetíteni, még a kilencvenperces, hosszú dokumentumfilmeknek is van nézőjük, ezt tanúsíthatom – mondja Gulyás János, aki éveken át volt a Magyar Televízió dokumentumfilm-osztályának a vezetője. – Méghozzá garantáltan több, mint az olyan stúdióműsoroknak, mint az Aktuális és társai.
– A dokumentumfilmek, néhány elhanyagolható kivételtől eltekintve, közpénzekből készülnek, és a köznek – a közpénzeket elosztó fórumoknak – nem biztos, hogy eltökélt szándéka a társadalmi, történelmi folyamatokat következetesen ábrázoló filmesek munkáját finanszírozni és népszerűsíteni – állítja Zombori Katalin. – De abban sem vagyok biztos, hogy a lassan mindenben elbizonytalanodó emberek erősen követelnék azokat a filmeket, amelyekben a saját sorsukra ismerhetnének rá.
– Összeszámoltam a szemle versenyprogramjában szereplő filmek közpénzekből gazdálkodó támogatóit. Sokan vannak, és alkalmanként igazán szép summákat adnak: Magyar Mozgókép Közalapítvány, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Magyar Történelmi Filmalapítvány, Magyar Televízió Rt., Tv 2, RTL Klub, Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT), Nemzeti Kulturális Alapprogram… Azt hiszem, nem is a pénz mennyiségével van baj, hanem az odaítélés módjával. Aki ügyesen pályázik, akár tíz-tizenkét filmre is kaphat pénzt, aki ügyetlenül, egyre sem. Azt ellenben nemigen mérlegelik a pályázatokról döntő szakmai és nem szakmai bizottságok, vajon születhet-e igényes film abban a műhelyben, ahol egy ciklusban tucatnyi pályadíjas munkát köteles az adott közösség vagy akár egyetlen személy (!) elkészíteni. Ezen változtatni azonban nincs módjuk a dokumentumfilmesek grémiumainak, nem is az ő kötelességük. Kis körünkben azt kellene inkább kibeszélni, mire futja az alkotói erőkből ebben az ellentmondásos helyzetben.
– Ma szinte bárki pénzhez juthat – mondja Almási Tamás –, olyanok is, akik sohasem készítettek filmet, nem bizonyítottak, vagy éppen rossz bizonyítványt állítottak ki magukról. Valamiféle szabályozást kellene kialakítania a filmes szakmának – a saját érdekeinek és értékeinek a védelmében. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a kezdőknek, a kívülről érkezőknek ne legyen lehetőségük a pályára kerülni. Szűrőket kellene beépíteni a jelenlegi rendszerbe, hogy az arra érdemesek kapjanak alkotói lehetőségeket. Így a tehetséges kezdők is jobban járnának, gyorsabban illeszkedhetnének be a filmes világba. A pénzt meg koncentráltabban lehetne felhasználni. Csak a dilettánsok és a „megélhetési filmesek” aranykora múlna el...
– A filmeseket azonban nem a dilettantizmus elleni küzdelem gyűjti szakmai egyesületekbe, s eszük ágában sincs kikelni a sok dilettáns mű miatt. Talán azért nem, mert ők maguk sem tartják számon a műfaj szakmai alapszabályait, vagy mert azt vallják: a dokumentumfilm szakmai kritériumok nélkül való.
– Sokkal nagyobb felelőssége van a dokumentumfilmesnek – mondja Török Ferenc –, mint a játékfilmrendezőnek abból a szempontból, hogy valóságos, élő emberek történeteivel „játszadozik” a kamera és a vágóasztal segítségével. Az eszközöket bárhonnan kölcsönözheti, a játékfilm eszköztárából is. A döntő az, hogy amit választott témájáról érez és gondol, igaz módon legyen benne a kész munkájában, és át is jöjjön hitelesen a befogadóhoz.
– Kulcsszó a felelősség – folytatja Török Ferenc gondolatmenetét Zombori Katalin –, kiváltképpen mostanság, amikor a virtuális valóságot lassanként lehetetlen megkülönböztetni a megélhető valóságtól. Bármely eszköz megengedett a dokumentumfilmes számára is, ha az tisztességes, és illeszkedik a rendezői elgondoláshoz, de jelezni kellene, hogy mi a rekonstrukció, és mi a valódi dokumentum. Különben könnyen megeshet, hogy egy-két évtized múltán a 90-es években készült virtuális játszadozásokat forrásokként kezelik.
– Filmet rendezni – mondja Almási Tamás – voltaképpen etikai kérdés. Igaz ez a játék- és a dokumentumfilmre egyaránt. Persze a tehetség sem árt. Az alkotó személye, a téma és a feldolgozás módja együttesen határozza meg a mű értékét. Nagyon sok a félreértés, a tisztázatlanság a dokumentumfilm körül. Sokan gondolják, hogy a dokumentumfilm a valóságot mutatja. A valóságot és az igazságot. De a valóság ezerarcú. Nem mindegy, hogy hova tesszük a kamerát, mikor kapcsoljuk be, kit veszünk fel... Bármit igazolhatunk, meg annak az ellenkezőjét is. Mit szeretnék bizonyítani ezzel? Azt, hogy a „valóság” bemutatása alapvetően etikai kérdés. A jó dokumentumfilm öntörvényű. Igazságát, hitelét önmaga bizonyítja, mert kerek egészet ad a világból.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.