MI A MAGYAR ?

Éjjel Virág Benedek verseit olvasom. Szomszédok voltunk a Krisztinavárosban, csak ő 200 évvel elébb költözött oda, a Szarvas térre. Verseit a felfedező örömével olvasom. Újszerűek és meglepőek, mert nem akar mindenáron új lenni, sem meglepni. Tehát avantgárd, fehér parókában. Hazafiassága rosszkedvű, morgós… Jólesik éjfélkor a Csendes-óceán partján szót váltani a szomszéddal.
*
Felrémlik íróasztalom, ami Budán maradt a romlakásban. A szepesolaszi rendházból került hozzám, kecskelábas, négycolos kantinasztal volt. Az ostrom alatt megsérült, egy bombaszilánk belecsapott. Ez az egyetlen tárgy, amire otthonomból emlékszem.
*
Emlék apámról. Liberális volt és konzervatív. Nemzedéke legjobbjai ilyenek voltak, de soha nem lehetett biztosan tudni, inkább liberálisok, mint konzervatívok, vagy inkább konzervatívok, mint liberálisok.
*
Később Daliás idők. A bűbájos első ének, mikor Lajos király álruhában megszáll az öreg Rozgonyi és a szépséges Piroska házánál. A szavak íze, illata, mint a friss sütetű soroksári kenyér. Szépséges hazám, magyar nyelv, csak ez maradjon az utolsó pillanatig.
*
Nem írok, nem olvasok, de néha álmodom, hogy írok valamit. Az álomban a sorok úgy mozognak, mint a vetítés szövege. És a sorok értelmesek, a szavak válogatása helyes, a fogalmazás eleven. Mindezt nem „én” írom, hanem bennem történik. A visszaút az életből a halálba sötét, a semmiből a semmibe botorkálok, és útközben néha világít egy szó, fogalom, mint a sötét erdőben a szentjánosbogarak.
*
Ma negyvenegy éve a leányfalusi kerti házban, karácsonyeste. Villany nélkül, fűtés nélkül, minden nélkül. Éjszakahosszat ágyúdörgés, bombák robbannak, a Duna túlsó partján a szovjet hadsereg már Újpest határában harcol. A faluból a nácik már elvonulóban, az oroszok érkezőben. Akkor azt hittem, félelmesebb már nem lehet emberi helyzet. Negyvenegy évvel később ez a karácsonyeste másképp félelmes. Akkor még valahogy a zsigereimmel tudtam, hogy lehet másképp is, érdemes túlélni. Most már nem hiszem…
*
Éjjel a Polgár vallomásai második kötete. Fél évszázada nem olvastam. Idegen, verbózus, ha lefordítják, el kell hagyni harmadát. Túl „őszinte” ahhoz, hogy igazán őszinte legyen, szándékoltan őszinte. Meglepő, milyen elfogulatlanul lehetett írni fél század előtt. A középosztály még elbírta a polgári kritikát.
*
Az emigráns, aki nem megy haza, groteszk alak lesz, mint az oszlopos szent, guggol a magasban, és várja a hollókat, hogy etessék.
*
Ritka manapság az irodalomban az úriember, s aki nem akar többet mutatni, mint aki ő, és ami az övé.
*
Írószövetség stb., hívnak haza, műemléket akarnak csinálni belőlem és a könyveimből. Mindent újra kiadnak, bőrbe kötve, engem is. A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot.
(Márai Sándor: Napló, 1984–1989)