Reform-e a reform?

Karl Popper, akinek munkásságát a „nyitott társadalom” fogalma éppúgy jelképezi, mint Adam Smithét a „láthatatlan kéz”, a tudományos elméletek három típusát különböztette meg: az első logikai úton cáfolható, ha cáfolható; a második logikai úton nem cáfolható, de magyarázóereje empirikus módszerekkel mérhető, s ha ez túlontúl gyakran gyengének találtatik, elhal csendben; végül a harmadik kizárólag per definitionem cáfolható, se a logika, se a tapasztalat nem fog rajta, mert ezen elméletek politikai törekvéseket rejtenek, s nagyrészt ez népszerűségük oka. A definíciók helyére újak állíthatók, s ezek új narratívává szervezhetők, amelyben elbeszélünk egy szeletnyi világot. A régi narratívák mögötti politikai törekvések diszkreditálódnak, de élnek tovább, remélve a szelek fordulását.
A közgazdaságtanban itt még nem tartunk: a helyzet súlyosabb – talán azért, mert sokkal egyszerűbb dolgokról van szó. Állandóan azt hallhatjuk például, hogy gyengül versenyképességünk, mert erőteljesebb a bérnövekedés. A legfőbb terület, ahol javíthatjuk, a költségvetési elvonások jelentősebb mérséklése, az államháztartás, elsősorban a nagy elosztórendszerek reformja, az egészségügy, az oktatás, az önkormányzatok stb. Ez az, ami elmaradt, sőt visszalépés, lásd nyugdíj, a maiak nem folytatták azt, amit elődeik elkezdtek.
Van három jövedelemtulajdonos, így narratívánk, a háztartások, a vállalkozások és az állam, az utóbbi elvon adót és járulékot, ezzel fiskális ékeket ver a gazdaságba, így torzítja a termelési tényezők árát. Az állam, napnál világosabb: zavaró tényező, a fiskális ékek kihúzandók, a torzítás megszüntetendő, legjobb lenne, ha nem vonna el, adót és járulékot nem szedne. De valamenynyit csak kell, a lehető legkevesebbet, csak arra kell vigyáznunk, hogy ebbéli igyekezetünkben szét ne essen az egész. Ez a dilemma. De elméletileg a helyzet tiszta: az lenne jó, ha nem lenne.
De két jövedelemtulajdonos van, nem három, a háztartások és a vállalkozások, a munka és a tőke, így pontosabb, az állam azért lehet jövedelemtulajdonos, mert elvon. Vagy a munkától, vagy a tőkétől. A kettő között van némi átjárás, emelhetik a csillagos égig utóbbi adóját, az nem változik, no persze némi kezdeti sokk után, hosszabb távon, feltéve, ha a szomszédban is ugyanezt teszik, elvégre világgazdaságunk globalizált, megy oda, ahol nem sokkolják. Végül is a munka fizet. Ennek mikéntje gazdaságelméleti fehér folt, ne itt akarjuk megoldani, érjük be annyival, hogy az állam vagy a tőkétől, vagy a munkától von el.
Az állam, ha már elvont, költ is: amit egészségügyre vont el, azt egészségügyre, amit oktatásra, azt oktatásra, amit családi pótlékra, azt családi pótlékra, s még sorolhatnánk. Jól vagy rosszul, de azokra költi, akiktől elvont, az adófizetőkre, s ezek zömmel saját munkájukkal tettek szert azon jövedelmükre, amelyből adót fizetnek. Ekkor szokott elhangzani, hogy ne az állam költsön ránk, mi költsünk magunkra, mi jobban tudjuk, mire van szükségünk, s valójában nem is az állam költ, hanem a nevében költenek, s aki a nevében költ, az nem a sajátját költi, s aki nem a sajátját költi, az meglehetős felelőtlenséggel, pazarolva hajlamos tenni ezt.
A fiskális ékhúzogatók azonban nem azt célozzák, hogy magunkra költsünk mi, munkánk jövedelmének tulajdonosai, ne az állam vonjon el tőlünk, s költsön ránk. Az ékhúzogatók a piacra dühösek, azt kívánják a hatalom védte bensőség páholyából a maguk javára negligálni. Bár a piac, ha munkapiac is, arra van, hogy a kereslet és a kínálat, elmetszve egymást, létrehozza az egyensúlyt, s a kínálat nem oly szervezett és talán sohasem lesz az, hogy oktrojálja magát a keresletre, felsrófolva önmaga árát, sőt elképesztően alacsony, akárhogy hasonlítgatunk is, mégis érvek gyártódnak, hogy ez nem így van. Az ékhúzogatók a munka jövedelmeit kurtítják és kurtítanák, hogy vaskosabb legyen a tőke jövedelme. Ez azonban zászlóra tűzhetetlen, kell hát némi közgazdasági látszatokossággal vértezett államháztartási reformozás. Lévén fontosabb dologról szó, semmint a piacra lehessen bízni. Nem gonosz ostobák gyülekeznek itten, hanem vén huncutok. Pedig sokáig hittem.
Ki hát a versenyképes? Aki a legkevesebbel éri be. Addig vagyunk versenyképesebbek a cseheknél, a lengyeleknél, a szlovénoknál, amíg szegényebbek vagyunk. Minél szegényebbek, annál gazdagabbak. A piac ebbe akar belepancsolni, nem győzzük korrigálni. Mert a tőke, e felelőtlen bugris, mostanság emeli a béreket, csak úgy, magától, leszámítva a mit sem számító minimálbért. Legjobb lenne, ha betilthatnánk a vállalkozások béremeléseit. Mivel sajna nem lehet, sajátos konfliktusról ejtünk szót, mert bizonyos szinten elkerülhetetlen a munkabérek emelése, ez az EU-csatlakozás követelménye (miért lenne?), de az igazi probléma az, hogy alacsony bérekkel nem lehet tovább ösztönözni a minőségi munkát. Emeljék hát valamennyit, de ne annyit. Tanítsuk elemi közgazdasági összefüggésekre az GE-t, az Audit, a Philipset, az IBM-et.
Térjünk vissza Smithhez, a szabadpiac magasztalójához, aki azt vélelmezte, ha két burzsoá találkozik, mindjárt összeesküvést sző a fogyasztók ellen. De igazi célpontjai a merkantilisták voltak, akik ellenében állította, hogy a jólét mércéje nem a pénz és a nemesfém, hanem a háztartások életszínvonala, a jólétet mindig, kardoskodott, a nemzet fogyasztóinak szemszögéből kell vizsgálni. Ha módosíthatom, úgy módosítanám, hogy a nemzet jóléte az alkalmazottként munkát vállalók jólétével egyenlő. A többiek nem érdekesek, vagy csak kevéssé. Ha azt hallom, hogy bár a GDP-t tekintve már ott vagyunk, ahol tucatnyi éve is, a reálbérek viszont jó tíz százalékkal alatta, de ez a jövedelemszerkezet időközbeni átalakulása miatt nem is érdekes, akkor keseredem. Tanulhatnánk.
Csak nem áll érdekünkben.
A szerző szociológus-közgazdász