Bontakozó távlatok

Ötlet vagy adottság? Tartalmi együttműködés vagy blöff? Mely érdekek kötik össze e négy országot? Kell-e nekünk egyáltalán Visegrád, ha az Európai Unió tagjai leszünk? A közép-európai térség regionális együttműködésének jövőjéről a Stratégiai Védelmi Kutató Hivatal (SVKH) főigazgató-helyettesével, Tálas Péterrel beszélgettünk, aki szerint Visegrád perspektívája jóval nagyobb, mint a múltja.
A több mint tízéves visegrádi együttműködés történetét három szakaszra oszthatjuk. Az első két év tartalmasnak nevezhető, még ha a hangsúly nem is az építkezésen, hanem a Varsói Szerződés és a KGST megszüntetésén volt – értékel Tálas Péter. Emellett az uniós csatlakozás kitolódásának nyilvánvalóvá válásával létrejött a Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA) is, amely 1996-ig dinamikusan fejlődött, ekkor azonban már erősen kiütköztek a korlátai. Az 1993 és 1998 közötti éveket politikai értelemben a mély álomba szenderülés jellemezte, amit az is jelez, hogy ez idő alatt csúcstalálkozót sem tartottak. A négyek együttműködése 1998-tól kapott új erőre, vagy legalábbis – amint a politológus fogalmaz – erősödött az együttműködés felélesztésének szándéka.
Paradox módon a közös érdek sajátos olvasata akadályozta leginkább a négyeket az együttműködésben. A két legfontosabb kihívás, a NATO- és az EU-csatlakozás, az ebből adódó versenyhelyzet – amelynek érzékelését egyébként Nyugatról is inspirálták – 1993-tól bizalmatlanságot szült a cseh, szlovák, lengyel és magyar politikai elitben. A politológus az együttműködéssel szemben ható tényezők között említi azt is, hogy a Nyugat regionális szintű érdekmegjelenítésről nem nagyon akart hallani. A visegrádi országokon belül eltérően érvényesültek az európaizálódás és a renacionalizálódás irányzatai is. Az évtized elején új államként létrejött Szlovákia számára például a nemzeti integráció volt az elsődleges. Nem hagyható ki a sorból az sem – teszi hozzá a szakértő –, hogy a térségbeli legeurópaibb állam mázával leöntött, valahol mégis provinciális politikát folytató Csehország elejétől fogva menekülni akart a régióból.
Tálas Péter szerint a négyek együttműködése az EU-csatlakozás után mélyülhet el igazán, bár ez már más típusú közös gondolkodást jelent, mint például 1991 és 1993 között. A regionális tudatot erősíti majd az országok unión belüli hasonló helyzete is. Összekötő kapocs lehet az EU-n és a NATO-n belüli határhelyzet, illetve a tranzitszerep közös kihasználásának lehetősége. A közeljövőben ennek ellenére még inkább a gondok dominálnak majd – jegyzi meg Tálas. Az uniós tárgyalások hajrája különösen nehéz időszaknak ígérkezik. Most ugyanis komoly pénzekről van szó, s ez a tény minden látszat ellenére nem az együttműködést erősíti. Már csak azért sem, mert amint az elmúlt több mint tíz év bizonyítja, az Európai Unió és általában a Nyugat nem nagyon tolerálja a regionális érdekvédelmet. Ez mellesleg most érezhetően nem is nagyon jön össze – ez kitűnt az Európai Bizottság javaslatának fogadtatásából, a reagálások közötti hangsúlybeli különbségekből –, hiszen a tagjelöltek ugyanarról tárgyalnak ugyan, de más-más megoldásokkal. A közös fellépés üzenetértéke elvitathatatlan, de egységes álláspont kialakítása nem annyira a konkrét kérdésekben, mint inkább az alapelvek – az azonos versenyfeltételek, jogok és kötelességek arányának – tekintetében lehetséges. Reálisan felvethetnék például a visegrádiak, hogy majdan a támogatások mértékében nyitják meg piacaikat.
Tálas Péter szerint a csatlakozási folyamat hajrája sokkal inkább felkészülés lehet a tagság időszakára, amikor e négy ország az EU keleti régióját alkothatja, ha akarja. Éppen emiatt kellemetlen a mostani súrlódás, hiszen e feladatra, önmaguk együttes megmutatására ma még valódi tét nélkül készülhetnének a visegrádiak. Az uniós tag visegrádiak mindenesetre számottevő alkuerőt jelenthetnek, feltéve persze, ha egyet akarnak.
A visegrádi együttműködés azonban egyelőre még magzati állapotban van. Romboló szerepét elvégezte, az építés területén azonban alig történt valami. Elsősorban azért, mert az integrációs versenyfutástól a Nyugat hozzáállásáig semmi sem kedvezett idáig az ilyen együttműködésnek. Visegrád esélyei tehát nem voltak túl biztatók, a négy ország ennek ellenére próbálkozott látványos megoldáskereséssel annak érdekében, hogy a többiektől megkülönböztesse magát. Az igazi tét azonban az, hogy a felvétel után tudnak-e majd a négyek a térség élcsapataként viselkedni. Ösztönzést adhat majd a tartalmi együttműködésnek, hogy a fejlődéshez, a pénzek kilobbizásához régióként kell majd megjelenniük Brüsszelben.
Ez viszont – szögezi le a szakértő – a politikai elitek magatartásának megváltozását követeli: több pragmatizmusra és kompromisszumkészségre lesz szükség minden országban. Túl kell lépni az érzelmi politizáláson, a külpolitikai kérdésekből jobban ki kell majd zárni a belpolitikai motívumokat. Ki kell dolgozni azt a mechanizmust is, amely megakadályozza, hogy egy-egy vitás kérdés kihasson a kapcsolatok egészére. A gondok megoldásához Tálas Péter szerint elengedhetetlenül szükséges, hogy az értelmiségi, emocionális megközelítést pragmatikus szemlélet váltsa fel. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy megőrizzük a közös múlt gyökereit, de már nem ez lesz a legfőbb összekötő kapocs.