Pesti élet a XIX. században

A XIX. század első felében indult fejlődésnek Pest, a tekintélyes, de még nagyvonalúság nélküli vidéki város. Mind infrastruktúrája, mind szokásai ekkoriban kezdtek átalakulni. Az 1840-es évekre a belvárosban már szinte minden utcát kiköveztek, s azok csatornázva is voltak. A városi szemetet vállalkozók szállították el, az ivóvíz pedig lajtos kocsikban érkezett.

Terjeszkedése érdekében bontották le a védelmét szolgáló városfalat az 1700-as évek második felében, és elsőként belvárosa, majd a mellette kialakuló, későbbi Lipótváros indult fejlődésnek. A belvárosban az 1840-es évekre már szinte minden utcát kiköveztek, és járdákat kezdtek építeni, ám ezek minősége még kifogásolható volt. A közvilágítást 1796-ban vezették be, de a XIX század közepére ez csupán 2000 lámpát jelentett. Még ez sem volt azonban állandó, holdtölte előtt és után ugyanis napokig nem gyújtottak lámpát, így a tisztes polgárok esti kiruccanásuk alkalmával lámpásokat is vittek magukkal, vagy némi díjazás ellenében a lámpás gyerekek kísérték őket haza a színházak, kávéházak, jobb vendéglők elől. Az új gázvilágítás bemutatója 1838 márciusában, József nádor születésnapján, a Pesti Magyar Színházban történt. Ám a közvilágítás csak később, 1857-ben állt át gázra, amikor már világszerte megjelentek az elektromos világításról szóló első hírek is. A belváros jelentősebb utcái már csatornázva voltak, a külvárosi részen azonban a szennyvíz még bűzösen csorgott végig. A közterek takarítását hosszú időn keresztül és nem túl lelkiismeretesen darabontok felügyelete alatt dolgozó rabok végezték, de a húszas évektől már alkalmaztak utcaseprőket, és az első locsolókocsik is megjelentek. A városi szemetet vállalkozók szállították el a házaktól, és egyenesen a Dunába öntötték.
Furcsa házszámozási gyakorlat volt; az utcákat kétnyelvű – magyar és német – táblákkal jelölték, de a házakat elkészülésük szerint számozták, kerülettől függetlenül. Így alakult ki, hogy az utcanevek mellett a tulajdonos nevével azonosították az épületeket. A boltokat kívülről nagy vasajtókkal és vaspántokkal zárták le, bevételüket pedig hatalmas vasládában, titkos zárral lelakatolva és a falhoz rögzítve tartották. Az egyszerűbb réteg – vándorlegények, parasztok, cigányok, napszámosok –, amelynek kávéházakra és fogadókra nem tellett, az akkori lacikonyhákon lakott jól. Ezekből mindig állt öt-hat a pesti hajóhíd közelében, vásárok idején pedig ellepték a piacok környékét. A hideglacikonyhások szalonnát, kolbászt, sajtot, kenyeret és pálinkát, míg a meleglacikonyhák levest, sült húst, gombócot és laskatésztát árultak. Kedveltek voltak a kávéskofák is, akik előtt két kondér, egy feketekávés és egy tejes rotyogott. Iható víz Pesten kevés volt, ezért általában lajtos kocsik szállították a Duna akkor még iható vizét a házakhoz. A belvárosi épületek szobái levegőtlenek és rosszul beosztottak, a fürdőszoba pedig még teljesen ismeretlen fogalom volt. A napi tisztálkodás parányi mosdótálakban, míg a „fürdés” a konyhai dézsában vagy kádban, felhordott víz segítségével, úgyszólván ünnepnap történt. A rendkívül piszkos és büdös mellékhelyiségek a függőfolyosók végén álltak. A korabeli divat a két század fordulóján leginkább a párizsi, londoni módit követte, amelyhez az akkori irodalmi lapok divatmellékletei nyújtottak segítséget. Magyar ruhát és csizmát jobbára csak az iparosok viseltek, ám a negyvenes évek közepén az előkelő viseletbe is egyre inkább beépültek a magyaros elemek.