Én nem tudom, hogy amikor ezek a sorok április 9-én, a választások első fordulója után két nappal megjelennek, ki búsul és ki örvendezik. Persze az is lehet, hogy továbbra is fennáll a feszültség, mivel a végleges döntés a második fordulóra marad. Valószínűleg azonban kirajzolódtak az erőviszonyok, amelyek jelenleg, amikor ezeket a sorokat írom, igazából még nem kivehetők. Tehát a jövővel játszom most, a még nem létezőt próbálom tetten érni, megkísértem a hírt, amely még meg sem született. Így aztán időtálló kijelentéseket kell megkockáztatnom. Ez csöppet sem könnyű, sőt, veszedelmes.
Azzal kezdem tehát – bárhogy alakulnak a dolgok –, sem az öröm, sem a bánat, sem a vereség, sem a győzelem nem tekinthető véglegesnek. A demokráciában négyévenként újra és újra meg kell szerezni a hatalmat, s valószínűsíthető, hogy a pártok közötti küzdelemben bizonyos idő elteltével már nem fog a jelenlegi erővel kísérteni a múlt. Az igazsághoz hozzátartozik, hiába „játszotta meg” a baloldal a kampány során, hogy pragmatikusan a jövőre tekint, s célja a nemzeti megbékélés, távolabbi idők rémálmait idézte fel, mint a jobbközép, hiszen az MSZP és az SZDSZ virtuálisan a fasizmus kísértő szellemét eregette ki a palackból, több mint fél százados kihunyt lidércfénnyel bűvészkedett, míg a polgári pártok egy még nyitott, reálisan, sőt biológiailag létező, hoszszan elnyúló korszak rém- és egyéb tetteit elevenítették fel. Tény, hogy itt élnek, politizálnak köztünk azok a személyek, akik a szocializmust életideálként szolgálták, bizonyíthatóan és tagadhatatlanul; aktív korban lévő, „főhivatású, függetlenített” fasiszta, azonban a magyar politikai elitben nem található. Természetesen az, hogy mindennek a felemlegetése miképpen hat a választókra, azt nem könnyű megítélni, hiszen a kommunizmus rémtetteit a jelenlegi középnemzedék élete során felváltotta az emberarcú szocializmus impotenciája, s a hamis megbékélési vágy, amely jó néhány nemzeti sorskérdést nemlétezőnek tekint. Sajnos a baloldal retorikájában, sőt gyakorlati politikájában is tovább él a „megélhetési agymosás”, s a szocialista kampánystratégia alapeleme lett. Természetesen mindettől függetlenül Magyarország távlati sorsa sem így, sem úgy nem kétséges. Úgy néz ki, hogy Európában a szélsőbaloldali eszmék fertőzőképessége lecsökkent; a szocialisták, szociáldemokraták immár nem tűzik célul maguk elé a polgári társadalom gyökeres megváltoztatását, a magántulajdon eltörlését. Sőt, a polgárság rendjébe a maguk módján belesimulni igyekszenek. Ez a trend Magyarországon is érvényesül, visszaút nincs. Méltánytalanság történhet, katasztrófa nem.
Mondhatni: a két nagy politikai erő között élethalálharc folyt, folyik. De ebben valószínűleg – képletesen – csak az fog belehalni, ami anakrosztikus, személy szerint pedig azok, akiknek ideje gyakorlatilag lejárt. Nem a mi életünk, hanem néhány kiérdemesült pártfunkcionárius léte a tét, nem a mi végső harcunk ez, hanem az övék.
Negyvenéves korban egy tehetséges politikus nem vérezhet el. A demokrácia mindig az újrakezdés játszmája is.
Annyit mindenképpen ki kell jelentenem: a polgári kormány sokat tett azért, hogy Magyarország gazdasági, szellemi, kulturális és erkölcsi értelemben is visszatérjen az európai etalonhoz. Az elkövetkező időkben – akár nemzedékekben gondolkozva – nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a trendet, amely Magyarország XXI. századi első lépéseinek jellemzője volt. Ez semmiképpen sem a vereség ideje.
Vagy a folytatásé, vagy az újrakezdésé.
A társadalomba úgymond mélyen beágyazódó szocialisták is tudják ezt, és kénytelenek akár így, akár úgy ehhez igazodni. Biztos, hogy nem ők fogják „újraegyesíteni” a kettészakadt országot, épp nekik kell gyökeresen megváltozniuk ahhoz, hogy Magyarországon politikai értelemben is béke legyen. Hogy képesek-e erre, én nem tudom…
Balazs Orban: The West Has Run Into a Dead End
