Sötét felhők Európa egén

Új messiás volt ő. Keresztre feszítették a régit, és lelőtték az újat! – mondta a Reuters tudósítójának a meggyilkolt Pim Fortuynról könnyek közt egy 75 éves nyugdíjas, Koos Bosch. S valahol a lényegre tapintott, hiszen egyre nagyobb tömegek várnak messiásra az elgyengülés bajaival küszködő öreg kontinensen Rotterdamtól Párizson át Koppenhágáig. A borotvált fejű szociológiaprofesszor pedig számos, a kör közepébe találó mondatával olyan új stílust hozott, amely sok választó elégedetlenségét fejezte ki, és ezzel felforgatta a megfontolt, nyugodt kontinenst. A Hilversumban eldördült lövések egyenesen sokkolták Európát. Ahogy a belga kormányfő fogalmazott: szinte hihetetlen, hogy mindez a XXI. században megtörténhet az Európai Unió egyik országában. Pedig megtörtént, és tegyük hozzá, nem is oly váratlanul. Az a bizonyos pisztoly ugyanis egy ideje már ott volt a színpadon. A torinói La Stampa a helyzetben rejlő, egyenesen a weimari köztársaságéhoz hasonló véres katasztrófák lehetőségét villantja fel, s a kép valóban sötéten nostradamusi.
Az, hogy igazán nagy a baj, először egy éve, a New York-i tornyok ledőlésekor égett belénk, s már akkor sejthettük, hogy itt nem csupán Amerikáról, Észak és Dél egyre feszítőbb ellentétéről van szó. A probléma ennél globálisabb, s így vagy úgy az egész fejlett világot érinti. Európa elbizonytalanodását a felszínen leginkább talán a radikális nézetek rohamos terjedése jelezte. Az egyre látványosabban elfáradni látszó hagyományos pártok ugyanis mind nehezebben nyújtottak receptet a gondokra, a társadalom sem nagyon tudott mit kezdeni a baloldal és a liberálisok által ellenőrizetlenül kinyitott szelep kezelhetetlen és frusztráló következményeivel. Az amerikai jellegű globalizáció, a neoliberalizmus nem oldotta meg a világ gazdasági gondjait, sőt egyre bizonytalanabbul érzik magukat azok a nyugati középrétegek is, amelyek ennek egyértelmű haszonélvezői voltak az utóbbi húsz évben. Mindehhez járul a francia választások kapcsán oly sokszor megfogalmazott probléma, a bevándorlás, a bűnözés – benne az egész oktatási rendszert aláásó fiatalkorú bűnözés – növekedése. Sok európai országban terjed a meggyőződés, hogy ezek olyan kihívások, amelyek megoldása elől a hagyományos, mérsékelt pártok kitérnek. Mind többen hiszik, hogy az igazi választóvonal ma nem a bal és a jobb között van, hanem azok között, akik bátran cselekedni akarnak a társadalmi változások felgyorsult folyamatában, illetve akik bezárkóznak a régi formák és hagyományok közé. A franciák is tudták, hogy Le Pen nem alkalmas államfőnek, görcsösen akartak azonban hinni abban, hogy neki köszönhetően végre nem kell félniük. Hiszen mit is követelt Le Pen? Azt, amit titkon nagyon sok francia szeretett volna: több rendőrt, szigorúbb büntetéseket, az idegenek ellenőrzését, a saját nemzetbeliek előnyben részesítését.
Elemzők alapvetően három frusztrációs tényezőben jelölik meg az európai szélsőjobboldal vonzerejét. Az egyik az, hogy a berendezkedett nagy pártok az elvártnál kevesebbet tesznek a közbiztonságért, a bűnözési adatok emelkednek. A másik a következetes bevándorlási politika hiánya. A harmadik ok az európai integráció túlzottnak érzett sebessége, tehát az, hogy az összeforró, egységes piaccá és gazdasági térséggé váló földrész jószerivel maga mögött hagyja a nemzetállamok polgárait, kiszolgáltatva őket az elidegenedés érzésének. Említhetnénk azonban a modern világban lemaradó, egzisztenciálisan elbizonytalanodó, elmaradottságával nevetség tárgyát képező kisember bosszúját vagy a szüleikkel, az előző generációkkal szemben álló fiatalok tiltakozását.
Ezekre építettek másként és másként Fortuyntól a belga Filip Dewinteren, az osztrák Jörg Haideren, a dán Pia Kjaersgaardon, az Angliában felbukkant Nick Griffinen, a norvég Carl Hagenen, a német Ronald Schillen át az olasz Umberto Bossiig, a portugál Paolo Portasig vagy a Finnországban a napokban színre lépett Olavi Maeenpeeig nagyon sokan. Az ideológiai hasonlóság ellenére e társaság azonban meglehetősen sokszínű, így erőteljesen különbözik a szalonképesség tekintetében is. Le Pennel ellentétben például maximum radikális nézeteket hirdető populistának lehet nevezni Bossit, a szélsőjobboldaliságtól pedig mára már messze került, sokszor ide sorolt itáliai koalíciós partnere, Gianfranco Fini. Pim Fortuynról is halálakor derült ki a szélesebb nyilvánosság előtt, hogy sok egyéb hibája és durvasága mellett sem volt antiszemita, sem pedig náci. S hadd jegyezzük meg itt azt is, hogy Lendvai Ildikóval ellentétben nem gúnyolta ki a holokauszt emlékét sem.
Európában egyébként egyre nagyobb teret nyer nemcsak a szélsőjobboldal, hanem – amiről szintén oly szemérmesen hallgat a sajtó nagy része – a veteránkommunista szélsőbaloldal is. E jelenséggel a kormányok csakis mélyreható strukturális reformok révén vehetik fel a harcot – írja az Il Sole 24 Ore. Az olasz napilap szerint mindkét politikai erő a választók párthatárokon átnyúló seregét képes magához vonzani, a közös nevező pedig az elfogult Európa-ellenesség. Ami a szélsőjobbot illeti, erre épít Jean-Marie Le Pen is, aki nem csupán a régi pétainista francia jobboldal köréből szerzi híveit, hanem azokban a nagy városokban is, amelyek korábban a munkásmozgalom erődítményeinek számítottak.
Korunk eme európai válságjelenségei azonban korántsem előzmények nélküliek. Az okok egyik legfontosabbját a lap sokszor félelemkeltésre építő hazai gyakorlatával ellentétben a Népszabadság egyik e témáról készült elemzése fogalmazza meg. Mint Füzes Oszkár rámutat, „elképesztő, hogy Le Pen megerősödéséig igazából senkinek nem tűnt fel, hogy húsz-huszonöt éve egy újfajta tömeghangulat, sőt szavazóbázis formálódik a kontinensen. Akiknek feltűnt, azok viszont egyszerűen az újfasizmusnak vagy neonácizmusnak, szélsőséges nacionalizmusnak vagy idegengyűlöletnek, szociális vagy kistermelői, antiglobalizációs demagógiának minősítették a jelenséget. Mindez pedig undorító, Európa-, demokrácia-, sőt emberellenes.” A baj azonban ma már annál nagyobb, hogy alantas politikai vagy egyéb felsőbbrendűségi okokból ismét csak félrecsússzunk értelmezésében. A dolgokat tehát igenis nevén kell nevezni, a szélsőségektől (mindegyiktől!) óvni kell a világot, magunkat, gyermekeinket, sanda célokból eredően azonban nem szabad farkast kiáltani akkor, amikor csendes az erdő. Mert hát tudjuk, hogy mi ennek a következménye. S hogy e rejtélyes szavak nemcsak az Orbán Viktort és a fél országot manapság lefasisztázóknak, újmaoistázóknak szólnak, anélkül, hogy szándékomban állna bármilyen szélsőséget is megvédeni, hadd idézzek ezúttal egy másik lapot, a Die Pressét. A konzervatív osztrák lap a Fortuyn-gyilkosság kapcsán ugyanis arra figyelmeztet: „Jó lenne, ha ez egyúttal véget vetne az új jobboldal elleni harc elviselhetetlen érzelmi túlfűtöttségének és alázatos moralizálásának. A jobboldali populisták időnként ugyanis sokkal helyesebben vetik fel a kérdéseket, még ha sokkal hamisabb választ is adnak rájuk, mint a hagyományos pártok. Sértődöttséget szítanak, de ezt túlszárnyalja az az önelégült gyűlölet, amellyel a kihívott pártok Európában válaszolnak, s amelyet legutóbb Franciaország utcáin lehetett látni. A politikai világ ugyanis nem olyan, ahogyan egyesek gondolják, hogy itt – többnyire baloldalt – vannak a tisztességesek és ott a tisztességtelenek. S a civil társadalom sem mindig annyira civil, mint amilyennek mutatja magát. Senkinek sincs monopóliuma a tisztességre és a civilizációra.”