Nem volt olyan egyszerű megszokni, hogy dézsában, jó időben meg a Kerka-patakban fürdünk, hogy hajmosáskor bögréből öntögetem a fejemre a vizet, az meg folyik mindenfelé, csak a hajam nem lesz nedves. Hogy a kenyérhez, amit magunk sütünk, a lisztet is mi őröljük, és ez elvisz naponta legalább három órát; hogy ne felejtsem el bezárni a jurta ajtaját, mert bejön a kecske – emlékszik vissza a kezdeti nehézségekre Gyöngy Oszkárné Szabó Ildikó.
A negyvenéves nő férjével és két lányával, a tizenkét éves Ildikóval és a négy évvel idősebb Ramónával 1998 óta él az alig ötvenlakosú Vas megyei Magyarföld szélén egy 22 négyzetméteres jurtában, amely egyenesen Kazahsztánból érkezett a falu határába. Ismerősöktől kapták ajándékba.
– Az edényekről a maradék az istenért nem jön le vízzel, úgyhogy a mosogatószerről nem tudtam lemondani – ismeri el. – Arra törekszünk, hogy teljesen önellátók legyünk, s az ételhez minden alapanyagot magunk termeljük meg. Most lesz először cukorrépánk, és hamarosan megpróbálkozunk a ruhakészítéssel is.
Nomád állattartással foglalkoznak, az állatok egy részét eladják, ebből fedezik a szükséges kiadásokat. Évente összejöhet így 150–200 ezer forint. Családi támogatást nem vesznek fel. Adót sem fizetnek.
– A legnehezebb azt elviselni, hogy a hatóságok állandóan zaklatnak. Mindenféle vizsgálatra elküldtek bennünket, s még mindig azt hiszik, hogy elmeháborodottak vagyunk. A múltkor kitalálták, hogy menjünk el Zalaegerszegre, aztán Pestre. Nem mentünk, erre nincs pénzünk. Még DNS-vizsgálatot is akartak végezni, hátha kimutat valami genetikai elváltozást.
A Gyöngy család korábbi életkörülményei nem éppen egyértelműek. Mást mondanak a családtagok, és mást a hivatalos iratok. Annyi bizonyos, hogy egykor Zalaszentmártonban laktak egy családi házban. Nehéz utólag rekonstruálni, hogy mielőtt a jurtába költöztek volna, valóban laktak-e sátorban, használaton kívüli gazdasági épületben vagy az erdőben – ahogyan azt a hatóságok állítják –, de az biztos, hogy az asszony tanítónőként dolgozott, a férje pedig a rendszerváltásig villanyszerelőként kereste a kenyerét.
A házaspár állítása szerint tíz-egynéhány évvel ezelőtt tudatosult bennük a gondolat, hogy nem akarnak részt venni a – megfogalmazásuk szerint – elembertelenítő „majomtársadalomban”. Szerintük társadalmi rendszerünk gépies, minden a pénz körül mozog. A fennálló hatalmat is eleve rossznak tartják, ezért a gyerekeket sem járatták iskolába soha, és a magántanulói státust sem fogadták el. Elhatározták, hogy búcsút mondanak a nagyvárosi létnek, nem vállalnak munkát, vidékre költöznek, és lemondva a civilizáció összes vívmányáról, önellátó gazdálkodásba kezdenek.
Az igazi bonyodalom akkor kezdődött, amikor Kishalmi Vilma, Zalaszentmárton körjegyzője feljelentést tett a Gyöngy család ellen. Akkoriban még ott laktak a családi házban.
– Az én gondom az volt, hogy a szülők nem akarták iskolába járatni a lányokat. Nekem be kell tartatnom a közoktatásról szóló törvényben előírt iskoláztatási kötelezettséget – emlékszik vissza a történtekre a körjegyző. Ez a törvény rendelkezik arról, hogy a gyermek hatéves korától 16 éves koráig tankötelezett. Ez alól a szülő kérhet, és kaphat felmentést, ha az iskolaigazgató úgy látja, emiatt a gyerek nem kerül hátrányos helyzetbe. A törvény megszegése szabálysértésnek minősül, és előbb figyelmeztetik, vagy pénzbüntetéssel sújtják a szülőt, de végső esetben akár el is vehetik a gyermeket a családtól. – Azzal kerestem meg őket először – mondja Kishalmi Vilma –, hogy ha nem akarják a gyerekeket iskolába járatni, legyenek magántanulók. Évente kétszer vizsgáznak, és el van intézve az egész. Erre Gyöngy Oszkár kategorikusan kijelentette, erre pontosan emlékszem: nem lehet, mert a vizsga is káros befolyással lenne a gyerekekre. A közeli általános iskola igazgatójával is elmentünk hozzájuk, hogy meggyőzzük a szülőket, de mindhiába. Aztán próbáltam olyan egyházi személyeket keresni, akik tudnának hatni rájuk, erre meg azt mondta az apa: ő már az egyházak felett áll.
A körjegyző szerint nagyon rossz anyagi körülmények között éltek, a házban nem volt víz, villany és gáz, a gyerekek gyakran éheztek. A körjegyző azt is tudni véli, hogy az éhségtől összeestek, amit a szülők egyenesen nevetségesnek tartanak. A tankötelezettség elmulasztása miatt először 20 ezer forintos pénzbüntetést szabott ki rájuk. Az apa azonban közölte: ezzel úgysem megy semmire, merthogy egy árva fillérjük sincs.
– Ekkor átváltoztattam a büntetést elzárásra. Ők meg hirtelen eltűntek a faluból – mondja Kishalmi Vilma. – Mindig azt mondtam nekik: legalább azt az esélyt adják meg a lányoknak, ami nekik megvolt gyermekkorukban. Gyöngy Oszkár azt felelte: a gyerekek az övéik. Hiába mondtam, hogy a gyerek nem a szülő tulajdona, erre azt válaszolták, inkább megölik őket, mint hogy a világ elrabolja tőlük.
Aztán a Gyöngy szülők elleni vád a közoktatási törvény megsértése mellett kiegészült a kiskorú veszélyeztetésének bűncselekményével. A napokban első fokon meghozott ítélet ez alól felmentette a szülőket, az első vádpontban viszont elmarasztalta, és megrovásban részesítette őket. Utasította továbbá őket arra, hogy tegyenek eleget a gyermekükkel szembeni iskoláztatási kötelezettségüknek. Gyöngyék azonban kötik az ebet a karóhoz: távol tartják a lányokat az iskolától és a vizsgáktól. A bíróság több igazságügyi pszichológus szakértőt is felkért, hogy vizsgálják meg a családtagokat. De a szakemberek nem jutottak egyetértésre, merőben ellentmondó véleményeket fogalmaztak meg.
Az egyik szakértő, Horvai Gabriella szerint a szülők életvitelükkel akadályozzák a gyerekek normális szocializációs folyamatát. Nem a társadalom értékeit, normáit, szabályait közvetítik számukra, ráadásul a másodlagos szocializációs közegtől, az iskolától is megfosztják őket. Szerinte a szülők életvitele előnytelen a gyerekek erkölcsi-pszichés fejlődése szempontjából, azaz súlyosan veszélyeztetettek. A lányok intellektuális fejlődése elmarad a tőlük várható színvonaltól. A társadalmi létben való eligazodásuk nehézzé válik, hisz a szülők a társadalmat mint veszélyes, fenyegető, negatív tényezőt torzan közvetítik számukra, és nem tanították meg nekik a beilleszkedéshez szükséges magatartásmódokat sem.
Másként látja Fa Ágnes. A szakértő szerint a szülők semmilyen szempontból nem veszélyeztetik a gyerekek fejlődését. A lányokat széles látókörű, művészi inspirációjú, a valóságot testközelből megtapasztaló és a szellemiséget magas szinten átélő személyiségekként jellemzi. Érdeklődésük a korukat messze meghaladja.
Tanulási teljesítményüket vizsgálva mindkettőjüknél azt állapították meg, hogy olvasási technikájuk megfelel az adott életkorban elvárhatónak. Írni is tudnak, de íráskoordinációjuk infantilis, tempójuk lassú. Ramóna a helyesírási szabályokat jól alkalmazza, a húgának viszont komoly elmaradásai vannak ezen a téren. Matematikai tudásuk nagyon hiányos. Egyikük sem tud osztani, szorozni csak a nagyobbik lány, ám ő is bizonytalanul. Egyéb tantárgyakból, például földrajzból, történelemből vagy biológiából érdemi tárgyi ismeretanyaguk nincs.
Azok a törekvések, amelyek a kapitalizmus személyiségromboló tendenciáival szemben keresnek alternatívákat, ahogy szélsőséges formában a Gyöngy család is, gyakorlatilag egyidősek a tőkés társadalommal. Gondoljunk csak Rousseau vissza a természethez jelszavára, vagy arra a gondolatára, hogy az ember eredendően jó, a társadalom az, ami elrontja – véli Kárpáti Imre történész, aki szerint a kérdéskör az 1960-as évek úgynevezett technikavitájában került újra a figyelem középpontjába. A vitában két vélemény állt egymással szemben. Mindkettőnek a hangoztatói egyetértettek abban, hogy a technika már az egész emberiséget veszélyezteti, ráadásul inkább kényelmetlen nekünk, mint hasznos. A különbség abban volt, hogy az egyik vélemény szerint az eszközök már eleve előrevetítik, hogy mire fogják őket használni, tehát a technikát le kell rombolni. A másik szerint az a lényeg, hogy kinek a kezében van a technológia.
Mindig voltak persze olyanok, akiknek végül valóban sikerült kiszakadniuk a társadalomból, megszabadulniuk a technológiai vívmányoktól. Korábban bebizonyosodott, hogy amennyiben az emberek ezt lehetségesnek és elkerülhetetlennek látják, tömegesen választanak ilyen utakat, mint például az előző század hatvanas éveinek házfoglaló vagy kommunamozgalmai Nyugat-Európában. Ezekben az években a kétpólusú világrend (a szovjet–amerikai szembenállás) és a környezetszennyezés miatt sokan érezték úgy, hogy szakítaniuk kell a fennálló életformákkal és normákkal. Így tömegével jöttek létre különböző alternatív mozgalmak, amelyek tagjai használaton kívüli épületeket vettek birtokba, vagy nomád körülmények közé költöztek. Ma ilyen tömeges viselkedési formát csak néhány vallási közösségben láthatunk.
– A jelenlegi ügynek azonban sokak számára lehet sokkal fontosabb vonatkozása is – vélekedett Kárpáti Imre történész. Szerinte a kapitalizmusban a társadalmi normákat úgy tartatják be, hogy „zsarolnak” velük: ha megszegjük őket, nem juthatunk hozzá a civilizáció vívmányaihoz. Ha például nem járunk a munkakörünknek megfelelő ruhában, nem alkalmaznak bennünket, így lehetetlenné válik a kívánt életszínvonalunk biztosítása. Akik azonban hajlandók lemondani ezekről a javakról, azokkal szemben az államnak semmiféle eszköze nem marad, csak a nyers erőszak. A Gyöngy család esetében például a gyerekek elvétele. A hatóság helyzete azért nehéz mégis, mert ez ellenkezik a rendszer alapelveivel, hiszen elvileg a nyers erőszak elfogadhatatlan. Ráadásul a gyermekvédelmi törvény is előírja a hatóságoknak, hogy gyerekeket csak a legritkább esetben szabad kiemelni a vér szerinti családjukból.
Talán ezért is halogatták, és hoztak végül semmitmondó ítéletet az ügyben. Ahhoz, hogy az állam ilyen esetekben lépni tudjon, először be kell bizonyítania, hogy akik ellen fel kíván lépni, azok annyira elfogadhatatlan életformát folytatnak, hogy az mindannyiunk érdekeivel ellentétes, veszélyezteti a társadalmat. Esetünkben például be kellene bizonyítani, hogy a gyerekek anyagi, kulturális és mentális helyzete olyan szörnyű, hogy azon nyomban intézkedni kell. Ebben azonban a bíróság által felkért szakértők sem jutottak egyetértésre. A helyzet ugyanis az, hogy tízezrével találhatunk olyan, családban élő gyerekeket Magyarországon, akiknek a helyzete sokkal rosszabb, mint Ramónáé és Ildikóé. Ahhoz pedig politikai döntés kellene, hogy valamelyik társadalmi normát a hatóságok egy másikkal szemben érvényesítsék, például a gyerekek iskoláztatási kötelezettségét a család autonómiájával, az emberi szabadságjogokkal szemben, vagy fordítva. Terry Black emlékezetes örökbefogadási ügyével ellentétben a Gyöngy család esetében egyetlen politikai erőnek sem érdeke hasonló módon a figyelem középpontjába állítani a kérdést – vélekedett a történész.
Kicsit másként látja az ítéletet Zlinszky János volt alkotmánybíró, aki korrektnek és mértéktartónak nevezte a bíróság döntését. Úgy fogalmazott: a bíróságnak meg kellett állapítania a közoktatási törvény megsértését. Most pedig a hatóságokon lenne a sor, hogy olyan megoldást találjanak, amelynek nyomán a gyerekek bizonyítványt kaphatnak a tudásukról. Ha valaki a megállapított törvényszegés után sem hajlandó „jó útra térni”, és következetesen szembehelyezkedik a fennálló jogi normákkal, súlyosabb következményekkel számolhat. Kérdés, hogy ebben az esetben miként lehet rávenni a szülőket arra, hogy tegyenek eleget kötelezettségüknek, illetve mi az a súlyosabb szankció, amely többet használ, mint amennyit árt – latolgatta a további lehetőségeket.
Zlinszky János szerint az ügy alkotmányossági problémát is felvet. Egyrészt a szülőnek joga van meghatározni gyermeke világnézeti nevelését, másrészt viszont köteles azt az alapműveltséget megadni neki – akár otthon, akár az iskola által –, amellyel egy demokratikus jogállamban élni tud a jogaival és kötelezettségeivel, ebben benne van a közéletben való részvétel erkölcsi kötelezettsége is. Tehát az állam működéséhez szükség van egy bizonyos tudás elsajátítására, és az államnak joga van hozzá, hogy ezt ellenőrizze.
A probléma abból adódik, hogy a Gyöngy házaspár úgy gondolja: az oktatási rendszer által közvetített értékek is ahhoz a társadalomhoz kötődnek, amelyet ők elutasítanak. A kérdés nem csak az, hogy joga van-e valakinek a maga erkölcsi felfogásában azt mondani: mivel a társadalom „félrement”, és anyagelvű lett, ő nem hajlandó ezt az utat követni. Hanem az, hogy jogi értelemben nálunk nem lehet bizonyos korlátokat áthágni a „kivonulás” során.
– Viszont hangsúlyozom – mondja a volt alkotmánybíró –: nem kérdéses, hogy a szülőnek joga van meghatározni a családi légkör milyenségét, az életmódot és a felfogást. Arról nincs szó, hogy a komfort bizonyos foka elengedhetetlen lenne az emberi élethez, vagy hogy annak hiánya eleve veszélyeztetné a gyerekeket. Sok ember él ma Magyarországon olyan körülmények között, hogy a lakóhelyén nincs villany, központi fűtés vagy víz. Fiatalkoromban még széles néprétegek éltek így, én magam is, és semmi bajom nem lett attól, hogy gyertya világított a szobában. Ez önmagában nem veszélyezteti az egyéniséget, sőt szerintem a társadalom anyagiasodása inkább akadályozza az erkölcsi értékek kibontakozását. Az is igaz viszont, hogy szilárd világnézettel a mai anyagelvű társadalomban is lehetséges idealista értékek szerint élni. A Gyöngy család szembefordulásában van bizonyos demonstratív jelleg, ám az ebben megnyilatkozó véleményszabadságot is védi az alkotmány.
Zilinszky János úgy látja: a társadalommal való szembehelyezkedés sarkított megnyilvánulása ez az ügy. Nem tudni, hogy ez és a hozzá hasonlók most kezdődő szélsőséges esetek-e, vagy ma már csak szélsőséges maradványesetek. Nehéz megítélni, hogy itt kezdődik valami, vagy valaminek az utócsengése mutatkozik, ami el fog halni.
– Félek tőle, hogy inkább az utóbbiról van szó.
origo.hu
Összeverték a románok, mert magyar - videó
