időjárás 26°C Konstantin 2022. május 21.
logo

Gvadányi huszárgenerális ódon életképei

Szepesi Attila
2002.06.26. 23:00

Hatvankét esztendős volt gróf Gvadányi József (1725–1801) nyugdíjas huszárgenerális, Szakolca földesura, amikor elhatározta, hogy közreadja a verseit. Talán őt is meglepte: néhány esztendőn belül az ország legolvasottabb költője lett. Rá is szolgált a népszerűségre, mert rusztikus verseiben színes és gazdag életanyag rejtőzik. Műve a korabeli népszokások, ünnepek és életképek gazdag tárháza. Kordokumentumnak sem utolsó.
Bemutat például Az Ország gyűlésének leírása című verse részleteként egy vadászatot, melyre a Vértesben került sor. Meglepő, de egyik társa elejt egy „dib-dáb rókát” – azt hiszi legalábbis, hogy rókát – s csak a poéta világosítja fel a vadászt: „Odaérvén, látom, hogy egy szép nagy hejúz, / Mérges állat: karmol ahova, ott bőrt nyúz…” Ám még ki sem csodálkozzák kellőképp magukat a szép nagymacskán, amikor „Egy pecér kiáltott: Vigyázz! Medve! Vigyázz! / Látom is, sok puskás hogy már a fára mász, / És hogy ijedtébe sokat a hideg ráz, / Sok pedig, izzadván, környékezi hatymász…” A medvét aztán a költő-grófnak sikerül elejtenie s epésen (katonahumorral) írja a „szegény jágerról”, akire elsőként rontott rá a tányértalpú: „Üdő telik míglen kimossa gatyáját…” Meghökkentő ma, jó kétszáz év távolából azt olvasni a Budához viszonylag közeli Vértesről, hogy ott hiúz és medve élt.
Pazar hangulatú életképet fest Gvadányi (ahogy egy huszárgenerálishoz illik!) Egy szánkázásnak leírása című versében a lovakról. „A sárgák homlokán, mint csillag, fejér folt, / Vagy illy szín hosszú hold orrukig vonva volt. / Feketéknek térdtől fejér volt négy lába, / Mintha öltöztették volna harisnyába. / Vesderesek pedig, fekete fejékkel, / Szépségért küszködtek a szerecsenyekkel. / A vörösderesek rózsát képzeltettek, / Zsufafakók: nyíló hajnalt jelentettek. / Almás szegsárgáknak lenszín volt a farkok, / Hasonló serénnyel bétakarva tarkok. / Mint leopárd oly volt bontáknak a bőrök, / Seregély-szürkéknek vegyesedett szőrök…”
Legnépszerűbb versében, az Egy falusi nótáriusnak budai utazásában a hírhedt pesti Heccszínházat mutatja be, ahol a publikum „szórakoztatására” tizenkét kutyát uszítanak rá egy oroszlánra. „Vívott az oroszlány, de hármat farkával / Agyonsújtott, egyet az első lábával / Megnyomott, hogy béle kijött párájával…” Majd egy medvét és egy „nagy szilaj bikát” bosszantanak fel úgy a kutyákkal, hogy a bőszült mackó ütésétől „büdöset eresztenek” szegény ebek, a bika meg „Úgy felhajigálta, mint felhányják labdát, / Egy megdöglött, ezen általdöfte szarvát…” Épületes mulatság lehetett. A pesti közönség mindenesetre naponta megtöltötte a Heccszínház – másik nevén: „Vadvita” – nézőterét.
Badalai dolgok című elbeszélő költeményében feledhetetlenül ír le Gvadányi egy tiszai halászatot, ahol „Halaknak sokságát nem győztük csodálni, / Lehetetlen is volt azokat számlálni. / Halászok apraját kezdték hagyigálni, / A parton minekünk oldalt kellett állni. / Mint egy-egy kisgyermek, osztán olly potykákat / Hánytak ki, utánnok ikrás nagy márnákat, / Egy-réf hosszasságú szép fogas csukákat / Széles dévéreket, sok apró harcsákat…” De akadt még kecsege és süllő, menyhal és tengernyi keszeg is a hálóban. A borsos katonahumor itt is megnyilvánul: az egyik bámész tisztet úgy megcsapja farkával egy harcsaóriás, hogy az „nekidűl egy fűzfához, / Véltük: Pilátusnak ér vacsorájához.” És persze eljön az esti nagy eszem-iszom is: tormás csuka, citromos harcsa meg halkocsonya, a hajdani patriarchális élet meg persze a legendás tiszai halbőség emlékére.