Péntek 13. és a hiedelmek

Idén szeptemberben és decemberben esik péntekre 13-a, amelyről sokan úgy gondolják, szerencsétlen egybeesés, ám ez talán csak babona.

A 13-as minden idők legvitatottabb száma. Nincs még egy olyan szám, amely ennyi kétkedést, zavartságot, félelmet okozna az ókortól napjainkig. Csaknem mindenki retteg a 13-as számtól, szerencsétlennek tartja azt. S ha tizenharmadika péntekre esik, akkor még a hiedelmektől, babonáktól elzárkózó emberek is meginogni látszanak. S hogy ez a hiedelemkör nem csak elméleti kérdés, arra szolgáljon csak egy száraz statisztikai adat: az USA-ban minden péntek 13. 250 millió dollár kárt okoz! Az idén kétszer – szeptemberben és decemberben – esik péntekre 13-a. A 13-as szám, illetve a péntek tulajdonképpen csak a Krisztus utáni időben vált fokozatosan szerencsétlenné, és elsősorban a mi földrészünkön. Az elsők között a számmisztika iránt mindig fogékony Biblia-ma-
gyarázók fogták gyanúba a 13-ast. Hiszen az utolsó vacsorán tizenhárman ülték körül az asztalt, Krisztus és 12 tanítványa, s a tizenháromból Jézust keresztre feszítették pénteken, Júdás pedig öngyilkos lett. Ez önmagában még nem pecsételte volna meg a 13-as – és a péntek – „sorsát”. Tulajdonképpen az elmúlt század végétől számít kifejezetten szerencsétlen napnak. A spanyol király 1885-ben látogatást tett egy fertőző- kórházban, majd hazatérése után udvari körben megvacsorázott. A véletlen úgy hozta, hogy éppen 13-an ültek az asztalnál. „Úgy festünk, mint az utolsó vacsora résztvevői – jelentette ki a király. – Vajon ki az közülünk, akiért hamarosan eljön a halál?” A „kaszás” érte jött el, a vacsora után 13 nappal elvitte a kolera.
Azóta sem lehet a 13-as számot „tisztára mosni”, az atomkorban, az elektronikus forradalom korában sem. Nem véletlen, hogy sok amerikai városban nem találunk 13. utcát, házszámot, emeletet, ajtót. És az sem, hogy a vendéglátóknak gondot jelent, ha véletlenül éppen 13-an ülik körül az asztalt. Franciaországban külön ügynökség foglalkozik azzal, hogy ilyen helyzetben megfelelő vendéggel egészítsék ki a társaságot 14 fősre. Ez a „13-as őrület” századunk elején arra késztette a londoni pszichikai intézetet, hogy tudományos vizsgálatnak vessék alá a 13-ast körüllengő hiedelmeket. Hatalmas anyagot dolgoztak fel. Íme az egyik eset.
Mary Lorrimer 1913. január 13-án született. Szülei akkor mindketten 26 évesek voltak (2x13=26). Mary 1926. június 13-án – tehát 13 évesen – egy szépségversenyen 39 fontot nyert (3x13-at). Négy évvel később egy rádiónál kapott meghatározott időre (13 hétre) szerződést. Úgy volt, hogy január 13-án megy férjhez, ki is tűzték az esküvő napját, ám megváltoztatta a házasságkötés időpontját, január 15-re. Előtte két nappal, 13-án, éppen a születésnapján felkereste apját, akinek New Yorkban egy felhőkarcoló 13. emeletén volt az irodája. Beszélgetés közben kissé kihajolt az ablakon, és lezuhant.
A 13-as időszámításunk előtt nem tartozott a „szerencsétlen számok” közé, és földünk számos térségében manapság is nagy tiszteletnek örvend. Például az indiai pantheonban 13 Buddha van, az indiai, kínai pagodákon látható misztikus lemezek száma 13. Mexikóban szent szám volt a 13, lévén kígyóisteneik száma 143. Az amerikai címerben a sasnak 13 toll van mindkét szárnyán stb. Fura helyzet is állna elő, ha például a péntek balszerencsés voltát mindenütt komolyan vennénk. Íme néhány balhiedelem: pénteken megkezdett, vagy végzett munkán nincs szerencse. Aki pénteken nevet, vasárnap sír. Pénteken éh-
gyomorra tüsszenteni nagy veszedelem közeledtét jelenti. Pénteken útra kelni kész szeren-
csétlenség. Aki pénteken dől ágynak, sose kel fel. A pénteken sütött kenyér keletlen marad. Aki pénteken fűt be először télen, annak leég a háza. Pénteken mosott ruhától kiütést kap az ember. Ha a kisgyerek pénteken kapja első fogát, akkor a többi nem nő ki. Ha a gyerek pénteken kezd beszélni, akkor megnémul stb.
Péntek és 13. Ne féljünk tőle! Gondoljunk arra is, hogy az ókori Rómában a péntek az öröm napja, a szerelem egyik istennőjének, Vénusznak a napja volt. Egykoron a germánoknál szintén a szerelem, a házasság, a termékenység istennőjének, Frijának a napja volt (innen származik a Freitag szó is). A tehetős (és szerencsés) emberek ta-
lizmánjukban ma is előszeretettel hordják a 13-ast. Sok nép ha-
gyományában a pénteken megkezdett szüret, aratás, fakitermelés hozza a legnagyobb termést, bőséget. Megjegyezzük, hogy a legnépszerűbb magyar lottójátékban, az „ötös lottóban” a telitalálatos szelvényeken a 90 számból a 13-as került elő legtöbbször (30-szor) 1957 óta! Nem véletlen, hogy több szerencsejátékban (például a totóban) alapszámként használják. Az bizonyos, hogy a 13-ashoz önmagában semmilyen balszerencse nem kapcsolódik. Természetesen annak, aki – valamilyen oknál fogva – erősen hisz a szám negatív misztikájában, ez végül balszerencsét okozhat.
A 13-asnak – miként a legtöbb kis kétjegyű számnak – rendkívül gazdag vallási és kulturális hagyománya, kultusza van. A gnoszticizmus hívei a 13-ast kiejezetten a tökéletes 12-es megkoronázásának tartották. Több ógörög mondában a 13. személy kerül előnyös helyzetbe (például megkövezéskor a 13. elítélt rendre utolsónak került sorra és legtöbbször kegyelmet kapott). A 13-as gyakran anyaként, illetve apaként is megjelenik. (Jákobnak 12 fia volt, az aranyat tojó tyúknak 12 csibéje volt stb.) A kabalában a 13-as előnyös hatású, az arab és az óhéber számmágiában is a legértékesebb egyes (ahad) számértékének felel meg. A kabbalisztikus számmágia szerint, akik bármely hónap 13-án születtek, azoknak a lottózás szempontjából is ajánlott szerencseszámok a következők: 4, 13, 22, 31, 40, 49, 58, 67, 76, 85.
Ne tartsunk tehát az idén szeptemberben sem a péntek 13-tól. Hiszen a 13-as – a számmágikus, a misztikai, a nuzmerológiai és egyéb okkult tanokat összevetve – a tervek, a feladatok jó irányba történő megváltozását, jobbra fordulását jelenti elsősorban. Sok ősi iratban az áll, hogy aki megérti a 13-as számot, erőt, nyugalmat nyer általa. Még akkor is, ha – mint például a tarot kártyában – a csontváz, vagy a halál képével szimbolizálják, ám legtöbbször friss fűvel benőtt mezőn, ahol új élet, új arcok jelennek meg.
Fogadtak messzi tengerekről várt hajók beérkeztére, a trónörökös világrajövetelének napjára, magisztrátusi választások eredményére és a bíborosi kinevezésekre is. A pápaválasztások izgalmas napjaiban Rómában óriási méreteket öltöttek a fogadások, hogy kire esik végül is a bíborosok választása. Különösen jó alkalmat nyújtott ilyen fogadásokra az a rendszer, amely Génuában volt szokásban a szenátorválasztásoknál. A génuai köztársaságot kormányzó nagytanács ugyanis évről évre oly módon újult meg, hogy tagjai közül általában öten-öten kiváltak. Ezek helyére előbb 120, később 90 jelölt közül sorsolták ki az öt új tagot.
Természetesen a polgárság nagy érdeklődéssel várta az évről évre, ünnepélyes külsőségek között megtartott sorsolásokat. Sok szomszéd egymással kötött fogadásokat arra, vajon ki lesz az öt polgár a kilencven közül, akinek neve az urnából kikerül. Később ügyes szervezők házról házra járva kínáltak fogadást, azzal az ígérettel, hogy aki két vagy éppen több új tanácstag nevét is eltalálja, a fogadáson kockára tett pénzösszegének többszörösét kapja meg. Különféle szervezők eltérő nyereményszorzókat kínáltak. Ezek a fogadások a polgárok körében mind kedveltebbekké váltak, így akadtak, akik külön irodát szerveztek, és így az alkalmi fogadásokat rendszeres szerencsejátékká fejlesztették. Ezeknek a vállalkozóknak a gyakorlatában alakult ki a lottó rendszere, amely lényegében a mai napig változatlan maradt. Akik a génuai számsorsjátékot utánozták, kilencven szám közül ötöt húztak ki, de a 6/49-es, 7/35-ös, 6/45-ös lottók is ezeken alapulnak.
A génuai köztársaság ez idő tájt pénzügyi nehézségekkel küzdött. Az évenkénti sorsolások lebonyolításával Benedetto Gentile szenátort bízták meg. Az ő ötlete volt, hogy a magánvállalkozóknak megtiltsák a fogadások elfogadását, a játékot hivatalosan rendezzék meg és jövedelmét az állam céljára használják fel. A 90 jelölt nevét számokkal pótolták, a gyakorlatban már kialakult játékváltozatokra eső nyereményeket pedig egységesen szabályozták, mégpedig oly módon, hogy az állam részére biztos bevételt biztosítottak. A tét egy számra szólhatott, vagy egy számra annak megjelölésével, hogy sorrendben hányadiknak fogják kihúzni (határozott tét), vagy két számra (ambo), három számra (terno). A négy számra (quaterno), öt számra (quinterno) szóló fogadásokat a korábbi szervezők nem tudták elég vonzóvá tenni, hisz a ritka sikerélmény esélyéhez képest kicsik voltak a nyereményszorzók.
A szervezők haszna meghaladhatta a tizenhat százalékot is, hiszen a nyerő nem a matematikai esélynek megfelelő nyereményt kapta, hanem kevesebbet. Az ambo- és ternojátéknál még nagyobb volt az eltérés az esély és a ténylegesen kifizetett nyeremény között. A játékos kedvű, kockázatot kedvelő és nyerni vágyó tömegek nem törődtek a valószínűség-számítással, és egyre gyakrabban a nagyobb várható nyereményt kínáló, kockázatosabb fogadási típusokat választották.
A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, az első lottósorsolást állami rendezésben Génuában tartották meg 1620-ban. Az olasz államok ezután sorra utánozták. Egyes városokban a 90 szenátorjelölt nevét 90 szegény leány nevével helyettesítették, és az öt leány, akinek a nevét kihúzták, hozományt kapott. Népszerűségére jellemző, hogy az egyházi államban is bevezették. Benedetto Gentile ötletével nemcsak az akkori idők legnépszerűbb sorsjátékával ajándékozta meg a világot, hanem megteremtette a sorsjáték állami monopóliumának gyakorlatát, amelyet a legtöbb lottószervező állam átvett.
Az észak-európai országokban a sorsjátéknak egy másik neme alakult ki, először Flandria nagy kereskedelmi gócpontjaiban. Az 1444-től ismert sorsjátékok többségében még csak árukisorsolásokat tartottak. A XVI. században kegyes és jótékony célra pénzsorsjátékokat is rendeztek. Az elsőt – amelyről feljegyzések is fennmaradtak – Amszterdamban templomtorony emelésére hirdették meg 1549-ben, majd a továbbiak hasznából például árvaházat támogattak, aggok házát létesítettek. A szerencsejáték-szervező úgy tudott nagy nyereményeket ígérni, hogy azokat nem azonnal fizette ki, hanem egy emberöltő alatt. Gyakori volt az olyan játék, ahol a nyeremények részben életjáradékból álltak. A németalföldi sorsjátékok népszerűsége akkor kezdett csökkenni, amikor 1561-ben II. Fülöp a sorsjáték monopóliumát bérbeadta, s a bérlők oly kevés nyereményt terveztek be, hogy ezzel hosszú időre lejáratták népszerűségét. Később a szervezési jog az egyes tagállamok kezébe került és ismét közkedveltté vált.
Németalföldön már tekintélyes múltra tekintett visz-sza a sorsjáték, amikor 1726-ban az állam bevezette a sorsjáték-monopóliumot, és megrendezte az első állami osztálysorsjátékot. A feltaláló állítólag egy Huyske Adolf nevű ember volt, aki találmányáért 500 forint jutalomban részesült. Eleinte 3, majd 4, végül 5 osztályból állt a holland osztálysorsjáték. A sorsolásokat nem egyszerre, hanem egymás után, bizonyos időközökben tartották meg, és egy-egy következő nyereményhúzásban (osztályban) csak az a sorsjegy vehetett részt, amelyre befizették az újabb osztályra szóló betétet is. Így a játék indulásakor aránylag kis betétre már nagy nyereményeket tudtak ígérni, viszont kimaradt a játékból annak a sorsjegye, aki nem lépett a következő osztályba újabb összeggel. Ezeket a számokat a vállalkozó ismét eladta, bevételezvén a már lejátszott osztályokra eső betétet is. Az osztálysorsjátékot napjainkig is ugyanezen elvek szerint szervezik Németországban, Ausztriában és Hollandiában.
Az osztálysorsjátékkal szemben az őslottó az egyéni kombinációk játéka volt. A játékos maga határozta meg a tét összegét és a megfogadott számokat. A XVIII–XIX. századi lottókban a játékos a mai kenó játékhoz hasonlóan fix nyereményszorzós játéktípust is választhatott. Az osztálysorsjegy betéte a rendező által előre meghatározott állandó összeg volt, és csak egyes számokat lehetett vásárolni. Az őslottóban a nyeremény nagysága a tét magasságától függött, az osztálysorsjátékban a tét is, a nyeremény is számszerűen meghatározott összeg volt. Az egyéni változatok játékával szemben az osztálysorsjáték rendszeres, uniformizált intézmény volt. Talán ezzel magyarázható, hogy eredetileg a lottó inkább a délvidéken, az osztálysorsjáték pedig északon, a germán népek körében terjedt el.
A XV–XVI. században Németország is kialakította a maga nemzeti jellegű sorsjátékát: a szerencsevedret. A Glückstopf vagy Glückshafen olyan urna volt, amelyben számozott és üres cédulák vártak a sorsolásra. A nyeremények általában áruk, vásári cikkek voltak. A főleg népünnepélyeken, vásárokon tartott játék ellenőrzése szinte lehetetlen volt, s ez sok visszaélésre adott alkalmat, ezért helyét átvette a könnyen értelmezhető lottó. Az egykori szerencsevedresek kései utódai az ausztriai eredetű, de napjainkig nálunk is ismert kucséberek. A kucséberek véletlen vagy szándékos hibái miatt gyakran betiltották a játékot.
Németországban az első közsorsjátékot 1610-ben rendezték Hamburgban. A nyereséget egy börtön építésére fordították. Nagy Frigyes a hétéves háború végével a porosz állam bevételeit minden eszközzel szaporítani akarta, és londoni követéhez fordult, ajánljon részére valakit, aki ötletekkel és tanácsokkal segítéségre lenne új bevételi források feltárásában. Giovanni Antonio nagykövet Calzabigit ajánlotta neki. Ez a nápolyi származású ember egyike volt azoknak a kalandoroknak, akik ebben a korban oly nagy számban próbáltak szerencsét az európai udvarokban. Casanova barátja volt, vele együtt ment Olaszországból Párizsba és itt, majd Brüsszelben lottókat rendezett. Bécsben is feltűnt, mint Mária Terézia pénzügyi tanácsadója, s innen ment Nagy Frigyes hívására Berlinbe. Az ő tervei szerint létesítették 1763-ban Berlinben az első németországi lottót. Ez a játék porosz állami kezelésben 1810-ig állt fenn, és nagy népszerűségnek örvendett. Nyolc évvel a berlini lottó megalapítása után, 1771-ben már 26 lottóiroda működött. Az utolsó lottójátékot Bajorországban 1861-ben sorsolták.
A sorsjáték korán elterjedt Franciaországban is. I. Ferenc francia király már 1539-ben pátenst adott kissorsjáték rendezésére. 1656-ban Párizsban Lorenzo Tonti, nápolyi származású orvos az életbiztosítás kezdetleges formájának, az úgynevezett tontináknak feltalálója nyert engedélyt sorsjáték rendezésére. Az érdeklődés hiánya miatt ezt nem tartották meg. 1660-ban XIV. Lajos eljegyzési ünnepségei alkalmával, nagyrészt Tonti korábbi tervei szerint állami sorsjátékot tartottak, amelyen a sorsjegy ára egy louis d’or, a főnyeremény pedig 100 000 livre volt. Ezt maga a király nyerte meg, aki azonban egy újabb lottérián kitűzendő főnyeremény céljára visszaadta azt.