Senki sem gondolta volna, hogy a kilencvenes években tapasztalt nagy nemzetközi technológiai hullámot követő high-tech lufi kidurranását sokan csalárd módon megakadályozták és azt a mai napig saját meggazdagodásukra fordítják. A sorozatos eredménycsökkenések, az internetes piacot érő eredmény-visszaesések, a távközlési szektor telítettsége és még néhány jelentős momentum egyre több esetben azt mutatta, hogy a tőzsdei cégek nem értek annyit, mint amennyit a részvényárak jeleztek. Valójában egy luftballonról beszélhettünk, mely kilyukadt, szivárgott, s ez a befektetőket részvényeladásokra ösztökélte. A bajban lévő cégek vezetői vagy törvényes úton eligazgatták a már csőd szélére jutott cégeket, vagy saját állásuk megtartása, valamint fizetésük, részvényopcióik továbbemelése érdekében más lehetőséget kerestek. Megpróbálták eltömíteni a szivárgó léggömbön keletkezett hibákat és tovább fújták a lufit, addig-addig eresztették a levegőt bele, amíg az szétrobbant és már csak cafatok maradtak belőle.
Mindenki csal?
Manapság sorban derülnek ki, hogy a legnagyobb és legnevesebb amerikai és európai társaságok menedzsmentjei a részvények árfolyamának „továbbpumpálása” érdekében könyvelési csalásokkal próbálták elfedni az ezredforduló után keletkezett veszteségeiket. Magyarán, az igazgatók olyan munkaszerződéseket kötöttek, melyek nagyban függtek a munkáltató cég részvényeinek év végi állásától. Az ötlet adott volt, takarjuk el a veszteséget és helyette jelentős nem létező nyereséget könyveljünk el, így fizetésünket és premizálásunkat magunk irányíthatjuk. Mivel a cégünk igen eredményes és évről évre egyre több nem létező nyereséget publikál, a befektetők és a spekulánsok megrohamozzák a brókereket, mondván, nekik is kell ebből a „tuti” papírból. A részvényárak magasba szöknek, újabb és újabb befektetők vásárolják vállalatunk részvényeit.
A probléma igazából akkor keletkezik, amikor már olyan nagy fizetést és egyéb juttatást osztunk szét évről évre magunk és a társaink, a menedzserek között (hiszen a többiek száját is be kell tömni), hogy az általunk vezetett cég fizetésképtelenné válik. Megoldásként adott egy jól „megfizetett” (lefizetett) könyvvizsgáló, aki hozott anyagból dolgozik (ezzel menti magát), de büntetőjogi felelősséget vállal az általa auditált (átvilágított) könyvelés helyességéért. Ezzel tehát lefedtük magunkat. Az auditorok olykor azért vehetők meg, mivel alkalmazóik a nagy nevű könyvelési cégek (lásd Arthur Andersen) csupán partneri viszonyban állókból állnak. Így nem kell mást tennünk, mint egy rakás készpénzt „felejtenünk” a vizsgálat alatt álló papírhalom közepén. Nem százezer dollárról, hanem inkább néhány millióról beszélhetünk, így a másod-, harmadhegedűs könyvvizsgáló egy csapásra igen elnéző lesz a cégünk gazdálkodási adatait látva. Újból pénzt és munkát adtunk valakinek, a cég nyereséges, a részvényesek elégedettek, a „hozott anyagból” dolgozó auditor keresete is megfelelő, sőt újabb fizetésemelést kérhetünk. Mindenki le van fedve, de ha baj van, akkor is a jogszabályok szerint is: Amerika az AMERIKA, a szabad vállalkozások hazája, némi hercehurca után megússzuk az esetet némi „aprópénz” méretű bírsággal.
Körbeszámlázás
Nagyobb problémát jelent, hogy a nyereséget valójában valahonnan el kell venni. Adott néhány lehetőség: az egyik az egyszerű lopás (de ekkora összeget senki sem tart „otthon” készpénzben), a másik a sikkasztás (ám ha veszteségesek vagyunk, akkor nincs honnan), létezik még az adócsalás (de azt szintén a veszteség miatt nem lehet alkalmazni). Ezeknél talán egyszerűbb módszer, ha alapíttatunk a vállalatunkkal néhány, a világ különböző pontjain elhelyezkedő egy-két millió dolláros alaptőkéjű off-shore leánycéget és abban realizáljuk a már adómentes nyereséget, majd jelentős mennyiségű hitelt veszünk fel rájuk (kapunk is hitelt a bankoktól, mivel igen jól prosperáló, fizetőképes cég vagyunk). Az anyavállalat és leánycégei havonta több alkalommal rendszeresen egymásnak állítanak ki egy-egy számlát, amit ki is egyenlítenek. Az off-shore cégek lassan fizetik vissza az adósságot, de közben valamilyen – a működésükhöz kapcsolódó – olcsóbb beruházást eszközölünk, hogy ne csak látszatvállalkozások legyenek. Tehát adott a látszatra valós nyereség. Hiba akkor csúszik be, amikor a piramis csúcsára jutunk, és a hitelezőket nincs aki kifizesse (üres a kassza, túl nagyok voltak a kifizetések). Mivel azonban van egy halom leányvállalatunk különböző „létező” tevékenységgel, így azokat vagy adósság terhére átadhatjuk a hitelezőknek, vagy megpróbálhatjuk eladni őket.
Politikai támogatottság
Ha szeretnénk elkerülni az összes csőddel kapcsolatos problémát, nem kell mást tennünk, mint keresni egy politikai pályát választó személyt, megtenni igazgatónak, majd támogatni a választási kampányát. A célszemélyt adósunkká tesszük, annak érdekében, hogy a cég talpon maradása és saját nyereségvágyunk kielégítése érdekében lobbizzon, azaz végül mára a saját „életének” érdekében. Nyert ügyünk lehet, ha magas rangú állami vezető lesz belőle, az sem nagy baj, ha csupán szerényebb, de befolyásos politikai pályára lép. A cél a veszteségeink eltussolása, az aranytojást tojó tyúk „tovább etetése”.
Végül mégis ráfázunk, ha azt hisszük, hogy minden lehetséges utat lezártunk. Kevés lehet a hitelezőinknek a leányvállalatainkban található tőke, a csőd egyre jobban fenyeget, kiderül, hogy évente mennyi fizetést és juttatást, nyereségrészesedést kapunk, a támogatott politikusainkat támadás éri a kormányzat másik oldaláról. Könnyen bajba kerülünk és már a kreativitásunk sem segíthet.
Zárszóként csak annyit: a fenti történet csupán a képzelet szüleménye, nem ajánlott senkinek sem, hogy kipróbálja a leírt metódust.
origo.hu
Porig égett az egyik budapesti színház
