Pedig – miként azt a Pallas-lexikon róla szóló terjedelmes szócikkében már Déri Gyula is kiemeli – hőstettei egy Toldihoz hasonló legendaszerű alakot alkottak belőle, ezért még Jókai is regényes életrajzot írt róla, de Móricz regényében, a Légy jó mindhalálig lapjain is gyakran feltűnik alakja.
Simonyi az 1637-ben nemességet kapott barbácsi Simon családból származott, de már születésével kapcsolatban is egymásnak ellentmondó információk jelentek meg: sírján az 1773-as, a legtöbb forrásban, lexikonban az 1777-es dátum látható, ám – mint az Merényi-Metzger Gábor történész-levéltáros kutatásaiból kiderül – valójában 1771-ben született, csak késői házasságkötése miatt fiatalította meg magát.
Katonai pályája egészen ifjú korában indult, a debreceni piarista algimnáziumban folytatott tanulmányai után beállt a Greffen-, majd Worumser-huszárokhoz, ahol 18 évesen már átesett a „vérkeresztségen”. Legendás hőstetteinek sorozata 1796-ban kezdődött, amikor a Garda-tó mellett a franciák által bekerített és harminc ágyújuktól megfosztott osztrákokat huszárjaival felszabadította, s az elkobzott készleteket visszaszerezte. 1800 júniusában a rajnai csapatok visszavonulásakor az osztrák sereg tábori készletét, két ezred ütegeit és tíz lőszeres kocsit fogtak el a franciák, amit Simonyi maréknyi csapata teljes egészében visszaszerzett. Pár nap múlva Neubergnél az osztrák utóvédet megtámadó franciákra rontott rá lesből, hatvan közkatonát és egy tisztet fogott el, s ugyanakkor százhúsz foglyot és hat tisztet szabadított ki, s egyúttal a francia hadizsákmányt is visszavette. Ezután került a Plankenstein-huszárokhoz, osztrák majd magyar báróságot kapott, s főrendként részt vett az 1807-es országgyűlésen.
Az óbesterre emlékezők az idén kettős évfordulót ünnepelnek, hiszen Simonyi éppen kétszáz éve, 1802-ben kapta meg vitézsége jutalmául a Mária Terézia-rendet. Az élete során számtalan kitüntetéssel (sírfelirata szerint: „az orosz Szentgyörgy Rend és a franczia Becsület-rend lovagja, s 64 más vitézségi rendjel tulajdonosa”) elismert legvitézebb huszár életében a Mária Terézia-rend volt a legfontosabb, hiszen azt még maga Mária Terézia és férje, Lotharingiai Ferenc német-római császár alapította a hétéves háborút követően az 1757-es kolini győzelem emlékére, amelyet a Nádasdy-huszárok hősiessége döntött el. A Mária Terézia-rend valóságos lovagrend, nagymestere a mindenkori német-római (később osztrák) császár, s csak tisztek kaphatták egy ütközetet döntően befolyásoló, a parancs puszta teljesítését meghaladó bátorságért. A nem nemesek számára nemességgel, nemesek számára bárói ranggal járt. Első kitüntetettjei között volt Nádasdy Ferenc és Hadik András. Ausztriában 1931-ig, nálunk 1919-ig, majd 1938–45 között adományozták.
A legvitézebb huszár pályája legnagyobb hőstettét az 1809-es wagrami csatában vitte véghez, ahol harmincezer franciával szemben hat ágyúval, egy zászlóalj gyalogossal és egy század huszárral védte a Thaya hidat, majd felgyújtotta, az égő hídon harcolva visszavonult, s így elvágta az ellenség elől a továbbhaladás útját. Az 1812-es lipcsei csatában mellbe lőtték, de a zsebében levő tárca a golyót felfogta, s így nem tört meg karrierje. 1828-as felfüggesztéséig még számtalan csatában diadalmaskodott, ám békeidőben is jelentőset alkotott, elsősorban a nevét több helyütt is megörökítő Debrecenben.
Széchenyi István is többször ír Naplójában Simonyiról, akinek éveken keresztül beosztottja volt az ifjú kapitány. Kapcsolatukat Az óbester ébresztése című tanulmánykötetben közölt írásában Bényei Miklós dolgozta fel. Széchenyi saját kérésére került 1820-ban a Simonyi vezette 4-es Hessen-Homburg huszárezredhez, írásaiban, visszaemlékezéseiben az óbester életének sok fontos részletére mutat rá, így bemutatja Simonyi azon parancsnoki túlkapásait és önkényeskedéseit, amelyeket később az ellene folyó igazságtalan és kíméletlen eljárásban is a fejére olvastak. A legvitézebb huszárt 1828-ban váratlanul felfüggesztették, négy évig tartó vizsgálat indult ellene, amelynek a végén minden rangjától és érdemjelétől megfosztották, valamint várfogságra ítélték. A máig tisztázatlan és érthetetlen hátterű pert követően fél éven belül – üszkösödés következtében – az aradi várbörtönben elhunyt. Fia, Lajos, a Tisza-kormány későbbi földművelésügyi, ipari és kereskedelmi minisztere, akivel aztán ki is halt a Simon család bárósított ága, ekkor még csak nyolcéves volt.
A Simonyi óbester emlékét ápoló szervezetek közül kiemelkedik a debreceni Pro Patria Alapítvány, amelynek Simonyi Óbester Regionális Szervezete az idén rendezte meg a negyedik Simonyi-napokat. Az Emődy Dániel vezette szervezet polgári és katonai szárnya elsősorban Simonyi Debrecenhez fűződő kapcsolatainak kutatásával, a huszár ezredes által bevezetett szokások (például a pünkösdi lovasünnep) viszszaállításával foglalkozik, de a hagyományőrző tevékenységen és a könyvkiadáson túl jelentős karitatív munkát végez, valamint határon túli – elsősorban az erdélyi simonyifalvi – fiatalok anyaországi táboroztatását támogatja. Az alapítvány és Emődy Dániel tevékenységének köszönhetően egyre többen kezdik újra megismerni az óbester nevét, hiszen ne feledjük, már Széchenyi is megírta róla, hogy Simonyi „minden csatában kitüntette magát, és valódilag az egész világnak első huszárja volt; mert igazi huszár csak a magyar, ezeknek élén pedig Simonyi állott, kit azonban némi détail hibák miatt betű szerint agyontentáztak az auditorok és ki mint rab Arad várában adta ki vitéz és megbecsülésre sokkal méltóbb lelkét”.
***
Még egészen kis gyermek voltam, amikor nagyapám már arról mesélt, nekünk rokonunk a legvitézebb magyar huszár, Simonyi óbester. Talán éppen nagyapám, az egyébként az előző század harmincas éveiben a barbácsi előnevet is használó dr. Simon Ferenc hatására kezdett erősen foglalkoztatni a múlt, a történelem és a családkutatás. Úgy kilencéves koromban az ő elmesélése, nemegyszer diktálása alapján jegyeztem le máig megőrzött gyermekkori titkos füzetembe őseimre vonatkozó színes történeteket, érdekes mozzanatokat, s itt található ez a mondat is: „A Simon család abból a Dunántúlon elszóródott népes Simon családból származott, amelyből barbácsi Simon József, a legvitézebb magyar huszár is.” Ezt követően kezdtem el egyre többet összegyűjteni Simonyiról (a füzetemben van egy Gyűjtés Simon Józsefről című bejegyzés is), s emlékszem, tízévesen a legizgalmasabbnak és legfontosabbnak nem azt találtam, hogy Simonyi még a napóleoni háborúkban híressé vált Mecséry ezredesnél is nagyobb hős volt, hanem azt az állítólagos „hőstettét”, amikor Franciaországban a megérkezése előtt elszállított fogoly pápa trónszékén kiverte a pipáját.
Azóta persze sok mindent elolvastam, elvégeztem a történelem szakot, nagyapám testvére és unokatestvére egykori jegyzetei és anyakönyvkivonat-másolatok alapján összeállítottam a családfánkat, s ráadásul véletleneknek köszönhetően más ági, de szintén dunántúli Simonokkal is megismerkedtem, akik szintén tartják a hagyományt, s foglalkoztak közös felmenőink múltjával, származásával.
Olyanokkal is találkoztam, akik szerint a családfakészítés, az őseink után való kutakodás fölösleges időtöltés, dőreség vagy éppen nagyzási hóbort, urizálás. Mindanynyian a szocializmus gyermekei vagyunk – mondhatnám erre –, az a keserű negyven év valamennyiünkre rányomja bélyegét, hiszen a kommunisták nemcsak az emberek jövőhöz való jogát vették el, hanem a múlthoz valót is. A múlt kutatása, a múlt ismerete, legyen az akár egy országé, nemzeté, akár egy kisebb közösségé, egy családé, erősíti az identitásunkat, az erős identitású, szilárd hitű emberek pedig kevésbé formálhatóak, irányíthatóak, így nem válhatnak egy diktatúra feltétlen kiszolgálóivá.
Természetesen az ősök dicső tetteinek kutatása nem azt jelenti, hogy az ő dicsfényükben szeretnénk fürdeni, miképpen azt sem tarthatjuk jogosnak, hogy valakit elődei bűnei, ballépései miatt ítéljenek el. Ugyanakkor hibáik, akár még bűneik ellenére is szerethetjük őket, s éppen ez a szeretet teszi jóvá, fontossá és eltörölhetetlenné a család intézményét.
Simonyi élete, pályája, a korban szinte hihetetlennek nevezhető karrierje arra is megtanított, hogy nem kell, nem szabad szégyenkeznünk egyszerűbb sorból való felmenőink miatt sem; az óbester ősei – nemesi származásuk ellenére – kétkezi dolgos emberek, apja mészárosmester volt, ő maga is tehetségével és kiváltképpen szorgalmával tudott kiemelkedni kortársai közül; az osztrák és magyar báróságig emelkedett, amit – sok kortársával ellentétben – nem pénzen vett, hanem – a barbácsi Simonok címeres nemesi levelének 1637-es elnyeréséhez hasonlóan – tetteivel érdemelt ki. A mi águnk, az igencsak megsokasodott számú családunk felmenői között is javarészt gazdálkodók, földművesek, iparosok találhatók, akik becsületesen dolgoztak, utódokat nemzettek, s gyermekeik felnevelése, családjuk eltartása volt a fő feladatuk, ugyanakkor mindig hittel, büszkeséggel végezték a munkájukat.
Hiszen nem válhatunk valamennyien ismertté, nem is kell ezt célként kitűznünk magunk elé, napról napra dolgoznunk kell, s annak örülni, hogy családunk – még ha szerényen is –, valamivel már hozzájárult a magyarság történelméhez, kultúrájához. „De ha nem volnának is nagy embereink – írja Mikszáth a Szép asszony könyve című cikkében –, még akkor is minek elárulni a szegénységet, úgy kell tenni, mint ahogy Simonyi óbester rendelte a Párizs városán keresztül vonuló huszárainak: »Osztán ne bámészkodjanak kendtek a házakra, mert még majd azt hiszik itt, hogy otthon sohasem láttunk ekkora várost«.”
A keretes írás a szerző augusztus 2-án a nemzeti sírkertben tartott emlékünnepségen elhangzott beszédének szerkesztett változata.
ukrajna
Hungary FM: Where Are the Human Rights Activists Now?
