„Magyarországot én nem sajnálom”

A volt szovjet levéltárakból az elmúlt két-három évben előkerült dokumentumok egyértelművé teszik, hogy 1945 után a Kreml számára elérhető közelségbe került az euroatlanti világ 1917 októbere óta vágyott forradalmasítása, a szovjet rendszer exportja s vele Moszkva politikai- gazdasági dominanciája. Nemcsak Magyarországon, hanem a győztesek között felosztott Berlintől egészen Líbiáig és a kínai Kelet-Turkesztánig a világ számos pontján gőzerővel folyt a szovjet előrenyomulás.

Alig néhány hónappal a náci Németországnak a Szovjetunió elleni támadása és a Hitler-ellenes koalíció létrejötte után, 1941 decemberében Moszkva máris benyújtotta területi követeléseit új szövetségeseinek. Anthony Eden brit külügyminiszter szovjetunióbeli látogatása alkalmával – amikor a német hadsereg alakulatai még Moszkva alatt álltak! – Sztálin kifejtette elképzeléseit a háború utáni világ új befolyási övezeteiről. Az 1941-es szovjet határok visszaállításán kívül Tilsitet (ismertebb neve: Szovjetszk) az újra megszállt Litvániához kívánta csatolni, és bekebelezni a finnországi Petsamo körzetét. Kifejtette, hogy Bulgáriának éppen elég a várnai tengeri kikötő, ezért Moszkva annektálni fogja a burgaszi területet. A Szovjetunió, mint mondta, Romániával és Finnországgal szövetségi szerződést köt majd, amely lehetővé teszi számára a balti államokban 1939–1940-ben létrehozott katonai támaszpontokhoz hasonló rendszer kiépítését. A döbbent brit diplomatának Sztálin „cserében” felajánlotta, hogy London hozzon létre katonai támaszpontokat Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában és Dániában – rögtön bejelentve Moszkva igényét a balti-tengeri kijáratok biztosítására ebben a térségben is. A geopolitikailag kulcsfontosságú európai régiókban Sztálin már ekkor föderatív államok kialakítását tervezte. A balkáni országokból közös államot akart létrehozni; a Moszkvával hagyományosan ellenséges Lengyelországot Csehszlovákiával egyesíteni. De szó esett egy dunai és egy skandináv konföderációról is. A diktátor tehát lényegében a Molotov–Ribbentrop-paktumban rögzített követeléseket ismételte meg, s az új határokat a Hitlerrel kötött szövetséghez hasonlóan titkos jegyzőkönyvekben akarta rögzíteni.
A brit diplomácia vezetője azonban határozottan elutasította egy ilyen szerződés gondolatát, sőt a kérdés megvitatását is elhárította. Csupán háláját fejezte ki, amiért Sztálin „ilyen részletesen és őszintén kifejtette” álláspontját, s leszögezte, hogy a háború utáni Európáról csakis Washington részvételével folytathatók további tárgyalások. Lényegében tehát Eden még a Szovjetunió háború előtti határainak elismerésétől is elzárkózott.
A szövetségesek erre a lépésre csak 1945-ben, a jaltai konferencián szánták rá magukat, a szovjet háborús győzelmek hatására. Addigra azonban Moszkva már sokkal többre tartott igényt. Követeléseit régen és rendkívül alaposan előkészítette. E célból a bolsevik párt politikai bizottsága 1942 januárjában Vjacseszlav Molotov vezetésével titkos grémiumot alakított, amelynek feladata volt „az európai, ázsiai és a világ más földrészein található országok háború utáni állami berendezkedése tervének” kidolgozása, illetve a szovjet igényeknek megfelelő döntés előkészítése velük kapcsolatban. Három regionális munkacsoportját a szovjet diplomácia irányítói vezették. Európa nyugati és északi országainak, valamint Nagy-Britanniának a jövőjéről Andrej Visinszkij külügyi népbiztoshelyettes, az 1930-as évek nagy politikai kirakatpereiben világszerte ismertté vált egykori főügyész irányításával tanácskoztak a politikusok. A kontinens déli és keleti felével, a Közel- és Közép-Kelettel foglalkozó albizottságot a rendőrségi munkában nagy tapasztalatot szerzett Vlagyimir Gyekanozov, Berija bizalmi embere meg Jakov Szuric egykori párizsi szovjet nagykövet vezette. A kelet-ázsiai államok és a Föld többi országa háború utáni határairól, politikai berendezkedéséről készülő szovjet javaslatot pedig a sztálini rendszer két leendő áldozata irányította: letartóztatásáig külügyi népbiztos-helyettesi rangban a „zsidóper” majdani fővádlottja, Szolomon Lozovszkij, valamint az 1945 januárjában az NKVD által szervezett merényletben repülőgép-baleset áldozatává vált Konsztantyin Umanszkij, Sztálin egykori tolmácsa, később mexikói szovjet nagykövet. A világ újrafelosztásáról 1943 őszére végleges formájában elkészült javaslatot főbb vonalaiban a teheráni csúcstalálkozó résztvevői elé terjesztették. A szövetségesek azonban még mindig nem siettek a szovjet igények elfogadásával. 1944 januárjában Ivan Majszkij Molotov külügyminiszter számára összeállította az új, immár végleges követelések lajstromát. A finn fővároshoz, Helsinkihez közeli Petsamo körzetén kívül Moszkva ragaszkodott Dél-Szahalin visszacsatolásához, a Kuril-szigetekhez – vagyis a biztonságos csendes-óceáni határokhoz –, valamint a lengyel vagy román területek annektálásával létrehozott közös szovjet–csehszlovák határhoz, a Finnországgal és Romániával kötött hosszú távú szerződéssel a két ország területén kiépített katonai támaszpontokhoz s Irán területén keresztül a Perzsa-öbölhöz biztosított átjáróhoz. Molotov öregkori visszaemlékezése szerint Sztálin később a nyaralójába hozatott új térképen elégedetten vette szemügyre a kemény területi alkudozások eredményét.
„– Na, nézzük, hogyan alakultak a dolgok! Északon minden rendben van. Ez normális. Finnország nagyot vétett ellenünk, és mi előretoltuk a határainkat Leningrádtól. A Baltikum, ez az ősi orosz föld újra a miénk. A beloruszok mind együtt vannak, az ukránok meg a moldáviaiak is. A nyugat rendben van.
Majd szemügyre vette a keleti határokat.
– Hát itt meg mi van?… A Kuril-szigetek – a miénk. Szahalin teljesen a miénk, no, nézd, milyen jó! Port Artur, Dalnyij a miénk.
Sztálin a pipáját végighúzta Kínán.
– A kelet-kínai vasút is a miénk. Kínával, Mongóliával minden rendben. De itt nem tetszenek a határaink – és Sztálin a Kaukázustól délre eső területekre mutatott.”
És valóban, a győzelem után Moszkva először a háború alatt megnövekedett iráni jelenlétét próbálta felhasználni a további expanziós tervek valóra váltásához. 1945 októberétől a Vörös Hadsereg ott állomásozó 4. hadseregével támogatta az Észak-Iránban élő azeriek mozgalmát, amely a Szovjet-Azerbajdzsánnal való egyesülést tűzte ki célul. Hivatalosan egy olajkoncesszió reményében. Valójában azonban legalább annyira a Perzsa-öbölhöz való későbbi kijutás miatt és – miként a székhelyét ekkor hosszú hónapokra Észak-Iránba áthelyező Mirzafar Bagirov azerbajdzsáni kommunista pártvezér Sztálinnak küldött napi jelentéseiből kitűnik – az iráni szovjet politikai és gazdasági befolyás érdekében.
Az iráni kérdésben Sztálin egyértelműen a balti országokban éppen ekkor bevált forgatókönyvet akarta megismételni. Terve az volt, hogy a szovjet szuronyok és a bakui pártapparátus által hatalomra segített Azerbajdzsáni Demokratikus Párt kérni fogja felvételét az azerbajdzsáni szovjet köztársaságba, a szovjet népek nagy családjába. 1946 májusában azonban, miután a brit, majd az amerikai csapatok is elhagyták Iránt, röviddel a teheráni miniszterelnökkel folytatott személyes találkozóját követően a diktátornak visszavonulót kellett fújnia. „Mocsok!” jegyezte fel Sztálin válaszul a moszkvai találkozó után hazatért iráni politikus tiltakozó levelére.
Szintén kudarcot vallott a Kreml háború utáni előrenyomulása Törökországban, ahol 1945 nyarától Moszkva folyamatosan a teheráni és a jaltai egyezményen messze túlmenő követelésekkel állt elő. Az ottani szovjet katonai támaszpontok létesítése Ankara tiltakozásán kívül – Sztálin számára váratlanul – a szövetséges nagyhatalmak ellenlépéseit is kiváltotta. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok álláspontja nyomatékosítására a Földközi-tenger keleti vizeire vezényelte hadiflottáját.
A brit érdekszférához tartozó Görögországba a Kreml nem mert közvetlenül benyomulni. Bulgárián, Albánián, főleg pedig Jugoszlávián keresztül az ottani kommunista mozgalmat használta fel egy szovjetbarát fordulat előkészítésére. Az Egyesült Államok és Anglia azonban riadót fújt, mert attól tartott, hogy ha a Szovjetunió megszerzi az ellenőrzést Görögország felett, akkor a Földközi-tenger keleti régiójában kialakuló dominanciája Moszkvát a Közel- és Közép-Kelet országaiban is befolyáshoz juttatja.
A „Görögország belügyeibe való beavatkozást” a korabeli szovjet sajtónak megfelelően a Kreml mind a maga, mind a jugoszláv, a bolgár, az albán „népi demokráciák” számára közvetlen fenyegetésnek tekintette. Ugyanakkor azonban az angol–amerikai fellépést igazolni látszott a Jugoszlávia és Bulgária között 1947 augusztusában megkötött barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény, amely annak ellenére jött létre, hogy a Hitler-ellenes koalíció tagjaival kötött békeszerződés előtt a bolgár vezetés nem írhatott volna alá államközi szerződést. A Görögországgal szembeni területi igények veszélyét is rejtő jugoszláv–bolgár egyezményt világszerte az első lépésnek tekintették egy közös balkáni állam létrehozásához, vagyis a szovjet blokk újabb térnyeréséhez vezető úton. Erről Sztálin lényegében megegyezett a jugoszláv vezetőkkel 1945. január 9-én a Kremlben. E több mint háromórás tárgyalás hangnemét a Tito nevében tárgyaló Andrija Hebrang nyílt követelőzésbe csapó, mohó területi igényei határozták meg. A megbeszélésről készült jegyzőkönyv szerint Sztálin barátságosan igyekezett csillapítani a szerinte is nyíltan Bulgária bekebelezésére törő jugoszláv vezetők étvágyát. „Sztálin et. azt mondta, hogy (…) Bulgária és Jugoszlávia két ország, amely (először – G. Á.) konföderációt alakíthatna a dualizmus elvére alapuló majdani teljes egyesülés perspektívájával.”
A belgrádi vendégek azonban ezen a találkozón semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy csak fokozatosan váljanak a szovjet érdekek előretolt balkáni bástyájává. A jugoszláv politikusok azonnali annexiót akartak minden irányban. Többek között benyújtották igényüket Pécsre és a bajai háromszögre is. A szovjet diktátor azt mondta, nem ellenzi a tervet. Mint fogalmazott: „Magyarországot én nem sajnálom.” Ugyanakkor cinikusan azt tanácsolta, hogy Belgrád maga harcolja ki „tíz körömmel” önmagának ezt a zsákmányt a nyugati szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon. Sztálin külön felhívta Hebrang figyelmét Lenti kőolajkincsére; térképen megmutatta, hol van a település, amelyről a jugoszláv vendégek nem is hallottak.
A jugoszláv–bolgár egyezmény ellen azonban világszerte tiltakoztak a befolyásos politikusok. A hatást csillapítandó a Kreml ura 1947 őszén látványosan visszalépett: megbírálta a kulisszák mögött személyes ellenőrzése alatt kidolgozott dokumentumot azzal az ürüggyel, hogy egy ilyen konföderáció Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak módot ad „a görögországi és törökországi belügyekbe való katonai beavatkozás növelésére Jugoszlávia és Bulgária ellen”.
A háború után az ebben a geopolitikailag kulcsfontosságú térségben folyó kül- és belpolitikai kötélhúzás újabb meneteként 1947 februárjában a görög kommunista párt jugoszláv területen megrendezett tanácskozása jóváhagyta a szabad Görögország megalakításának gondolatát. A résztvevők úgy döntöttek, hogy a kommunista irányítású görög partizánhadsereg létszámát a háromszorosára növelik, és megostromolják a fővárosul kiszemelt Szalonikit. Ha ez a vállalkozás sikerül, az új rezsimet nyomban elismerte volna Jugoszlávia, Bulgária, Albánia, és persze azonnal felmerül a rövidesen megalakítandó balkáni föderációhoz való csatlakozás ötlete is.
A Kreml szerepe máig nem teljesen tisztázott ebben az ügyben, bár sok kétség nem maradhat azután, hogy orosz történészek közzétették a közvetítőként fellépő Enver Hodzsa albán pártvezetőnek a szovjet vezetőktől kért utasításait, Sztálin válaszát, valamint a görög lázadókat instruáló Zsdanovnak és Molotovnak írt Sztálin-leveleket. Ugyancsak megjelent Molotov válasza, amely tartalmazza a görögöknek küldött – zsákmányolt – német fegyverek listáját, és bizonyíték van a Zsdanov halála után hamarosan főideológussá váló Szuszlov apparátusán keresztül hozzájuk eljuttatott százezer dollárról. Sztálin csak 1948 februárjában, a jugoszláv és bolgár pártvezetőkkel folytatott megbeszélésen közölte vendégeivel, hogy lemondott e tervről. Ekkor utasításba adta, hogy „a görögországi felkelést mielőbb le kell fújni”. Negyvenhárom évvel később, amikor egymás után összeomlottak a szovjet rendszer előretolt kelet-európai bástyái, a görög forradalmárok egykori legendás vezére, Manolisz Glezosz így sóhajtott fel: „Milyen jó, hogy mi annak idején nem győztünk…”