Törökös örökség

Hálátlan feladat volt egy antropológusi pályát éppen a magyar nép vizsgálatára „pazarolni”. Még ma is kevesen tudják: Henkey Gyula, a történelemtudományok kandidátusa készítette a világ egyik legnagyobb feldolgozott etnikai-embertani gyűjteményét. A Kecskeméten élő, nyolcvankét éves antropológus tegnap vehette át Bács-Kiskun megye tudományos díját.

Nálunk, a riogatások és provokációk földjén kényes téma az antropológia. Hatottak-e az ön hajdani professzorára, a nemzetközi hírű Bartucz Lajosra a náci embertani törekvések?
– A hitleri fajelmélet hirdetői nem az elismert tudású német kutatók, hanem a propagandisták voltak. Téveszméik lényege az volt, hogy a régi germánokra jellemző északi típus – állítólagos – rendkívüli tehetségéből adódóan arra hivatott, hogy az egész emberiség irányítója legyen. Bartucz Lajos elhatárolódott a pángermán ideológiától, és már 1938-ban A magyar ember című híres könyvében hangsúlyozta: a magyaroknál az északi típus aránya jelentéktelen; a turanid típus magyar alföldi változata a leggyakoribb. Bartucz föltevése mellett tanúskodik egész életművem, általam publikált szakfotókkal és adatokkal alátámasztva.
– Kevertebb a magyarság, mint mondjuk a német vagy az orosz nép?
– Embertani szempontból a magyar falusi és mezővárosi népességek – bárhol a Kárpát-medencében! – lényegesen egységesebbek, mint Európa nagy lélekszámú népei. Például Németországban a Dunától délre a balkáni dinári, a középső sávban, a Dunától északra, a Frankfurt– Magdeburg–Berlin vonalig az alpi, e vonaltól északra a régi germánokra jellemző északi és cromagnoid, Berlintől keletre pedig a keletbalti típus a gyakori. Oroszországban a Fehéroroszország és a Kaluga–Novgorod vonal közötti részen maradtak fenn leginkább a régi szlávokhoz közeli jellegegyüttesek, melyek a keletbalti típusnak az északival és a cromagnoiddal kevert formáinak felelnek meg. Az európai részen e sávtól északra és északkeletre finnugor népek, keletre és délkeletre szkíták, szarmaták, alánok és török-tatár csoportok olvadtak be az orosz népbe. Így északon a keletbalti típusnak az urálival és mongoloiddal kevert formájának az aránya, keleten és délkeleten pedig a pontusi, turanid, pamíri és mongoloid típus aránya emelkedik.
– Saját vizsgálatai milyen mértékben irányultak a magyarságra?
– Jómagam 1956 és 1997 között 35 103 felnőtt személyt vizsgáltam, döntő többségükben magyarokat, 32 899 férfit, illetve nőt, méghozzá magyar falusi és mezővárosi népességek tagjait a mai Magyarország, valamint Erdély, Felvidék és Kárpátalja területéről. Az általam megvizsgált magyarok 62 százaléka őslakos eredetű, vagyis felmenőik az oszmán-török idők előtt is ugyanazon szálláshelyen éltek.
– Kutatásai alapján lehet-e körvonalazni, hogy a mai magyaroknak – a leszármazás terén – mennyi közük van a honfoglaló elődökhöz?
– Lipták Pál 1958-ban 96 honfoglaló magyarnak minősített koponya vizsgálata alapján tette közzé összefoglalóját. Eszerint a közép-ázsiai (törökös) típuscsoporthoz kapcsolódó turanid és pamíri típus volt az első két helyen – hasonlóan a mai falusi és mezővárosi magyarokhoz.
Lipták a vezető rétegben – törzsfők, nemzetségfők, katonai középréteg; az utóbbiakat fegyveres jobbágyokként is említik – 39 százalékban mutatta ki a turanid típus gyakoriságát. Az általam vizsgált összes magyarnál, tehát nemcsak a szigorúan véve őslakosoknál 46,8 százalékban voltak kimutathatók a közép-ázsiai típusok; ebből a turanid aránya a legtöbb: 31,4 százalék. Az őslakos eredetű magyar népességnél a közép-ázsiai formák 52,2 százalékban jelentkeztek, és az utóbbi csoporton belül a turanid 34,8-ben fordul elő. A párhuzam tehát kiugró.
– Mit vetnek fel ugyanezek az adatok a magyar nép ősmúltjáról?
– Felméréseim – az orosz Ginzburg és a kazak Iszmagulov vizsgálatait alapul véve – jelentős mértékben igazolták a közép-ázsiai eredetű népekkel, a szkítákkal, szarmatákkal, uszunokkal, továbbá az ogur-törökökkel, késő avaroknak is nevezett onogurokkal való rokonságunk hagyományait. Vizsgálataim alátámasztani látszanak azt a nézetet, hogy a honfoglaló magyarok, az onogurok, a magyarrá vált besenyők, úzok, kunok ősei egyaránt Kazakisztán (Kazahsztán) nyugati, Aral-tó környéki feléből indultak el a Volga, a Kaukázus északi előtere és a Don felé.
– Tanúskodik-e az ön gyűjteménye a finnugor nyelvtörténetből levezetett származáselméletek mellett is?
– Vizsgálataim szerint a magyarok esetében a régi finnugoroknál gyakori jellegegyüttesek mindössze 4,6 százalékban voltak észlelhetők, ezen belül a vogulokra és osztjákokra, tehát a legközelebbi finnugor nyelvrokonainkra jellemző uráli típus csak 0,1 százalékban. Bár a magyar nyelv finnugor kapcsolatai kétségtelenek, László Gyula ama nézetét is figyelembe kell venni, hogy a magyar lehetett a közlekedő nyelv a sztyeppi és erdei népek között a Közép-Lengyelország és az Urál által közrefogott területen a szvidéri kultúra időszakában, és a magyarhoz hasonló szavak emez érintkezés folytán kerültek a finnugor népek nyelvébe. Mivel adataink vannak arra nézve, hogy némely nép fölcserélte nyelvét, és mivel az embertani jellegek a genetika szabályai szerint öröklődnek, az a véleményem, hogy a magyar nép származásához az antropológia nyújthatja a legbiztosabb támpontot. Hangsúlyozni kell, hogy míg a közép-ázsiai eredetű típusok 52,2 százalékos abszolút többségben vannak a kifejezetten őslakos magyar népességeknél, addig ugyaneme csoportban a finnugor formák 3,8 százalékos arányát még a kaukázusi eredetű jellegegyüttesek is jelentősen meghaladják, 9,3 százalékos gyakorisággal.
– Milyen mai népekkel lehet szorosabban közös az őstörténetünk?
– A mai közép-ázsiai népek közül főleg az északi és déli kazakok, az északi üzbégek, a karakalpagok, továbbá a belső-ázsiai ujgurok, valamint az észak-kaukázusi török nyelvű balkárok, kümükök, karacsájok, az alán-szarmata eredetű oszétok, sőt a kaukázusi nyelvű ingusok, csecsenek és a ma Dagesztánban avaroknak nevezettek állnak a falusi és mezővárosi magyarokhoz közel. A bulgáriai tatárok közeliségét saját személyes vizsgálataim alapján állapítottam meg.
– Jutott-e következtetésekre a magyarok és a környező népek viszonylatában?
– Az őslakos eredetű magyar csoportok többsége feltűnően közel áll egymáshoz; főleg a tiszántúliak, közép- és nyugat-dunántúliak. De még a magyar csoportok jelentős részétől viszonylag leginkább eltérő kiskunok úgynevezett Hiernaux-féle távolságai is kisebbek, mint például a palócföldi szlovákok és a dél-somogyi horvátok között kimutatható távolságok. E két, különben szláv nyelvű csoport közötti különbség igen nagy! Ugyancsak fontos adat, hogy míg a székelyek és a többi magyar csoport közötti úgynevezett Penrose-formatávolság mindössze 0,056–0,157, addig a székelyek és a románok között ez a mutató 0,715–0,731; vagyis a románoktól való embertani távolság átlagban mintegy hétszer nagyobb! Ez cáfolja bizonyos román szerzők véleményét, mely szerint a székelyek elmagyarosított románok.
– Történt-e olyan, hogy a magyarság csoportjai természetes úton olvadtak be a velük együtt élő népekbe?
– A családnevek figyelembevételével fontos népességtörténeti összefüggéseket tanulmányozhattam a kutatásaim során. Ezek lényege, hogy azokban az oszmán-török hódoltság után újratelepült helységekben is, melyekben 10–60 százalékban fordultak elő szlovák eredetű családnevek, nagy többségben vannak a közép-ázsiai típusok. A régi szláv formák ellenben csak kismértékben mutathatók ki. Egy helyütt, 30–50 százalék horvát-dalmát családnév esetén a régi szláv jellegegyüttesek a két százalékot sem érik el. Egyébként a környezetünkben élő népek közül a magyarokhoz a dél-somogyi horvátok állnak legközelebb. Körükben a turanid 37,3, a pamíri 14,1 százalékban volt kimutatható. Eléggé közel állnak a szlovák ajkú népességek is. Főleg azok, melyek ősei azon északi folyóvölgyekből települtek az oszmán-török hódoltság után, ahol a XV. században még magyarok vagy magyarok és szlovákok vegyesen éltek. Csak egy példa: a déli és középső szlovákok lakta területről települt Vácegresen a turanid típus aránya 20,6 százalék.
– Kétséges volna a családnevek „vallomása”?
– Legalábbis a Kárpát-medencében semmiképpen nem adnak pontos képet a népesség származására nézve. Például a szláv papok a magyar családneveket gyakran elírták, az oszmán-török hódoltatás elől észak felé menekülő egyes magyarok pedig a környezettől új nevet kaphattak. A helyzet összetettségét eleve meghatározza az, hogy a horvátok és a szlovákok kialakulásában jelentős szerepük volt a közép-ázsiai eredetű népeknek, főleg a késő avaroknak is nevezett onoguroknak. Ezért a velük való keveredés nem módosíthatta jelentősebben a magyar nép embertani képét sem.
– Eszerint a magyarság története nem csak az utóbbi ezer esztendőben fonódott össze a mai horvátok vagy szlovákok őseinek történetével?
– Részben mindenképpen így van.
– Némely szlovák kutató viszont azt állítja, a felvidéki magyarok valójában elmagyarosított szlovákok.
– Erről csak annyit, hogy felméréseim szerint az ottani magyaroknál a régi szláv jellegegyüttesek írd és mondd 0,7 százalékban voltak kimutathatók – kisebb arányban, mint a 2,1 százalékos magyar átlag –, a közép-ázsiai típusok viszont 64,7 százalékban voltak észlelhetők. Az utóbbin belül a turanid aránya 43 százalék…
– Mennyire kerültek be a szellemi élet vérkeringésébe azok az eredmények, melyeket ön negyven éve publikál?
– Körülbelül 157 szakcikkem, illetve tanulmányom jelent meg. Az idén került a könyvesboltokba kutatásaim foglalata, A magyarság és más Kárpát-medencei népek etnikai-embertani vizsgálata című kötet (Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft.). Kutató kollégáim leginkább a magyarság keleti elemeivel kapcsolatos részletes leírásaimat és szakfotókkal való bemutatásukat igénylik. A társtudományok kutatói közül főleg a régészek, néprajzosok, folkloristák és népzenekutatók kérnek további adatokat. Elgondolkodtató, hogy az embertani, régészeti és néprajzi adatok alapján azonos vagy hasonló következtetések vonhatók le.