A suttogó propaganda ereje

Az általános, egyenlő és titkos választójogra alapozó demokrácia arra a feltételezésre épül, hogy a polgár hozzáfér a megalapozott ítélethez szükséges összes információhoz, s ezek alapján képes saját hosszú távú érdekeinek megfelelő döntést hozni. Nem meglepő tehát, ha a magyarországi baloldal sem elégedett meg 2002 áprilisa után a magyarországi tömegtájékoztatásban birtokolt, már addig is abszolút túlsúlyt biztosító pozícióival. Egyrészt az újonnan elfoglalt posztokkal jutalmazhatja a győzelemért keményen megküzdött média harcosait. Másrészt a jövőben el kívánja kerülni, hogy még egyszer megismétlődhessen 1998, amikor a hatalmas médiafölény sem volt elegendő a hatalom megtartásához.
A másik feltételezés, amire a demokrácia épül, hogy a választó alapvetően racionális okok – a pártok programjának, politikusok teljesítményének, a kormányzatok eredményeinek, kudarcainak összevetése – alapján hozza meg döntését. Ezzel szemben az Egyesült Államokban elvégzett felmérések azt bizonyítják, hogy az elnökjelöltek vitáját a televízióban követők háromnegyedénél inkább külsődleges jegyek, a vitatkozók testbeszéde, gesztusai alapján hozták ki a győztest, s a megkérdezettek alig egytizedének döntését befolyásolták elsődlegesen a vitában elhangzott érvek. Erre a felismerésre, nevezetesen, hogy a választók jelentős része értelmi helyett érzelmi alapon dönt a pártpreferenciájáról, alapozta a választási kampányát a magyarországi baloldal is. Nem véletlen, hogy a többségi médiában első pillanattól fogva a jobboldali politikusokat mint gőgös, arrogáns, a kisembereket lenéző ellenszenves személyekként ábrázolták. Úgy tűnik, a kampányban hasznosultak minden idők egyik legnagyobb nemzetiszocialista demagógjának, Adolf Hitlernek a tapasztalatai is. Aki azt állította, hogy felesleges bonyolult összefüggésekkel terhelni a tömeget, miként a Ruhr-vidéki munkás sem azért tüntet vörös zászlók alatt, mert olvasta volna vagy értené Marx Tőkéjét, hanem mert néhány jól skandálható jelszót a fejébe vertek. Mintha ugyanezt a szerepet töltötték volna be a 2002-es választásokon az „Orbán-bányák”, „a nyugdíjasoktól elvett tízmilliárdok” csatakiáltásai.
Szintén amerikai kutatások alapján állítható, hogy a médián keresztül célba juttatott érveknél is hatékonyabb a bennfentesség látszatát keltő úgynevezett suttogó propaganda. Ráadásul ez az eszköz alkalmas a negatív kampányban olyan álinformációk terjesztésére is, melyeket a nyilvánosság előtt az ötletgazda nem kíván felvállalni. Ilyen volt az az álhír, miszerint a miniszterelnök veri a feleségét. Ez az álhír azért is érdekes, mert mutatja, hogy az irányított közvélemény valamiért csak a jobboldali politikusok vélt és valós erkölcsi botlásaival foglalkozik (lásd a Deutsch-ügyet), míg a főpolgármester magánélete számukra teljességgel érdektelen. Megfigyelhető a kettős mérce vezető politikusok rokonságának üzleti vállalkozásainál is, hiszen amíg Kövér Szilárdról vagy Orbán Győzőről naponta tudósítottak, addig a baloldali politikusok hozzátartozóinak járt a magánélet szentsége.
Szintén a suttogó propaganda kategóriába tartozott az az állítás, miszerint Orbán Viktor egy örökbe fogadott cigány gyerek. Az álhír ördögi logikája abban rejlett, hogy az első pletykát Lévai Anikó televíziós fellépése még cáfolta, de ez utóbbival szemben a kormányfő tehetetlen volt. Hacsak nem kívánt az 1935-ös nürnbergi törvények által elrendelt úgynevezett „felmenői igazolás” alkalmazóinak szintjére sülylyedni. Ezen álhír a leginkább előítéletes támogatókkal rendelkező MSZP dilemmáját is oldotta, hiszen az általa ellenzett, de a polgári kormány által bevezetett jóléti intézkedések miatt – melyekkel a szocialista szimpatizánsok jelentős része is egyetértett – tartania kellett választóinak elvándorlásától. Így viszont ürügyet szolgáltatott arra, hogy a racionalitás ellenére miért is lehet változatlanul utálni „Orsós” Viktor kormányát. A módszer hatásosságáról legutóbb a BigBrother nézői győződhettek meg. Ezen álhíreknek természetesen megvoltak a helyi változatai is, így pl. a dunaújvárosi munkások „első kézből” értesülhettek arról, hogy a Fidesz győzelmét követően az Orbán család azonnal megkezdi a Dunai Vasmű felvásárlását. Szintén a kádári időszakban szocializált „kisemberek” szimpátiájának elnyerését szolgálta a baloldali pártok ki nem mondott kampányajánlata, miszerint mi hagyunk téged ügyeskedni, s nem zavarjuk meg azzal jól megérdemelt nyugalmadat, hogy felelősséget kelljen vállalnod a sorsodért. A párt – miként egykor – most is megóv az önálló gondolkodás kínjától. Tanulságos volt megfigyelni, az MSZP nem saját tisztességéről kívánta meggyőzni a tömegeket, hanem azt állította, hogy konkurense is korrupt.
A polgári oldalnak tudomásul kell vennie, hogy az MSZP nem klasszikus értelemben vett párt, hanem olyan konglomerátum, melyet a hatalom akarásán túl a jobboldal elleni gyűlöletteljes ellenszenv tart egyben. Így megengedheti magának, hogy vezetői egymással szöges ellentétben álló nyilatkozatokat tegyenek, hogy kielégítsék klientúrájukat. Ennek az eljárásnak kiváló példáját szolgáltatták 1998 nyarán: ekkor egy napon követelte Szekeres Imre az új Bokros-csomagot, illetve Nagy Sándor a jóléti kiadások növelését. A polgári oldallal szemben meglévő ellenszenv egyúttal a legfontosabb koalíciós kapocs is, hiszen csak a borzalmas szélsőjobboldali veszéllyel magyarázható, hogy mit keres két ennyire eltérő alakulat – mint az MSZP és az SZDSZ – egy kormányban. Hiszen köztudomású, hogy a szabad demokraták szociális érzékenysége a nullával egyenlő. Ezért arra kell felkészülni, hogy az antifasizmus, a szélsőségek elleni harc továbbra is központi szerepet fog játszani a baloldal retorikájában.
Felesleges a jobboldalon a sehova sem vezető „Kádár népe” kifejezéssel illetni a magyar választót pusztán azért, mert jelentős részüknek a választási viselkedése nem emelkedett az európai átlag fölé. Sajnos a manipulálhatóság tekintetében is nyugati ország vagyunk, érdemes magunk elé idézni az egykori NDK nagyvárosi lakótelepein élők választási szokásait, ahol a volt keletnémet területekre költött több mint 1,6 billió márka ellenére a magyarországi Munkáspártnak megfelelő Demokratikus Szocializmus Pártja ér el rendszeresen 40 százalék körüli támogatottságot. S e választási eredmény alapját adó egykori állampárti struktúrák ellensúlyozására (az NDK felnőtt lakosságának tíz százaléka a volt Szocialista Egységpárt tagja) a demokratikus német pártoknak mindmáig nem sikerült megtalálniuk az ellenszert. Mint azt egy szász szociáldemokrata rezignáltan megjegyezte: csak az elvtársak kiöregedésében bízhatunk. A jobboldalnak az elkövetkezendő megmérettetéseken abból kell kiindulnia, hogy a választók egyharmada tényekkel, érvekkel megingathatatlan hitű baloldali szavazó. A polgári erőknek a siker érdekében a bizonytalanokon túl elsődlegesen a saját oldalon kell a szavazatok maximalizálására törekednie. Világossá kell tennie, hogy a jobboldal számára a párt koalícióképtelensége miatt elvesztek a MIÉP-re leadott voksok. Miként rá kell mutatnia, hogy a baloldali támogatással felállított Centrum párt idegen zászlók alatt hajózik.