Magyar Nemzet: Gyakran olvasni olyan adatokat, amelyek szerint a házasságok fele válással végződik Magyarországon. Mit gondolnak, ez a szám csökken, marad, vagy közelíteni fog az amerikai 67 százalékos válási rátához?
Kamarás Ferenc: Azok az adatok, amelyek a köztudatban keringenek, nem biztos, hogy megfelelnek a valóságnak. Ezeket az arányokat általában úgy számolják, hogy a száz házasságra jutó válások számát nézik. Ha ezt az aránypárt vesszük alapul, valóban száz házasságkötésre ötvenhat válás jut. Csakhogy ez nagyon rossz mutató, mert ha csökken a házasságkötések száma – ami Magyarországon a kilencvenes években jellemző évi nyolcvanezerről 2001-re negyvenháromezerre esett vissza –, de nem nő a válásoké, azt az eredményt kapjuk, hogy egyre több bontóper jut száz esküvőre. Azt gondolom, hogy éppen ezért az amerikai adatok is sántítanak.
A nemzetközi viszonylatban is hitelesnek, jól öszszehasonlítható mutatónak az úgynevezett házasságtartam-specifikus válási arányt tartják, ez a mutató már a fenti torzítást is kiküszöböli, ám ezek az adatok sem festenek rózsás képet, hiszen a számok így is azt mutatják, hogy száz házasságból harminckilenc-negyven bomlana fel. Természetesen vannak országok, ahol ennek a mutatónak az értéke is ötven százalék felett van. Ezek a skandináv államok. Pedig itt alapvetően nem a házasság, hanem az élettársi kapcsolatok jellemzőek a felnőtt lakosságra, a gyermekeknek közel a fele házasságon kívül születik, ezért meglepő, hogy mégis ilyen sok a válás.
Lévai Katalin: Ezek az adatok meglátásom szerint igazolják az Európában kirajzolódó tendenciákat. Csökken a házasságkötések és nő az együttélések száma. Itthon egyébként stagnál a válások száma.
Kamarás Ferenc: A nyolcvanas évek végén állt a maximumon, akkor évi huszonkilencezernél több bontóper zajlott. Ez a szám az elmúlt évben huszonnégyezer-négyszázra esett vissza.
Lévai Katalin: Jellemző az is, hogy a fejlett világban csökken a gyermekszám. Érdekes módon Skandináviában a legkevésbé, míg Olaszországban és a gyermekszerető déli országokban zuhan a születések száma. És még egy dolog: egyre később házasodnak a nők és a férfiak is. Talán érdekes volna azt vizsgálni, miért választják az együttélést az emberek az esküvő helyett. Van erre többféle magyarázat, mindenesetre én azt gondolom, hogy az a hagyomány, rítus, szertartás, ami az esküvővel kapcsolatos, a mai fiatal generációnak már kevésbé fontos. Nem kötnek szerződést, számukra elég az összetartozáshoz az a tény, hogy szeretik egymást. Ebben tükröződik egyfajta autonómiaigény, függetlenségvágy.
Tamási Erzsébet: Két dologról van szó. Egészen más a házasság felbomlása, és más a család szétesése. A házasság intézménye éppen úgy válságban van, mint a családé. A legtöbb ember azért nem érzi jól magát az egyik kötelékben sem, mert baj van a két szerződő fél között. A törvényesen megkötött házasság csapdája az, hogy a két fél, amikor összeköti az életét, nem tudja, hogy mire vállalkozik. Nincs erre felkészülve, nem is akar azzal szembenézni, hogy egy életet együtt kellene leélni, és felnevelni a gyermekeket. A házasságok szerelemből köttetnek. Ilyen esetben az első, a legfontosabb a nagy érzelem, az illatok, a kémia és így tovább. Mindenki azzal indul neki, hogy legalább két-három gyermeke lesz – mert a magyar rendkívül gyermekszerető. Mire megszületik az első, többnyire kiderül, hogy nem minden fenékig tejfel, és ahelyett, hogy alkalmazkodnának, harcolni kezdenek. Azzal nem értek egyet, hogy a házasságkötési rítus nem fontos. Rengeteg esküvői meghívót kapok a hallgatóimtól, csodálatos helyekre, rettenetes felhajtással, amire hónapokig készülnek. És ez nemcsak az értelmiségiekre igaz, sőt. Én azt nem értem, hogy miért aggodalmaskodunk annyit amiatt, hogy csökken a házasságkötések száma. Ahhoz, hogy két ember jól érezze magát, igazán nincs szükség papírra. A kapcsolatok tartóssága a gyermekek szempontjából fontos. Azt hadd jegyezzem meg, hogy a nyolcvanas évek végének válási statisztikáiban a szocialista tulajdonviszonyoknak is nagyon nagy szerepük volt, annak, hogy kinek hány lakása lehetett, meg hány házat örökölhetett. Ma viszont a gyermek az ok, olyan formában, hogy a felek arra nem készülnek fel, hogy a közös életüket mindenáron egy vagy több gyermek felnevelésére fogják szentelni.
Magyar Nemzet: Hány gyermeket érint, hogy a szülők útja szétvált?
Kamarás Ferenc: A felbontott házasságok 69 százalékában van közös kiskorú gyermek, tehát ez már nem jelent visszatartó erőt. Általában egy-két gyermekről van szó, de három gyermek is előfordul. A 2001-es évben huszonháromezer kiskorút érintett a válás. A tavalyi népszámlálás adatai szerint száznyolcvanegyezer olyan család volt, ahol egy szülő nevelt 15 éven aluli gyermeket. Ez megközelítően 250 ezer gyermeket jelent. Az esetek 91 százalékában az anya az, aki egyedül neveli a gyermekeit.
Lévai Katalin: Az együttélés kultúrája hiányzik. A család a legfontosabb társadalmi intézmény, de itt nem mindig tanulják meg a fiatalok a konfliktusok kezelését, hanem azt látják, hogy ha valami nem megy, akkor azt szét kell törni. Ugyanezt tapasztalják az iskolában és nagy valószínűséggel a környezetükben is. Talán mondhatom, hogy ez kelet-európai specialitás. Ezért tartanám fontosnak, hogy az iskolákban elinduljon valamiféle felkészítés, amit én úgy hívnék, hogy együttélésre nevelés. Ez több volna, mint a családi életre nevelés, ez megtanítaná az élet minden területén a békés kommunikációt akkor is, ha nem értünk egyet. Erre már az óvodában fel kellene készíteni a gyermekeket. Ha ez működne, kevesebb válás lenne.
Magyar Nemzet: Azt gondoltam, ilyesmire csak a családban jó példát mutatva lehet tanítani, az iskolai nevelésnek ehhez kevés köze van.
Lévai Katalin: Már hogyne volna! Ha a kibírhatatlan gyermekről nem azt sugallja a tanár, hogy ki kell rúgni, és ki kell közösíteni, hanem megpróbálja megtanítani a diákokat arra, hogy egymáshoz alkalmazkodjanak, máris jó példával jár elöl. Ha az én személyiségemet ilyen módon fejlesztik, akkor huszonéves koromban, amikor férjhez megyek, arra leszek nevelve, hogy tudjak másokkal együtt élni. Ha olyan családba születtem, ahol ezt tudják, szerencse. De ha nem, az iskolában kell erre megtanítani.
Tamási Erzsébet: Azt, hogy az együttélés kultúráját meg kell tanulni, senki sem kérdőjelezheti meg. De a házasságban, ahol a két fél úgy kerül össze, hogy szerelmes, tehát a biológiai és pszichológiai vonzerő tartja őket össze, hiába tanítom meg őket mindenféle konfliktuskezelésre, amikor kiderül a másikról, hogy mégsem kell, nem ér semmit ez a tudomány. Én a dolog rákfenéjét abban látom, hogy ez a világ nem alkalmas a tartós kapcsolatokra. Olyan nagyfokú individualizáció következett be a XVIII. század óta, hogy az emberek nem tudják a másikról, a másik társadalmi helyzetéből leolvasni azt, hogy kit kapnak. Fogalmuk sincs a mai fiataloknak arról, hogy akibe beleszerettek, annak a gondolkodása, a kultúrája az övékkel egyezik-e. Nemrég olvastam egy interjút egy színész házaspárról, akiknek a jelenlegi már nem az első házasságuk, és azt mondta a férj, amikor belépett a felesége családjához, úgy érezte, mintha otthon lenne. Ez a dolog lényege. Azelőtt mindenki tudta, hogy ha ez a gyermek ehhez megy hozzá, így fog élni, és így fogja nevelni gyermekeit. Nem kellett a kölcsönös megértésben alkalmazkodniuk, mert megvolt az a társadalmi közeg, ahol az életük zajlott.
Lévai Katalin: Milyen jó, hogy ez ma már nincs így. Tudomásul kell vennünk, hogy különféle kultúrákból jövünk, és azt is, ha a férfi, akit én esetleg nagyon szeretek, totálisan másképp nevelkedett. Bár az a véleményem, hogy az emberek nagyon is a saját kultúrájukon belül mozognak. Ha nekem az az alapállásom, hogy elfogadó vagyok egy másfajta értékrendet illetően, jó esélyem van arra, hogy együtt közös kultúrát alakítsunk ki. Ha ez nem működik, szét fogunk menni. A toleranciáról beszélek egyfolytában. A családnak mint társadalmi intézménynek ezt kell szolgálnia.
Tamási Erzsébet: Attól ez még nem fog működni, hogy leültetjük az iskolásokat, és elmagyarázzuk nekik.
Magyar Nemzet: Mit kellene tenni?
Tamási Erzsébet: Ha én azt tudnám, mindentudó lennék. Van valami, amit viszont tudok, és a tanítványaimnak is igyekszem átadni, tudniillik hogy a toleranciára nevelés legfontosabb feltétele a megismerés. Miután különböző nemű emberek kerülnek össze a házasságban, a két nemnek talán ismernie kellene egymást. Azt kellene tudniuk, hogyan működik a férfi és hogyan a nő. A biológiaórán megtanulják, mi nőtt rajtuk másképpen, de azt nem, hogy a gondolkodásuk is más. Mostanában kaptam kézhez egy magánéletre és szexuális életre nevelő tankönyvet, ami szakmailag jó, de megvalósíthatatlan. Ha olvastam riasztó könyvet, akkor ez az. Hiába íratunk dolgozatot arról, hogy szeretkezni csak óvszerrel szabad, ha a gyermek nem használja. Tudja, de nem épül be a tudatába, mert nem azoktól a személyektől kapja az információt, akiktől kellene. Az egész társadalomnak tragédiája, hogy az idősebbek és a fiatalok között szinte áthághatatlan szakadék tátong. Márpedig tanítani csak személyeken keresztül lehet.
Magyar Nemzet: Mit mond a társadalmi keveredésről a statisztika?
Kamarás Ferenc: Körülbelül a házasságok felére jellemző a felek azonos iskolai végzettsége. Csak erről tudok beszélni, mert a kulturális hátteret másként nem tudjuk vizsgálni. Az érdekes az, hogy hol vannak a legnagyobb eltérések. Az úgynevezett házassági piacon jókora a feszültség, mert a nők lassan képzettebbek lesznek, mit a férfiak. Ez nem csak a diplomásoknál érezhető, ahol a 25–29 éves korosztályban az egyetemet végzett nők aránya egy kicsivel meghaladja a férfiakét. Az érettségiig ugyanis jóval nagyobb arányban jutnak el a lányok, mint a fiúk. Ez utóbbiak ugyanis szívesebben iratkoznak szakmunkásiskolába. Tehát ott, ahol a házasfelek között eltérés van az iskolai végzettséget illetően, a leggyakrabban az fordul elő, hogy a nő érettségizett, míg a férfi alacsonyabban iskolázott.
Magyar Nemzet: Milyen hatással van ez a házasság stabilitására?
Kamarás Ferenc: Ezt meglehetősen nehéz kimutatni. Reprezentatív vizsgálati eredményeket tudok mondani. A házasokat az esküvő után, majd tíz évvel később ismét megkérdeztük. Ez idő alatt a kapcsolatok húsz százaléka válásba torkollott. Ez az arány azt mutatja, hogy a kilencvenes években gyorsabban mentek tönkre a házasságok, mint a nyolcvanas években. Napjainkban azért kevesebb a válás, mert a népességen belül annyira lecsökkent a házasok száma, hogy lassan nincs, aki elváljon. Érdekes, hogy a vizsgálatban szereplő elvált párok kevésbé voltak differenciáltak iskolai végzettség szerint. Ami viszont számított, az a nő aktivitása. Az, hogy dolgozott-e egyáltalán, gyesen, gyeden volt-e, esetleg háztartásbeli lett. Mondanom sem kell, hogy egy háztartásbeli vagy egy kisgyermekes anya kevésbé engedheti meg magának, hogy elváljon. A másik dolog, ami befolyásolta a párok döntését, az a vallásosság, olyannyira, hogy aki nem volt meggyőződéses vallásos, kétszer olyan arányban adta be a bontókeresetet, mint aki hitt Istenben.
Magyar Nemzet: Azt gondolná az ember, hogy a gyermek születése utáni időszak okozza a legtöbb feszültséget a házasfelek között.
Lévai Katalin: Én is azt gondolom, hogy így van, mert amíg nincs gyermeke valakinek, nem tudja, hogy mit jelent egy csecsemő. Ráadásul a média rettenetesen idealizált képet közvetít az anyaságról, és szinte kizárólag a nő felelősségét hangsúlyozza. Ezen is lehet változtatni, még ha lassan is. Ha megváltozik a férfikép egy országban – mint ahogy erre is látunk számos példát –, és elfogadottá válik, hogy egy apának is van örömteli kötelessége és felelőssége egy kisbaba körül, meggyőződésem, hogy ezek a konfliktusok is csökkenni fognak. Pusztán azért, mert megszűnik az a hihetetlenül nagy teher, áldozathozatal és kényszer, minden boldogság mellett, amit egy kisgyermek okoz az anyjának. A skandináv országokban a hathetes szülési szabadságot egyforma arányban kell kivenniük a férfiaknak és a nőknek.
Tamási Erzsébet: Egy: akkor miért válnak a svédek? Kettő: mi a helyzet a skandináv férfiak önértékelésével? Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy a férfiszerep nem változott, bármennyire is szeretnénk, hogy változzon. A sztereotípiák ugyanis élnek, és gátolják őket abban, hogy változzanak. És ennek okai a nők. Éppen most végzek egy vizsgálatot arról, hogy a férfi- és női magazinok milyen társadalmi üzenetet küldenek a két nemnek. Ez az üzenet pedig pontosan az, ami ellen küzdünk. Azok pedig, akik ezeket az újságokat olvassák, egészen másféle férfit, és egészen másféle nőt akarnak.
Lévai Katalin: Mondok egy nagyon kézenfekvő példát: nézzünk meg egy hagyományos magyar családi ebédet. Mama bevásárolt, mama főzött, és folyamatosan jön-megy az asztal és a konyha között. A férfi pedig? Ha véletlenül behoz valamit, máris mindenki el van ragadtatva. Ez a dolog egy bizonyos kulturális szint felett, már csak a politikai korrektség okán sem történhetne meg. Nyugat-Európában sokkal gyakoribb a normális, egészséges munkamegosztás. Ne kelljen mindent a nőnek csinálnia amellett, hogy dolgozik is, mert ez előbb-utóbb feszültséget fog okozni. Azok a nők, akik nemcsak a pénz miatt dolgoznak, hanem mert ezáltal kiteljesednek, mert tehetségesek, mert el merik követni azt a „bűnt”, hogy karrierre vágynak, otthon a hagyományos szerepbe szorítva nagyon rosszul fogják érezni magukat.
Tamási Erzsébet: Ezek szerint a női szerep változzon meg, ne a férfi?
Lévai Katalin: A női szerep már megváltozott. Millióféle nő létezik.
Tamási Erzsébet: Én a férfiszerep alatt nem azt értem, hogy mosogat-e vagy sem. Én személy szerint szenvedélyes háziasszony vagyok, de a barátnőim nagy része bevallotta, hogy fakanalat nem vesz a kezébe, és ezt a férje minden további nélkül tudomásul veszi. A férfiszerep ehhez képest olyan zárt, hogy hozzá sem lehet nyúlni. De kérdem én, hogy ki neveli a kisfiúkat akkor, amikor a férfiidentitásukat kapják? A nők, az anyák.
Magyar Nemzet: Mik ennek a megingathatatlan férfiképnek a legfontosabb elemei?
Tamási Erzsébet: Sikeres legyél, gazdag legyél, mindenben neked kell lenni a legjobbnak. A férfi lételeme a harc. Nem lehet presztízsvesztesége, nem eshet vissza a munkahelyén két grádiccsal, mert ezt mind társadalmilag, mind lelkileg nagyon rosszul viseli. A nő nem kereshet többet a férfinál. Nem azért, mert a férje irigyli, hanem azért, mert a férfinak kell eltartania a családot. Ezek sztereotípiák, mióta világ a világ. A mamák erre nevelik a fiaikat, és ennek a célnak az érdekében biztosítanak nekik mindent az elitiskolától kezdve a nyelvtanuláson keresztül a komputerig. A lányuknak is megadják, na de egy férfi e nélkül…? Még mindig a családfenntartásra neveljük, amikor pedig az egész világ teljesen nyilvánvalóan a két keresetre van beállítva. Ezeknek a kereteknek a megmerevítéséről igenis az anyák tehetnek.
Lévai Katalin: Mert a férfiak nem?
Tamási Erzsébet: Miért van az, hogy ha bármi rossz történik, azonnal a férfiakra mutogatunk? De bezzeg az asszonyok mindig a kiszolgáltatott áldozatok. A férfiak társadalomban elfoglalt helyéről semmit sem tudunk, de a saját jogainkkal bezzeg nagyon is tisztában vagyunk. Az elmúlt időben több – egyébként tragikus – eset kapcsán kimerítően foglalkozott a média a gyermek- és családbántalmazási esetekkel. A gyermekpárti magyar társadalom egy pillanat alatt kikiáltotta az apákat brutális vadállatoknak. Minden cikkben, tekintet nélkül arra, hogy melyik újságban jelent meg, a férfiak brigantik, a nők pedig áldozatok.
Lévai Katalin: Csak azokat a férfiakat ítélik el, akik erőszakot alkalmaznak a családjuk és a gyerekeik ellen.
Tamási Erzsébet: Kriminológiával foglalkozom, és tudom, hogy a nők ugyanúgy verik a férjüket, mint fordítva, a gyermekekről nem is beszélve. Csak erről nem esik szó. Nézzük meg a csecsemőgyilkos nőket, 31 éves átlagéletkorral. Ők nem agresszorok, az ő esetükben mindenki keresi a mentségeket. És ha megveri az alkoholista, munka nélküli férje, akit semmibe vesz mindenki, rakjuk ki a pasast az utcára? Utcára kerül akkor is, ha nem veri, mert nincs pénze lakást bérelni egy férjnek, aki 27 négyzetméteres szoba-konyhából válik el.
Magyar Nemzet: Morvay Krisztina, az ismert jogvédő nemrégiben azt nyilatkozta, hogy minden ötödik családban történik valamilyen erőszak. Igaz lehet ez az adat?
Tamási Erzsébet: Sőt olyanokat is mond, hogy minden héten öt nő meghal bántalmazás következtében! Ehhez képest százötven férfit ítélnek el jogerősen gyilkosságért évente és harminc nőt. Ezek közül harminchét férfi és tizenhárom nő házas. Lehet bűvészkedni a számokkal, de ez senkit nem mentesít a felelősség alól. Ki kit bánt? Kell ezekkel az arányokkal foglalkozni? És akkor még nem is beszéltünk a verbális erőszakról…
Lévai Katalin: Természetesen én nem azt állítom, hogy minden esetben a nők az áldozatok. Csak akkor, amikor bántalmazzák őket, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Arról van szó, hogy mindenféle erőszaknak elejét kell venni.
Magyar Nemzet: Sok minden elhangzott a férfi-nő viszonyról. Készült arra vonatkozóan vizsgálat, hogy a házaspárok mit gondolnak erről?
Kamarás Ferenc: Három kérdéskör van, amire tudok reagálni. Felvetődött, hogy a gyermek megszületése konfliktusforrás lehet a partnerek között. Hogy így van-e, azt pontosan nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a házasságok a leggyakrabban a második-harmadik évben bomlanak fel. Ilyenkor már meglehet az első gyermek, de gyakrabban még nem született meg. A statisztika azt mutatja, hogy leggyakrabban a gyermek nevelése, taníttatása körüli nézetkülönbségek vezetnek a felek között kenyértöréshez, de ez nem jár elöl a válási okok között. A másik dolog, amiről szó volt, a munkamegosztás a partnerek között. Ez sem játszik komoly szerepet a végső döntésben. Ugyanakkor ez a vizsgálat féloldalas, mert csak a nők véleményét kérdezte…
Magyar Nemzet: Hiszen ők adják be a válókeresetet.
Kamarás Ferenc: Igen, mintegy hetven százalékban. Az első számú válóok e szerint a reprezentatív vizsgálat szerint az érzelmi elhidegülés, a szeretet és megértés hiánya. A második helyen áll az alkohol. Ebből a vizsgálatból nem derül ki egyértelműen, hogy a férfi iszik-e vagy a nő, esetleg mindkettő. Harmadik a hűtlenség, ami nagyon erősen tör fel, csakúgy, mint a család elhanyagolása. Ez utóbbi ok az érzelmi elhidegüléssel együtt arra utal, hogy változik a nők elvárása a házassággal kapcsolatban. Úgy tűnik, most inkább az érzelmi funkciója kerül előtérbe a gazdasági, anyagi biztonságot teremtő funkciójával szemben, ami korábban jellemző volt. Amiről pedig a legtöbb vita volt, és ami számomra is meglepő eredmény, hogy a durva bánásmód, tehát amikor az egyik fél nemcsak iszik, hanem veri is a családját, és ami a nyolcvanas évek jellemző válóoka volt, meglehetősen hátérbe szorult a mostani vizsgálat szerint. Még a pénzügyi problémák miatti veszekedés is megelőzi. A rangsorban hetedik a szülőkkel, apóssal, anyóssal való konfliktus. Ami pedig az értelmiségi nőket illeti, náluk is az érzelmi okok az elsők, az alkoholizmus és durva bánásmód csak az utolsók között van.
Lévai Katalin: A kérdés az, hogy mit értünk érzelmi elhidegülés alatt? Azt értjük alatta, hogy a férj későn jön haza, nem csinál otthon semmit, nem törődik a gyermekkel, akkor máris ott vagyunk, amiről beszéltem. Amikor a gyermek megszületik, és amikor a legnagyobb szükség lenne az apa jelenlétére, akkor gyakran nincs jelen. Vagyis amit említett, az nem zárja ki azt, hogy az igazságtalan otthoni munkamegosztás vezet szakításhoz.
Kamarás Ferenc: Hadd mondjak még valamit. Megkérdeztük azt is, hogy mit tartanak fontosnak a jó házasság szempontjából, és azt is, hogy mit tartanak a legveszélyesebbnek a kapcsolatra nézve. Ebben a körben a tíz évvel az esküvő után házasságban élőket is megkérdeztük, nem csak azokat, akik elváltak. A jó házasság feltételeként a következő dolgokat jelölték meg: az első a kölcsönös megértés és türelem. A hűség a második, ami a válásoknál is fontos tényező. A harmadik a kielégítő szexuális élet, és a negyedik helyen szerepel a közös gyermek. Itt jegyezném meg, hogy a gyermek hiánya legalább akkora veszély a házasságra nézve, mint a kisgyermekkel járó krízis. Aztán jön a külön lakás, közös ízlés, háztartási munkák megosztása és az azonos társadalmi háttér. A másik kérdés arra vonatkozott, a megkérdezettek szerint mely dolgok vezetnek leginkább váláshoz. Itt visszajönnek az igazi válóokok. A listát a durva bánásmód vezeti, aztán jön az alkohol, a hűtlenség, aztán jönnek az olyan dolgok, mint a rossz szexuális élet, nem illenek össze, közös gyermek hiánya stb. Érdekes, hogy a kielégítő szexet a jó házasság szempontjából fontosnak tartják, de ennek hiánya nem feltétlenül válóok.
Magyar Nemzet: Nyilván az idő előrehaladtával veszít jelentőségéből a szexualitás.
Tamási Erzsébet: A biológusok szerint két-három év múlva elmúlik a szerelemhormon hatása, ezután a tudatosságnak kellene a kapcsolatokban szerepet játszani.
Magyar Nemzet: A mai sztárok élete tele van kérészéletű házasságokkal. Legutóbb Jennifer Lopez vált el kilenc hónap után. A média mindezt teljesen normális dologként mutatta be. Mit gondolnak, mennyire ragadós a példa?
Lévai Katalin: Abból a szempontból normálisnak tekinthető, hogy az ilyesmi olyan gyakran fordul elő ma, hogy az élet részévé lett, ami társadalmi tényként kezelendő.
Tamási Erzsébet: Nekem meggyőződésem, hogy a média ilyen túlkapásai, amit mi morális pánikként élünk meg, nagyon komoly figyelmeztetések arra nézve, hogy valamit rosszul csinálunk. Ha a média azt mondja, hogy ez természetes, nekünk azt kellene az iskolákban és a családban elmagyarázni, hogy igen ám, csak nem megoldás. Azt pedig, hogy nem az, mindenki nagyon jól tudja. A média csak kijelöli azokat a pontokat, amelyekre figyelnünk kell. Az embereket azért érdeklik ezek a dolgok, mert nem tudnak velük mit kezdeni a saját életükben.
Kamarás Ferenc: Vizsgáltuk a válások következményeit is, nevezetesen, hogy mindez hogyan hat a gyermekekre. Az a tapasztalatunk, hogy az elvált szülők gyermekei maguk is gyakrabban válnak, tehát követik a szülői mintát. Összességében bizalmatlanok a házasság intézményével szemben, sokkal nagyobb arányban hagyják el a szülői házat viszonylag fiatal korban, korán létesítenek szexuális kapcsolatot, többen élnek házasságon kívüli kapcsolatban. Ezek az arányok szignifikánsan különböznek a kétszülős családban felnőtt fiatalok életvitelétől. Az is számít, hogy a gyermek hány éves, amikor a szülők elválnak. Egyértelműen kimutatható, hogy a hét–tizenhárom év közötti kiskamasz gyermekek a legfogékonyabbak a szülői mintára. Sem előtte, sem utána nem térnek el ilyen mértékben későbbi életvitelük jellemzői azokétól, akiket apja, anyja együtt nevelt. Ami a nemek arányát illeti, úgy tűnik, az elvált szülők fia talán még tartózkodóbb az elköteleződés felé, mint a lányok, és ha talál is tartósan párt magának, mind az együttélése, mind pedig a házassága kevéssé stabil. Megjegyzem, azt nem sikerült Magyarországon még eldönteni, hogy az együttélés a házasság alternatívája, vagy egyfajta próbaházasságnak tekinthető, ugyanis az együttélések jó része egy idő után házassággá alakul át.
Magyar Nemzet: Tudjuk, hogy a gyermeket a lakással együtt a bíróság szinte mindig az anyának ítéli. Vannak olyan szociológusok, akik azt mondják, a nőt ezután gyermekestül remekül eltartja a volt férj. Mások szerint viszont az a nő, aki egyedül neveli a gyermekeit, biztosan halad azon állapot felé, amit a szegénység női arcának neveznek. Hol van az igazság?
Lévai Katalin: Nagyon kevés olyan esetről tudok, ahol a férfi olyan remekül eltartaná a volt családját. Aki ezt állítja, mérhetetlenül elfogult. Azt pedig, hogy ki marad a lakásban, a bíróság dönti el, megannyi egyéni megállapodásról van szó. Azt nem hiszem, hogy van ember, aki azért válna el, hogy ez neki anyagilag jó legyen. Amit a szegénység női arcának nevezünk, leginkább a gyesen lévő anyákra és az idős özvegyekre igaz.
Tamási Erzsébet: Egy dolog biztos, a kriminológia azt mutatja, hogy a házasság a férfi számára védelem. Az elvált nők között kevesebb az öngyilkos, az alkoholista, hiszen a válást többnyire ők kezdeményezték, tehát belátták, hogy nekik úgy jobb lesz. A férfiak számára viszont az egyedüllét nagyon nagy arányban vezet a betegségek, az alkoholizmus, az öngyilkosság, a bűnözés felé.
Lévai Katalin: A legtöbb erőszakot a férfiak válás idején alkalmazzák a feleségükkel és a gyerekeikkel szemben.
Tamási Erzsébet: A férfiak öngyilkosok, betegek, hajléktalanok lesznek.
Lévai Katalin: A nők pedig adott esetben megvertek, megerőszakoltak, kivertek. De a félreértések elkerülése végett: még az áldozat szótól is irtózom, azt pedig végképp nem állítom, hogy mindig a nők az áldozatok. Készséggel elismerem, hogy a férfiak is lehetnek azok. De hogy a családon belüli erőszak az aszszonyokon és a gyermekeken – a kisfiúkon is – csattan az esetek túlnyomó többségében, tény. És az is tény, hogy a nők jóval kisebb szabadságfokkal kénytelenek megtalálni az életstratégiáikat, mint a férfiak. Mindkét nem küzd, csak más eszközökkel.
Magyar Nemzet: Az is tény, hogy a felbomlott családokban lényegesen kevesebb gyermek nevelődik, mint ott, ahol együtt élnek a szülők. Milyen hatása van ennek a jövőre nézve?
Kamarás Ferenc: Az élet számos területén teljesen mindegy, hogy az embereknek van-e papírjuk az együttélésről, vagy sem. Egy szempontból viszont nagyon nem mindegy, ez pedig a demográfia. A házasság nagyobb elköteleződést jelent az utódok iránt, mint az élettársi kapcsolat. A „befejezett termékenység” idején – amikor már nem vállalnak több gyermeket – jól látható, hogy a házasoknak több gyermekük van, mint az élettársi kapcsolatban élőknek. Ha demográfiai szempontból nézzük, a trend az, hogy a társadalom családszerkezete jócskán átalakul, ráadásul nagyon dinamikusan. Csökken a házasok aránya, erőteljesen nő a nőtlenek és hajadonok száma, akik házasságon kívüli kapcsolatban élnek. Ez a trend alapvetően csökkenti a gyermekvállalási kedvet. Ugyanakkor a válás önmagában nem jelent kevesebb gyermeket. Ha a válást újraházasodás követi, mindig magasabb a befejezett termékenység, mint azoknál, akik csak egyszer mentek férjhez. A legkevesebb gyermeke pedig annak születik, aki soha nem köt házasságot, csak élettársi viszonyt létesít. Van valami, ami azért elgondolkodtató: a házasságban élőknek, főként a férfiaknak lényegesen hoszszabb a várható élettartamuk, és kevésbé vannak kitéve a betegségeknek és devianciáknak.
Tamási Erzsébet történész, kriminológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán a krimonológiai tanszék munkatársa, egyetemi oktató. Férfiszerepekkel kapcsolatos kutatásokat végez, és ezzel foglalkozó szemináriumokat vezet.
Dr. Lévai Katalin, a szociológiai tudományok kandidátusa, a Világbank és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet társadalmi kirekesztődéssel foglalkozó kutatási programjának munkatársa. Jelenleg a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatóságának főigazgatója és miniszteri biztosa.
Kamarás Ferenc statisztikus közgazdász, 1971 óta a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa, statisztikai főtanácsadó, demográfus.
Ukrajna
Ez az ukrán lépés világháborúhoz vezethet
