A szocialista mondat

Szép a szocialista mondat. Sima, vékony szálú, ezért majdnem mindenen áthatol. A beszélő szándéka szerinti megkülönböztetés esetében elavult. Mindegy, hogy kérdez, állít vagy felszólít, a szocialista mondat új világot akar teremteni, miközben porig rombolná a régit. Ige szeretne lenni kezdetben, s ha lehet, akkor még a bővítmények is. A valóság maga.
Lássunk példát! Kezdetben csak anynyi történt, hogy Agárdi Péter, kinek főcenzori hangját rettegték a Magyar Rádió folyosóin a kommunista világban, szocialista kurátorként sem hagyott fel forradalmi, reform-, átalakító, megszüntetve megőrző és egyebek típusú törekvéseivel. Azt kérdezte hát egy kuratóriumi ülésen Kondor Katalintól, a rádió jelenlegi elnökétől: meddig sugározza a rádió a déli harangszót követő történeti ismertetőt. Nem szólította föl a számára oly gyűlöletes, szakmai nullának tartott (értsd: nem baloldali-liberális) vezetést, hogy azonnal vegye le műsorról az egész kongatást, de különösen az azt követő klerikális reakciós, mélymagyarkodó ál-ismeretterjesztést. Nem, ő ilyet még véletlenül sem mondana. Csak finoman utalt rá, hogy „abba kell tudni időben hagyni a dolgokat”.
Amikor a hír napvilágot látott a Magyar Nemzetben, rögtön tiltakoztak a történelmi egyházak, a Honfoglalás 2000 Egyesület, valamint a Fidesz kulturális és sajtókabinetje. Az évezredes magyar kultúra arcul köpésének értékelték a kérdésben megnyilvánuló szocialista akaratot. Agárdi természetesen hazugságnak és rágalomnak nevezte mindazt, ami róla megjelent, de nem eresztette búnak a fejét. Még azt is elismerte, hogy bár nem felhívásként, hanem kérdés formájában, de valóban felvetette a kuratórium ülésén a harangszóval kapcsolatos korszakalkotó ötletét. Hogy mi a csudának vetette fel, arról nem beszélt a rettegett szavú cenzor. Nyilván nem gondolta, hogy ez a legégetőbb problémája az elvtársai által az anyagi ellehetetlenülés szélére taszított közrádiónak. Azt viszont tudta jól, hogy a szocialista mondat hatékony is. Hamar követőkre talál. De milyen hamar!
Nézzünk csak meg egy egészen friss zsámbéki szórólapot. A Kalasnyikovját illegalitásban zsírozgató munkásőrparancsnok és egy háromezer hektárral kárpótolt termelőszövetkezeti párttitkár kocsmai diskurzusát idéző brosúra egyenes folytatása az Agárdi-kérdésben rejlő teremtő kezdetnek. Imigyen: „Búcsújáró helyeken búcsújáráskor sincs annyi harangozás, mint ebben a szerencsétlen faluban. Egész nap – éjjel is – üti a negyedórákat, majd egészkor az óraszámokat. Ez 24 óra alatt közel négyszáz kongatás. Vasárnap (pihenőnap!) sincs kímélet, ami a kongatások számát illeti. A déli harangozást nem számoltam. Csendrendeletet nem ismernek ezen a településen? Birkatársaim! Süketek is vagyunk? Mi lenne, ha több templom is lenne? Követeljük: este nyolctól reggel kilencig, pihenőnapokon tízig ne kongassanak!”
Most képzeljék csak el, Szent István országában vasárnap is harangoznak. Hallatlan. Kapkodhatják a fejüket a zsámbéki süket birkák, mi ez a zúgás a fülükben.
Van azonban a szocialista mondattal egy probléma is. Amint szőni kezdik belőle a szöveg szövetét, elveszti rugalmasságát, testén csomók jelennek meg és töredezetté válik. Ö… ö… ö… Sokszor ennyi marad belőle. Gondoljunk csak D–209 szónoklataira. Ez pedig eléggé gyatra eszköz arra, hogy évezredes kultúránkat illő módon lehessen folytatni vele. Ezért jó, ha emlékezetben tartjuk: Kányádi Sándorral szólva azért (is) van a harang, hogy tűzvész, árvíz, pestis vagy hódító horda láttán félreverjék. Bim-bim!