Levelek Pestről és Budáról

Dr. Arató Balázs és dr. Cservák Csaba (Budapesti jogászok, az alkotmányjog PhD-kutatói): Mi a BKV-pótdíj? – teheti fel a kérdést a polgári jog iránt érdeklődő utazó. Ezt a kategóriát ugyanis a polgári törvénykönyv nem tartalmazza. A BKV Rt. járművein való utazás egy ráutaló magatartással, a járműre történő felszállással létrejövő, általános szerződési feltételeket tartalmazó blankettaszerződés. (Ptk. 209/C §: Általános szerződési feltételnek minősül az a feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, előre meghatároz, és amelynek meghatározásában a másik fél nem működhetett közre.)
Tekinthető-e szerződéses kártérítésnek? Célját tekintve feltétlenül, hiszen a fő- kötelezettség (vagyis a viteldíj) teljesítésének elmulasztása esetén terheli az egyik szerződő felet. Polgári jogunk azonban a teljes kártérítés elvén áll, amely itt azonban – groteszk módon – összegszerűen csekélyebb, mint a pótdíjé, hiszen a kártérítés a szerződéses kötelezettség teljesítésének elmulasztása révén okozott teljes kár megtérítését jelenti. Tekinthetjük a pótdíjat kötbérnek is. A túlzott mértékű kötbért a bíróság mérsékelheti. Ezenkívül megállapíthatjuk, hogy a polgári jogi szerződési gyakorlattól is jelentősen eltér a főkötelezettséget meghaladó összegű kötbér. A Ptk. 205. § (5) bekezdése értelmében külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta. A vitel- és pótdíjak táblázata viszont magukon a járműveken, illetve a metró aluljárójában van elhelyezve, tehát ott, ahol az utazó már nem visszakozhat. Ha ott tartózkodik, pótdíjat köteles fizetni. Itt említendő meg az is, hogy a vizsgált szankcióval gyakran sújtják az aluljárón csak áthaladó, nem is utazó személyeket.
Különösen sajátos a bérlettel rendelkező, de éppen bemutatni nem képes „szerződő felek” jogi megítélése, hiszen ők a szerződéses főkötelezettséget – vagyis a bérlet megvásárlását – már teljesítették, csak a mellékkötelezettség teljesítése – a megvásárlás meghatározott formában történő igazolása – tekintetében esnek késedelembe. Velük szemben a főkötelezettséget elérő mértékű kártérítés is indokolatlan. A bérletet később bemutató személyek pótdíja 400 forint, tehát négyszer anynyi, mint a viteldíj összege. A helyszíni bírság összege (1600 forint) azokat sújtja leginkább, akiknek nem áll érdekükben bérletet vásárolni, például a Budapestre alkalmilag felutazó vidékieket, akik nem is ismerik az itteni közlekedési szokásokat, és a vonatról a metróba átszállva azonnal kellemetlen meglepetés érheti őket.
A talán gyakorlati szempontból legjelentősebb probléma a pótdíj késedelmes fizetésének kérdése. A Ptk. szerint ugyanis a késedelmi kamat összege – ha a tartozás egyébként kamatmentes is – legfeljebb évi 11 százalék. A 100 forintos jegy után 111 forint egy év elteltével! Ehelyett 30 napos késedelem esetén 8000 forint a pótdíj öszszege! A BKV Rt. önhatalmúlag és jogsértően felfüggeszti a Ptk. alkalmazását.
Pótdíjat tartoznak fizetni egyes cselekmények végzői, például a járműveken élelmiszert fogyasztók is. Ez a rendelkezés viszont jogilag teljesen kezelhetetlen, hisz legfeljebb a szerződés tartalma alatti szerződésen kívüli kártérítésnek tekinthetjük, mivel a főkötelezettség-teljesítést (viteldíjfizetés) nem érinti. Ilyen megfizetésére viszont csak akkor kötelezhető bárki is, ha a sérelmet szenvedő fél bizonyítja konkrétan felmerült kárát és az okozati összefüggést a kár és a személy magatartása között. Ráadásul csak a kár összege követelhető.
A gyakorlatban a legsúlyosabb probléma az ellenőrök magatartásának értelmezése. Az ellenőr ugyanis nem hatósági személy, semminemű jogosultsága nincs erőszakot alkalmazni az utassal szemben, de még igazoltatására sem. Legfeljebb értesítheti a rendőrséget és keresetet nyújthat be a bíróságon, azonban arra nem kényszerítheti az utast, hogy megvárja a járőröket. A „metrórendőrség” azonos tekintet alá esik – nem hatósági személyek szervezete. A – magukban is törvénytelen – fenti kényszerítő cselekmények miatt pedig az utas fizetésre kényszerül. Semmivel sincs több joga a BKV Rt.-nek ilyen értelemben önbíráskodást alkalmaznia – jóllehet, a fővárosi önkormányzat a tulajdonosa –, mint bármilyen magánszemély vállalatának, hisz az alkotmány a tulajdonformák (állami, önkormányzati, illetve magán) teljes egyenjogúságát deklarálja.
A Ptk. 209/B § (1) bekezdése szerint tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a gazdálkodó szervezet és a fogyasztó közötti szerződés kikötése, ha a jóhiszeműség követelményének megsértésével a feleknek a szerződésből eredő jogosultságait és kötelezettségeit egyoldalúan az egyik fél hátrányára állapítja meg.
Hogy egyoldalúan az egyik fél rovására hátrányos a szerződés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az utazó viszont semminemű szankciót nem léptethet életbe a vállalattal, ha például a jármű nem érkezik a táblázatban – a pótdíjakhoz hasonlóan tekinthetjük szerződéses kötelezettségnek! – vállalt időpontban, vagy a rá is kötelező tilalmakat (kutya szállítása szájkosár nélkül) a BKV nem tartatja be másokkal.
Aggályként vetődhet fel, hogy a Ptk. 209/B (6) bekezdése értelmében nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg, márpedig a pótdíjak összegét és kiszabását a fővárosi önkormányzat rendelettel (jelenleg a hatályos 61/2000) szabályozza. Viszont a 18/1999. kormányrendelet magasabb szintű jogszabály, mint az önkormányzati rendelet, és 2. § j) pontja ellenkező bizonyításig tisztességtelennek ítéli azon feltételt, amely a fogyasztót túlzott mértékű pénzösszeg fizetésére kötelezi, ha egyáltalán nem vagy nem szerződésszerűen teljesít.
A kárhoztatott rendszer mintha a büntető- vagy szabálysértési jog alá tartozna, a pénzbüntetéshez hasonló természetű szankciót hoz létre, ugyanakkor azt nem bíróság, hanem egy hatósági jogkörben tetszelgő gazdasági társaság szabja ki.
Úgy ítélhetjük meg a BKV Rt. szankciórendszerét, mint az elmúlt rendszerből itt maradt csökevényt. Ellenben Rómától Párizsig bevált rendszek vannak, amelyek a megelőző szemléletet helyezik a nálunk elterjedt, diszkriminatív, szúrópróbaszerű büntetés elébe. Nevezetesen: csapóajtók, sorompók csak azt a személyt engedik a járműállomásokra, aki érvényesítette menetjegyét. Így összességében jelentős jövedelemhez is juthatna a BKV Rt., továbbá az erőszakkal bejutó személyekkel szemben már joggal alkalmazhatnának büntető- és szabálysértési jogi eszközöket.
Gyökeres változás hiányában a jövőben kártérítési perek és jogorvoslati eljárások ezrei fogják megrendíteni a monopolhelyzetével visszaélő szolgáltató anyagi és – ha van még ilyen – erkölcsi alapjait, hisz pertársasággá szerveződve, összefogva a fogyasztók sokasága egységes erőt képez.