Medgyessy és a külföldi tőke

Sokfelé hallhattuk, hogy az előző ciklus alatt a központi, kormányzati beavatkozások miatt lelassult a külföldi befektetői iram hazánkban, és Medgyessy ezt a bérek lenyomásával orvosolná. A mögöttes logikát viszont annál kevesebben világították meg nyilvánosan, akár az egyik, akár a másik oldalról. Pedig, ha kiadják a jelszót, hogy „hirdesd az igét”, a legkészségesebbünk is csak úgy tud eleget tenni, ha maga is átlátja: miként feszülnek egymásnak az idevágó érvek és ellenérvek.
A külföldi befektetők témája egyesek szemében eleve vörös posztó, pedig a minősítetlen hadakozással magunknak is ártunk. A külföldi tőkéből Magyarország sokféleképpen húzhat hasznot: az országban beruházások valósulnak meg, amire nem kell más forrásból (külföldi hitelből, adóemelésből) előteremteni a pénzt; a beruházásokkal munkahelyek teremtődnek, amelyek magyar embereknek biztosítanak munkát; a külföldi tőkével szellemi tőke, üzleti tudnivalók, fortélyok kerülnek az országba, amelyeket a hazai üzleti réteg is átvesz, megtanul, és ezáltal maguk is sikeresebbek lesznek; a külföldi kapcsolatok kétirányúan is kiaknázhatók, és rajtuk keresztül a hazaiak is nyithatnak külföldi piacokra. Természetesen, ahogy azt már sokszor hallottuk, a külföldi befektetéseknek megvan a hátránya is: ha az ország saját üzleti rétege nem életképes, nem versenyképes, akkor azokat elfojthatja (figyelem: nem arról van szó, hogy a hazai és a külföldi befektető csak egymás ellenében boldogulhat, elméletileg az egészséges verseny mindkettőnek jót tesz); és ha a törvény ezt megengedi, és saját érdekük így hozza, több nyereséget menthetnek ki az országból, mint amennyit mondjuk egy évben befektetnek.
A politikusoknak a pró és a kontra kiegyensúlyozása a feladata: tehát sem az, hogy mindenáron kiszolgálja a külföldi érdekeket, sem az, hogy acsarkodva elhajtsa azt, amiből az ország tulajdonképpen hasznot húzhat, sőt, amire szüksége is van. Orbán Viktor választási fordulók közötti beszédei pontosan erről szóltak, bár akkor is, és utólag is, sokan „kicsavarták” a mondanivalóját. Az előző kormány alatt meghozott döntések többsége is ilyen szellemben fogant – lásd a magyar vállalkozók támogatását a Széchenyi-terv keretében, hogy mire az uniós csatlakozás teljesen szabaddá tenné a versenyt, addigra fölkészülte(bbe)n nézzünk szembe azzal. Más kérdés, hogy ezt nem sikerült mindig megfelelően kommunikálnia a kormánynak, és így a piac, a külföldi befektetők ellenfelének, a gazdaságba durván beavatkozó vezetésnek lehetett őket feltüntetni.
Mi is áll a kormányoldal bizonygatása mögött, amely szerint annyira megcsappant a külföldi befektetések száma, hogy azt a bérek lenyomásával kell serkenteni? Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 2002. májusi tanulmánya szerint ebben az évben előreláthatólag 1,502 milló USD körül alakul a nettó külföldi befektetés hazánkban. Összehasonlítási alapul: a 2001-es becslés 2,204 millió dollárra tette ezt az összeget, 2000-ben 1,107 milliót, 1999-ben 1,720 milliót, 1998-ban 1,555 milliót fektettek be Magyarországon. Akárhogy forgatjuk a számokat, nem látni, hol van a török, amit Medgyessy kiabál? Lengyelországban például lényegesen több nettó külföldi befektetést várnak az idén, mint Magyarországon, de ennek megvan az az oka, hogy ott a magánosítás az első lendület után megtorpant, míg nálunk már nagyrészt befejeződött. Szintén az EBRD-től származó adat (Transition Report, 2000), hogy az egy főre eső kumulatív nettó külföldi befektetés 1989–1999 között Magyarországon volt a legmagasabb az összes posztkommunista ország közül. Márpedig ugyanazt a lovat nem lehet kétszer eladni, es miután a magánosítás a végére jár (80 százalék körüli magánszféránkkal már bőven nyugati szinten vagyunk, és – persze cégtől függően – a további privatizáció már káros is lehet), elvárható, hogy most már szolidabban emelkedik a külföldi befektetések volumene. A jelen nagy kérdése inkább, hogy sikerül-e külföldi tőkét vonni a zöldmezős és a magántulajdonban lévő beruházásokba, s ez nagyrészt azon múlik, hogy milyen a törvényi környezet és az üzleti kultúra az adott országban: tiszteletben tartják-e a szerződéseket, milyen a kisbefektető-védelem, és így tovább.
Két dolgot azonban megállapíthatunk: a magyar versenyképességen még van javítanivaló (bár a térségben nem vagyunk lemaradva); és legalább rövid távon növelhető a külföldi befektetések száma hazánkban. Medgyessyék fejtegetésének lényege, hogy mindkettőre a bérek alacsonyan tartása a megoldás. Amíg a magyar munkás olcsóbb, mint a cseh vagy a horvát munkás, de a szakmai tudása hasonló, és a törvényi környezetben nincs lényeges eltérés, addig természetesen inkább hozzánk fognak befektetni. Így a rövid távú haszonnyerés szempontjából Medgyessynek igaza van. De ha csak egy kicsit is elgondolkozunk, könynyen belátható, hogy hosszú távon nem lehet az ország érdeke, hogy a béreket, és így az átlag életszínvonalat alacsonyan tartsuk. A külföldi tőke bevonásának előnye az lehet, ha hozzájárul az életszínvonal hosszú távú növeléséhez, javítja az ország infrastruktúráját stb. Ha a béreket tartósan alacsonyan tartják, nem sok értelme van vonzani a befektetőket.
A magyar versenyképességet másképpen kellene növelni, mint ahogy mindenütt a világon csak mélyebbre ható és messzebb látó politika eredményezne hasonló esetben tartós javulást. Úgy kellene kimagaslani a többi vonzó ország közül, hogy a szakmai tudásunkat növeljük, az egyéni hatékonyságot és termelékenységet javítjuk, és a módszereinket tökéletesítjük. Mind közül az emberi tényezőt a legnehezebb megváltoztatni, és nem csoda, ha egy-egy négy évre megválasztott kormány megfutamodik a tennivalóktól, mert ennyi idő alatt ritkán lehet kézzelfogható eredményt felmutatni. A kommunizmusnak volt elég ideje belenevelni az emberekbe, hogy felelősséget vállalni kockázatos dolog, a kezdeményezőkészség csak úgy éri meg, ha az állam és a munkaadó kárára éli ki magát (a munkahelyen úgyis ellopja az ötletet a főnök vagy a talpnyalója), lehet folytatni tetszés szerint. Ennek eredménye, hogy ma egy banki alkalmazott képes kötésmintákat cserélni a kollégájával, amíg az ügyfelek hosszú sorban kígyóznak az ablak előtt (megtörtént, és nem egyedi eset). Az ilyen és hasonló hozzáálláson kellene változtatni helyes oktatással és kedvező törvényi környezettel. Ebből a szempontból hasonló ez a probléma a népességfogyáshoz: a kormány nem kényszerítheti az embereket, hogy több gyereket vállaljanak, de nagycsaládos-kedvezményekkel, erős gazdaság létrehozásával kedvezőbb környezetet teremthet. Az egyes munkavállalókat sem tudja az állam nagyobb termelékenységre kötelezni (és nem is lenne szabad), de az olyan kezdeményezések, mint például az életpályaprogram, segíthetnek abban, hogy az emberek szívesebben, és hatékonyabban dolgozzanak abban a tudatban, hogy a jól végzett munkának valóban meglesz a gyümölcse.
Az ilyen programokat összevetve a bérek alacsonyan tartásával nyilvánvaló, hogy azok sokkal kevésbé hangzatosak, és az eredményük nehezen mérhető. Így érthető, hogy Medgyessy és csapata miért a rövid távú, és látszatra hatékonyabb megoldást választotta. Érthető, de nem megbocsátható.
A szerző közgazdász és politológus