Tömeges magányosságom

Bármennyit is töprengtem, vitatkoztam mostanában érveket érvekkel ütköztetve, arra kellett rádöbbennem, hogy Magyarországon baloldali újságíró márpedig nincsen. Vagyis van egy, aki állítólag be is vallja, de ő az a kivétel, aki erősíti a szabályt. A többiek függetlenek. Vagy legalábbis azok akarnak lenni, mint azt Fiala János öntudatosan megjegyezte egy Lovas Istvánnal folytatott televíziós vitában. Vannak tehát a szélsőjobboldali, fasisztoid, fidesznyik pártszócsövek és mikrofonállványok, valamint a függetlenek. Előbbiek tehetségtelen, második vonalbeli szakmai „nullovicsok”, akik rendkívül irigyek az utóbbiak sikereire, mint azt egyszer Havas Henrik médiamogul és tiszteletbeli napkeleti bölcs próféciájában népes hallgatóság előtt kifejtette Pécsett. Azóta minden független médiaműhelyben ez a zsinórmérték, ehhez tartja magát a legutolsó slapaj is, feltéve, ha nem akar eleve lemondani a sztárrá válás bizonytalan, de annál kecsegtetőbb esélyéről.
Egy utazás alkalmával arra is rá kellett döbbennem, hogy függetlennek lenni közösségi élményt jelent, szemben a nemzeti és polgári értékek mellett elkötelezettek magányával. Ugyanis minden elképzelhetőnél kegyetlenebbül tört rám ez a magány egy – húsz nagyon függetlenből álló – újságíró-delegáció tagjaként Rómában, ahová a Szabad Föld képviseletében érkeztem. Szerencsére Kossuth-díj után ácsingózó kultuszminiszterünk minden erőlködése ellenére sem tudta lehúzatni a kiutazók listájáról a Magyar Nemzet újságíróját, így kölcsönösen erősíthettük egymást abban a meggyőződésben, hogy fejünket elég felemelni, s öklünk maradjon a zsebben a legelképesztőbb megnyilvánulások láttán-hallatán is. Úgy gondolom, amikor D–209 frappáns kijelentése után, amely szerint „akinek kell egy saját televízió, az vegyen magának”, a volt főcenzor, Lendvai Ildikó üzen a nemzet Fridijének, hogy „minden rendben Sanyi, veled tesszük függetlenné az MTV-ét”, akkor nem árt megismertetni egy-két történettel az olvasót a legelképesztőbbek közül. Még annak tudatában is, hogy végül Fridi függetlensége kevésnek bizonyult, D–209-re pedig egyre kevesebbet lehet adni.
Itt van például rögtön a megérkezés pillanata. Áll a római reptér utascsarnokában négy híres-neves sajtómunkás. Nevük gyakori a Magyar Hírlapban, a Magyar Rádió 16 és a hetilappiac 168 Órájában, valamint ott sertepertél személyesen a Kossuth-díjra sóvárgó miniszter sajtófőnöke is. A csoportvezető eltűnt csomagjára várnak. Az időt – független értelmiségihez méltón – aktuálpolitikai fejtegetésekkel múlatják, így: „Orbánnak vége. Én megjósoltam ezt már jóval a választások előtt, de mára bizonyossá vált. Ez az ember elmebeteg. Súlyosan depressziós. Gyötrő depressziójából csak azokban a pillanatokban tud kiszakadni, amikor éljenzik. Azért szervezik neki ezeket a tömeggyűléseket, ahol a félrevezetett csőcselék Viktorozik. Látszik az arcán, hogy olyankor élvez. De egyébként üti-veri a családját. A gyerekek már rettegnek a közelében lenni. Miért nem veszi észre, hogy neki vége?” És a félelemmel vegyes zsigeri gyűlölet mondatai úgy burjánzanak elő a független ajkak közül, mint húsdaráló lukain át a pép.
Nem járt sokkal jobban a Hídember című film sem. A díszbemutató előtt, közben és után is sikk volt leszólni történelemszemléletét, valósághűségét, pszichológiai megalapozottságát, hosszúságát, szereplőválasztását, no és persze költségvetését. A legédesebb mondat egy független esztétától úgy hangzott a négy szökőkútról elnevezett moziban, hogy „mi köze van az olasz közönségnek ehhez a belterjes magyar történelmi sztorihoz, ráadásul a Habsburgokkal megspékelve?” Ennyiből is kitűnik, hogy a lehető legjobb választás volt a szervezők részéről ezzel az alkotással megnyitni a filmhetet, hiszen a produkciót körülfolyó mocskolódás és utálatáradat mindent elárul hazánk jelenéről is, a történelemmel meg majdcsak elboldogulnak a taljánok. A dolog pikantériája, hogy a Hídember, vagyis Eperjes Károly együtt látogatta végig a Vatikán nevezetességeit a függetlenek népes csoportjával, amelyből azonban feltűnően hiányzott két ember. Ők, vagyis mi, erről a programról valami rejtélyes oknál fogva csak utólag felröppenő mondatfoszlányokból szereztünk tudomást. Persze a mi tehetségtelen jobboldali agyunk úgysem lett volna képes befogadni azt a rengeteg információt, nyilván azért nem jutott senkinek eszébe hiányolni bennünket. Még szerencse, hogy a programok zöme előre elkészített forgatókönyv szerint zajlott, máskülönben, ha rajtuk múlik, könnyen utószezoni nyaraláson érezhettük volna nemzetes társammal magunkat.
Bár az sem lett volna rosszabb annál, amit akkor éreztem, amikor Erdélyből jött fiatal kollégámról kiderült, miért a Népszabadság újságírójaként mutatkozott be. Mint azt nyilvános helyen elmesélte, választhatott, mely magyar újságnál tölti ösztöndíjának hónapjait. Tulajdonképpen eszébe jutott a Magyar Nemzet is, de – és most kapaszkodjon az olvasó – nem tud azonosulni az itt megjelenő publicisztikák hangnemével. A kolozsvári ifjonc tehát a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését minden publicisztikai eszközzel támogató lap helyett a huszonhárommillió román inváziójával fenyegetőzők kampánybrosúráját választotta. A jutalom egy római út. Valóban van mit tanulnunk… A mellette ülő független kajánul meg is jegyezte, nem lehet tanulságok nélküli egy-két hónapot eltölteni a Magyar Nemzetnél, csak a nevét ne azonosítsák az embernek ezzel a két szóval soha. A választás jó tehát! Akolmeleg a magány csípős hidege helyett.
De ne gondolja senki, hogy a függetlenség csak ilyen békés, értelmiségi módon képes megnyilvánulni. Bizony tud az erőt is demonstrálni. Amikor például kisebbfajta botrány volt kialakulóban, mivel az olaszok a szerződésben vállaltak ellenére sem gondoskodtak egy kiállítás képeinek őrzéséről, s ezen a festő jelenlévő gyermeke az indokoltnál kissé jobban fölháborodott, a függetlenek harciasabb csoportja még az illetékeseket is megelőzve tudomást szerzett mindenről, és intézkedett. Metszően éles kérdéseikkel ostromolni kezdték a magyar szervezőket, ekképpen: „A hazai és az olasz sajtó nagyon kíváncsi rá, ki követte el ezt az elképesztő szervezési baklövést, és érdeklődéssel várjuk milyen felelősségre vonásban részesül az illető!” A mondatokban rejlő fölényes pökhendiség megértéséhez annyi feltétlenül hozzátartozik, hogy az itáliai magyar évadot még az előző kormány idején kezdték el szervezni, maga a Kossuth-díjra áhítozó miniszter is elismerte elődje érdemeit abban a dicsőségben, amit neki rendelt a választói akarat képében megnyilvánuló sors learatni.
A magyar szervezők természetesen percek alatt megoldották olasz kollégáik helyett a problémát, segítve ezzel a függetleneket abban, hogy ilyen apróság botránnyá dagasztásával mégse kelljen leleplezniük magukat. Így megmaradhat a fél ország abban a hitben, hogy kormánypárti újságíró jelenleg nincsen. Csak a bölcsek kövének birtokában lévő függetlenek csörtetnek a médiabirodalmakat és a hatalom birtokosait összekötő egyetlen igaz úton. Ám ez feltehetőleg mégsem Rómába vezet…