Tulajdoni lapok

Az idén márciusában hívtak. Mivel eladdig ismeretlen helyről hívtak, azért a királyi többes. Hívnak szerepelni, ugye, felkérnek egy előadásra, estébé estébé estébé. Persze a hívó fél ekkor is valaki – csak komédiák szereplőinél divat a kórusos halló. Amikor hívnak, akkor is személy hív. Személyhívó. A személyt, aki hívott, Roth Péternek hívták és azért hívott, hogy készítene rólam néhány felvételt a szellemi tulajdon világnapjára. Mondtam, jó, de ne akármilyenek legyenek a fotók, hanem, ha már, akkor nagyon. A felvételek végül is, no nem a Duna jegén, hanem a városligeti tó betonján abszolváltattak, éspedig a ligeti csolnakok egyikében. S mivel igencsak zuhogott az eső, lettem a pillanat erejéig afféle árvízi hajós. 2002. április 26-án, a szellemi tulajdon világnapja alkalmából a Károlyi-palotában rendezett megnyitón vált láthatóvá az egyik felvétel. Jött, láthatóvá vált és győzött is. Övé lett az első három díj valamelyike, nem tudom, melyik, mert amikor épp övé lett, sétálgattam, de nem is ez a lényeg, hanem a Tulajdon.
Ha világnapja van a szellemi tulajdonnak, ott már bizony folynak az agyak. Hívó fél, folyó agy. Műveleteink. Mindez pedig azért jutott eszembe, mert lopják a Voks Humanát. Szerencsére olyan öreg vagyok, dupla négyes, amint a csehóban mondanám, hogy vannak, s hál’ isten egyre többen, akik már nem tudják, mi a csuda is az a Voks Humana. Nekik a Sebeőkről nem ugrik be elsőnek, hogy ja, az a krapek, aki beült 1989-ben az állatkerti párducketrecbe és ott létrehozott valami tömegmozgalmat vagy micsodát. Hát az a micsoda: nos, az volt a Voks Humana. Szívem gyermeke, elmém terméke, az én innovációm, az én ötletem. Ha igaz és nem előzött meg már valaki más. Egy tény: a Voks Humana szó most már szabad préda. Feketepárducok, figyelem, a préda: szabad. Dési János minden további nélkül hasonló című műsort futtatott a magyar ATV-n, Pilhál György pedig ugyanezt tűzte a tolla hegyére: Voks Humana, Magyar Nemzet, 2002. május 2. Most légy okos, Domokos! Most örülj, János! Merthogy örülnöm kellene. A mozgalom halott, az árkokat még azelőtt betemették, mielőtt megásták volna őket 2002-ben, a szó viszont él és virágzik. Egy hang örül is. Egy másik viszont – mi tagadás – kevésbé. Ez a hang még nem jutott el a közkincs állapotába. Ez a hang megragadt a szellemi tulajdon világnapjánál.
A közkincs állapota és a tulajdon világnapja folyvást mérkőzik bennünk. Jogbiztonság nincs akkor, ha nem biztosíttatik a tulajdonhoz való jog, de hisz már a mózesi törvény is kinyilatkoztatta: ne lopj. A tulajdon: szent. Legyen szó akár szellemi, akár materiális tulajdonról. A magasabb szintű szakrum ugyanakkor – Jézus példabeszédeitől kezdve a buddhista szerzetesek sárga suhogásáig – a tulajdon ellen van. Meglehet, a tulajdon jogilag szent, ám erkölcsileg nem az. A tulajdon: erkölcsi nulla. Szentségi szinten, a nulla fölötti első – egy nem tárgy- és szentségi – szinten szerzői jog sem létezik. Feltűnő, hogy a legnagyobbak, Arisztotelész, Buddha, Jézus, Mohamed tanai szájról szájra szálltak, akár a népdal, mielőtt jöttek a Bartókok: az evangelisták, az írók, a jegyzők. A legörökebbet mondók nem írtak, hanem beszéltek. Magukat adták a tanítványoknak, tekintet nélkül a következményekre. Esetükben az, hogy név szerint maradtak fönn, kegyelem dolga, és nem akarat következménye. A reneszánsz óta viszont a nyíl mindinkább a személy felé mutat. Tudni szeretnénk, ki az elkövető. A bűncselekmények elkövetői mellett a remekművek elkövetőit is szeretnénk azonosítani személy szerint. Tudni szeretnénk, ki volt a tettes: Magda Marinko vagy Leonardo, Mozart vagy a Whiskys?
Egy ideig úgy tűnt, hogy a virtuális valóság megálljt parancsolhat a reneszánsz óta egyre felvilágosultabb és egyre individualizáltabb reálszférának. Úgy tűnt, hogy épp a technológia fog visszavezetni a szellem rég elveszett ősközösségébe, a rég elveszett közkincsbe. A közkincsbe, ahol nem számít többé a „kié”, csak a mi, hogy mi mi. Ma is persze bárki beszerezheti a bombakészítéshez szükséges ismereteket az interneten és bolygó hollandiként viszszakereshetetlen eredetű üzenetek keringenek milliárdszámra ott, ám a trend mintha fordulna. Megszólalt ama bizonyos másik hang, amelyik nekem azt mondta előbb, hogy lopják a Voks Humanát. S e hang így szólt: lopják a zenét. A Linux nem teheti föl „csak úgy” a netre milliószám a számokat. A tulajdon digitalizálva sem lesz autimatikusan közkincs.
Nem is oly rég nagy szám volt a We are the world. Az is nagy szám volt, amikor boldogult emlékű Hofi rákopírozta, hogy: piál a Föld. És mekkora szám volna tudni, hogy kié a Föld. Hogy ki az úr a háznál. A boldog emlékezet avagy a felejtés óceánja? Bárcsak tudhatnánk, mikor kell adni és mikor kell megtartani.