A téli krízis tömeges életveszéllyel fenyeget

Téli krízis. Hivatalosan így nevezik azt az időszakot, amelyet át kell élniük a hajléktalanoknak november közepétől az első rügyfakadásig. Vecsei Miklóst, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnökét éppen a krízis kezdetén nevezték ki hajléktalanügyi miniszteri biztosnak, amikor azonnali, életmentő intézkedésekre van szükség. A katolikus hittudományi főiskolát végzett, Pro Caritate és Családokért érdeméremmel, illetve Budapestért díjjal kitüntetett tanár, szociálpolitikus tudása kellő támogatással garancia lehet a hajléktalangondok kezelésére.
– Igen nagy elszántságra vall, de sokak szerint szakmai öngyilkosság, hogy a téli krízis idején elvállalt egy ilyen pozíciót. Miért kapcsolódik be mégis a nagypolitikába, vállalva ezt az óriási kihívást?
– Úgy gondolom, a hajléktalanellátásban dolgozó szakemberek fejében megvan az a tudás, ami szükséges ahhoz, hogy akár a kormányzatnak, akár a minisztériumnak összeállítsunk egy új, működőképes struktúrát. Az eddigi tárgyalások alapján azt tapasztaltam: a miniszter aszszonyban is megvan a fogadókészség arra, hogy erre lehetőségeket és forrásokat kapjunk. Nagyon nehéz a feladat, de az ezen a területen dolgozó kollégákkal régóta együtt tevékenykedünk, és tudom, hogy milyen elkötelezettek. Ez egy nagyon rosszul finanszírozott, szerintem elfáradt szakma, amelynek óriási szüksége van a megerősítésre.
– Mit jelenthet ez a gyakorlatban? Milyen gondokat kell megoldania, és ehhez milyen támogatást ígértek önnek?
– Alapvető gond, hogy a hajléktalanok ügyét politikai kérdésnek tartják ma Magyarországon, én viszont társadalmi kérdésnek vélem. A politika ugyanis többnyire olyan gondokat képes megoldani, amelyeket a társadalom is kezelni kíván. A téli krízis számomra azt jelenti, hogy az emberek egy jelentős tömege közvetlen életveszélybe kerül. Ennek egy egészségesen működő társadalomban elfogadhatatlannak kellene lennie. Életveszélyben ugyanis nem mérlegelhetünk, hiszen az sem kérdés, hogy az önhibájából balesetet szenvedőt is elviszi a mentő. A hajléktalanok életveszélyéről azonban nem vesz tudomást a társadalom nagy része, hanem inkább kimenti magát, arra hivatkozva, hogy ők tehetnek a helyzetükről. Az ószövetségi gondolkodás még úgy tartotta, hogy a betegség oka a bűn, ma részben a szegénységre, a nyomorra tekint így a társadalom. Ráadásul azt is elvárják a fedél nélküliekkel foglalkozó szakemberektől, hogy rövid időn belül rehabilitálják ezeket az embereket, hasznos tagjává téve őket a társadalomnak. Ez szinte lehetetlen feladat, hiszen egy nagy gondokkal küzdő hajléktalan ember helyzetének javítása ugyanannyi időt, figyelmet és pénzt igénylő munka, mint egy súlyos balesetet szenvedő ember rehabilitációja. Alapvető szemléletváltásra van tehát szükség, és ez nem feltétlenül pénz kérdése.
– Mégis beszélnünk kell az anyagiakról. A társadalmi konszenzus megteremtése ugyanis a hosszú távú tervek közé tartozik, és csak később lehet meg az eredménye. Az életmentéshez viszont azonnal cselekedni kell, és többletforrásokra van szükség.
– A téli krízis idején a társadalomnak, a politikának ugyanúgy mozdulnia kell, mint egy katasztrófahelyzetben. Rá kell találni azokra a forrásokra, lehetőségekre, amelyekkel a tömeges életveszély elhárítható. Az ellátórendszer minden nehézsége ellenére kész további erőfeszítésekre. Majdnem minden intézmény vállalta például, hogy a nagy hidegek beálltával éjszaka is megnyitják a nappali melegedőiket. Erre természetesen gyors és rugalmas módon állami forrásokat kell felkutatni. Fontos lenne az is, hogy ezekben a napokban a kórházak ne „bocsássák otthonába” az éppen csak felgyógyult fedél nélkülieket, hiszen így órákon belül közvetlen életveszélybe kerülhetnek. Támogatni kell tehát azokat a kórházakat, amelyek vállalják a hajléktalan emberek időn túli ellátását is. Az ellátás azonnali javítására a szakembereknek vannak más elképzeléseik is, de ezekhez további források szükségesek. Súlyos gondnak látom, hogy a jövő évi normatíva csupán a költségek hatvan százalékát fedezi. A hajléktalanellátás teendőinek csaknem felét ugyanis a civil szféra végzi, de jelenleg nincs sok remény egy megfelelő nagyságú, az egyházihoz hasonló civil normatíva bevezetésére. Haszontalanná teheti az erőfeszítéseinket az is, hogy a szociális törvény tervezett módosítása 2008-ra tolja ki a hajléktalanellátó intézmények kötelező létrehozásának határidejét. Ezekben az ügyekben is lépni kell.
– Tavaly télen több mint harminc ember halt meg az utcán. Az idén már november elején több kihűléses eset történt. A mentősök szerint órákig keresik a befogadóintézményt, amikor hajléktalant szállítanak. Miért van ez így?
– A mentősöknek az is alapvető gondot okoz, hogy a kórházak nincsenek felkészülve a hajléktalanok ellátására. Az otthontalanok társadalmi „kiilleszkedését” a betegápolóknak sem könnyű kezelni. Sajnos kívül rekedt emberré válik, aki évekig nem tisztálkodik rendesen, ritkán juthat el egy fürdőbe, nincsenek kapcsolatai, miközben csak annyi ruhája van, amennyit magán hord. Amikor egy ilyen embert bevisznek egy kórházba, az sokszor konfliktusok forrása lesz. A kifejezés borzasztó, de a hajléktalanokat gyakran „kórházképessé” kell tenni, hogy nagyobb esély legyen a befogadásukra. Ehhez több, erre alkalmas ellátóintézményre és jól megfizetett szociális munkásokra lenne szükség.
– A kinevezése miatt el kell hagynia az utcai szociális munkát és a szeretetszolgálatot?
– Nem. Szakemberként vállaltam el ezt a feladatot. Egyrészt nagyon szeretném folytatni. A kezdetek óta minden télen részt veszek az utcai munkában, továbbra is szeretném látni, hogy mi történik. Azt gondolom, közvetítő vagyok, nem szeretnék most hirtelen csak irodai emberré válni. Ennek a hivatásnak része az, hogy közel legyünk a hajléktalan emberekhez, mi is érezzük a tél hidegét. Így érhetjük el, hogy ami a fejünkben megfogalmazódik, ne csak egy-egy törvényszagú konstrukció legyen, hanem egy emberközeli, valósághű koncepció.