Betépett törvénymódosítás

Az az igazság, hogy szeretem a bort. A vöröset különösen. Egy Vida-féle szekszárdi barrique cuvée olyan nekem, mint Big Brother-rajongónak, ha szálat vehet Pongó zakójából. Sőt! Ezért aztán saját használatra jelentős mennyiséget el nem érő, de a csekély mennyiséget meghaladó tele palackot mindig tartok otthon. Gyakran fel is kínálom együttesen történő fogyasztásra a hozzám betérő rokonoknak, barátoknak. Ha külföldön járok, csekély mennyiséget be szoktam hozni az illető ország leghíresebb boraiból, s a fent említett módon tartom, fogyasztom. A termesztéstől, előállítástól tartózkodom, ebben inkább öcsém jeleskedik apám, nagyapám nyomdokaiba lépve.
Örülök annak, hogy a felsoroltak egyike sem büntetendő Magyarországon.
Ellenben már a bort sem kínálnám soha oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt épületben, leszámítva az iskolai jótékonysági bált, amelyre gyereket szerencsére még nem szokás magunkkal vinni. És aki ilyet tenne a szemem láttára, azt úgy kipenderíteném az ajtón, mint Józsikát tanár koromban. Józsika ugyan nem kínálta együttes fogyasztásra, amit egyedül ivott meg szerelmi bánatában, ám olyan állapotban ült be egyszer hozzám órára, hogy az alkoholgőztől szédült muslicák sem tudták pihenés nélkül megkerülni a fejét. Józsika viselkedése szerencsére nem általános, bár a pályán maradt feleségem elmondása alapján tudom, hogy ma már sokszor nincs felismerhető különbség egy középiskolai diszkó törzsközönsége és egy szeszgyári hulladékon tartott csürhe között.
Éppen ezért örülök, hogy – bár nem elég elriasztó módon, mégis – büntethető a fiatalkorúak itatása. Talán egyszer valóban jól meg is büntetnek néhány elvetemült, haszonleső kocsmárost. A fogyasztók meg úgyis szenvednek eleget a másnaposságtól. Viszont egyáltalán nem örülök annak, sőt egyenesen felháborít, hogy igazsgágügy-miniszterünk az
ELTE jogi karán úgy fogalmazott a minap: „nem jelentősek” azok a változtatások, amelyeket a büntető törvénykönyvben a kábítószerrel visszaélés büntethetőségével kapcsolatban terjesztett a parlament elé.
Nézzük csak meg, hogy melyek is ezek a nem jelentős változtatások.
Szerinte az úgy helyes, ha nem büntethető, aki csekély mennyiségű kábítószert együttesen történő fogyasztás alkalmával kínál vagy átad. Vagyis úgy van vele, mint én a borral. Csakhogy az általa arcpír nélkül kidolgozott törvényjavaslat nem szól arról, hogy mennyi az a csekély mennyiség. (Borból egy-két pohár.) Márpedig hozzáértőktől tudom, hogy egy 1983-as rendeletben meghatározott, morfin bázisú listát vesznek alapul a jelenlegi gyakorlatban, ami egyáltalán nincs felkészülve az újabb típusú kábítószerekre. Így előfordulhat, hogy ezekből a halálos dózis többszöröse is csekély mértékűnek bizonyul. Az sem tisztázott, hogy mi a különbség az együttes fogyasztás és a beetetés, a rászoktatás között. Utóbbit én például galádságnak tartom egy olyan szer esetében, amely egyszerre okozhat élettani és pszichológiai függőséget már az első adag után. Aki persze önszántából teszi tönkre magát, azt nehéz a büntetőjog eszközeivel kordában tartani, ám mégis úgy gondolom, jobb, ha közben még megmaradt bűntudata gyötri egy kicsit, mint ha arra gondol, annyi ez csupán, mintha inna egy pohár bort. Mert bármit mondanak a kábult agyúak, nem annyi. Emlékezzünk csak leleményes Odüsszeuszra, aki bort mindennap ivott, ám a lótuszevők közül elég intenzíven menekült. És a sámán is csak komoly okból, néhanapján engedte az össznépi révületet, nem pedig naponta. Jézus borhoz való viszonya is közismert, ellenben füvet nem szívott. De visszatérve a való világba, az már végképp bizonyíthatatlan, hogy az öt-tízezer forint, amit a díler a rendőrök megérkezésekor a zsebébe gyömöszöl, az a többiektől kapott baráti kölcsön, vagy az együttes fogyasztásra átadott kábítószer ára. Így tehát a szavakban előadott propaganda, miszerint ne a szegény – esetenként beteg, függő – fogyasztókat büntessük, hanem a terjesztőket, a valóságban éppen az ellenkezőjére fordul. A bizonyíthatóság hiánya megnyitja a kiskaput a nepperek dörzsölt ügyvédei előtt, a fogyasztók még könnyebben jutnak anyaghoz, ahelyett, hogy „eltérülnének”, a jobb érzésű emberek pedig ismét elhűlve tapasztalhatják majd, mi a különbség az igazság és a jogszolgáltatás között. De ez még csak a valóban jelentéktelenebb módosítás.
Azzal viszont lobogó orcájú igazságbajnokunk túlmegy minden határon, amikor ki akarja vonni a büntethetőség köréből azokat 18–21 éves fiatalokat is, akik oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi vagy közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén adnak át egymásnak csekély mennyiségű kábítószert, együttesen történő fogyasztás alkalmával. Mintha csak egy chicagói keresztapát hallanánk jointtól (kábítószeres cigarettától) rekedt hangon: „Fiúk, nem kell mást tenni, mint olyan egyetemistákat beszervezni terítőnek, akik maguk is fogyasztók, és a miénk lesz az egész fiatalkorú piac, ráadásul szorgalmi időben, azon a helyszínen, ahol a potenciális vevők a legnagyobb számban fordulnak elő, és ami a fő, megússzuk az egészet büntetlenül…” Hiszen a tervezett törvénymódosítás alapján kábítószerfüggő személy bárkinek, tehát nem függő, a szert „csak” kipróbáló egyéneknek is átadhat bármilyen fajtájú, tehát nem csak könnyűnek számító, csekély mennyiségű drogot annak közös fogyasztása alkalmával. De még függőnek sem kell lennie a neppernek, elég ügyesen szétosztani az egy embernél levő „csekély mennyiséget”. Ám a legszomorúbb, hogy a javaslat tendenciózusan megkönnyíti a fiatalkorúak és a fiatal felnőttek bekapcsolódását a nemzetközi kábítószerpiac rendszerébe. Hiszen több rendelkezés is éppen az ő szerepvállalásukat hagyná büntetlenül, ami egyáltalán nem a nyilvános propagandában előszeretettel hangoztatott, a valóságos megoldást jelentő keresletcsökkenés irányába hat, már csak azért sem, mert a probléma által leginkább érintett korosztályban könnyíti meg a drogozást. Vagyis a duma és a törvényalkotásban megnyilvánuló tett köszönő viszonyban sincs egymással. Mint fentebb említettem, éppen a kereskedelem alapmagatartásait engedi ki a büntethetőség alól, berántva a fiatalokat a kábítószerrel kapcsolatos feketegazdaság mocsarába is.
Önkéntelenül felmerül a kérdés, vajon mit vett be a miniszter úr, mielőtt ezt kiötlötte? Ha ez így megvalósul, akkor a nagy csinnadrattával beharangozott kábítószer-ellenes kampány előadásait akár marihuánás cigaretták füstjét pöfékelve is hallgathatják majd fiataljaink. És még árulkodó muslicák sem köröznek majd a fejük felett, ami módfölött hiányozni fog, hiszen a bamba nézés akkorra oly divatossá válik, hogy azon a betépett előadók sem akadnak majd fenn. Mellesleg a jelenleg érvényben lévő szabályozás öttől tíz évig terjedő szabadságvesztésre is ítélheti azokat a latrokat, akik a fenti intézmények területén próbálnak új fogyasztókat rekvirálni. A törvénymódosítás megszavazása esetén még elzavarni sem lehet majd a dílereket az iskolák környékéről, mert nem lesz rá jogalap. A változás tehát, mint azt a lesült képű minisztertől tudjuk, nem jelentős. Az az igazság, hogy erre innom kell egy pohárral...