Minek nevezzelek?

November 5-én az Országgyűlés csaknem egyhangúlag fogadta el az emberi jogi bizottság módosító javaslatát az 1982. évi 17. törvényerejű rendeletről, mely többek között a névviselést is szabályozta. A kihirdetés után nemcsak a feleségek vehetik fel férjük nevét, hanem külön kérvényezés nélkül a férjek is feleségükét, esetleg használhatják a két név összevont alakját is. Az eddigi szabályozás megváltoztatása a sok száz éves hagyomány lassú átalakulását eredményezheti.

Fáy Zoltán
2002. 11. 16. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A kereszténység előtti magyar névadási szokásokról viszonylag kevés adatunk van, bár néhány X. századi forrás megemlíti a frissen letelepedett magyarok befolyásosabb vezetőinek nevét. Ezek alapján, valamint a nyelvrokonoknál tapasztalható szokásokat figyelembe véve, úgy tűnik, hogy a személynév egyelemű volt, nem öröklődött, és valamilyen jellemző tulajdonság, esetleg a névtulajdonos születési körülménye alapján választották ki. Árpád fejedelem neve például az ótörök eredetű árpa szó becézett, kicsinyítő képzős alakja. Külső hasonlóság áll a névadás mögött, esetleg a gazdagságot, jólétet, hatalmat jelentő gabonával akarták kapcsolatba hozni Árpádot.
Kötelező érvénnyel csak 1563 után kellett plébániánként a matrikulakönyveket vezetni, ám a névadási szokások az egész keresztény világon több-kevesebb hasonlóságot mutatnak. A keresztnévül – nomen baptismale – a védőszent nevét választják, aki a megkeresztelt égi oltalmazója lesz. Az ősegyházban eleinte ószövetségi szentek, próféták stb. neveit adták a keresztelendő katekumeneknek, a hittanulóknak, akik nagyböjt elején kapták meg új nevüket. Később egyre jobban elterjedtek, majd túlsúlyba kerültek az egyház vértanúinak, szentjeinek nevei.
A Krisztus-hit felvételével a korábbi köznevekből képzett személynevekkel szemben nálunk is megjelentek a keresztény eredetű keresztnevek. Egy ideig talán mindkét névalakot használták, bár erre vonatkozóan csak olyan magas rangú személyekkel kapcsolatban van bizonyíték, mint Szent István vagy Aba Sámuel. A latin keresztnevek néhány száz év alatt honosodtak meg, és alakult ki magyar hangalakjuk is. A Tihanyi Összeírás a XIII. század elején már mindkétfajta, latinos és magyaros alakú nevekre is szolgáltat példát. A század közepére pedig mindjobban terjedt a kételemű névhasználat gyakorlata, mely eleinte nem az állandó elemű családnévből és keresztnévből állt, hanem családnév helyett egyelőre csak becézett névalakot, tulajdonságjelző szót, apától származó, de nem öröklődő nevet használtak, esetleg utaltak a származás vagy a birtok földrajzi helyére. A név egyik része tehát voltaképpen jelzői értékű előtag volt, mely egyre fontosabb szerepet töltött be a személyek megkülönböztetése és a leszármazás, a család azonosítása szempontjából. Mindez természetesen csak a férfiakra vonatkozik, és eleinte csak a tehetősebbekre; a nőnevekben jóval később jelent csak meg a kételeműség, mivel a vagyon öröklése szempontjából erre nem volt szükség.
A kételemű névhasználat egyik sajátos formája a gúnynevek sokszor nehezen megmagyarázható formában való elterjedése volt. Ilyen például az a különös, a Szamota–Zolnay-féle Oklevélszótárba is felvett, XV. századi kételemű név, mely keresztnévből és gúnynévből áll: Georgius Polczonzaro.
A hazai családnevek jobbára a XV. századra alakultak ki a kisebb-nagyobb vagyonnal rendelkező birtokosoknál, a szegényebb rétegeknél csak a XVI–XVII. századra, de még a XVIII. században is elő-előfordult, hogy egy szolgasorban élő embernek csak keresztneve volt. A tridenti zsinat rendelkezése nyomán mindenütt kötelezővé tett anyakönyvezés nagyot lendített a családnevek állandósulásán. A jogi intézkedések pedig elősegítették a még pontosabb megkülönböztetést szolgáló háromelemű személynévadást, ahol a harmadik névelem a korábbi, a családnevek kialakulása előtti kételemű névadás egyik tagját, a családnevet és a keresztnevet tartalmazta. Ez a fejlődési tendencia azután lelassult és arányait tekintve jelentéktelenné vált, de régi, XVII–XVIII. századi összeírásokban gyakran találkozunk vele. A háromelemű, többnyire „alias” kötőszóval jelzett nevek használata azonban nem minden esetben a háromeleműnév-adás szokását mutatja, hanem előfordul, hogy rendszeressé vált, állandósult pontosító funkciót lát el, mint például az 1680-as években készült szerzetesi neveket tartalmazó listák, az úgynevezett tabulák, amelyekben rendszeresen olvasható a Nicolaus Dalmata alias Kamengradensis, vagyis Dalmáciai vagy Kamengrádi Miklós-szerű nevek. A különösen nagy mértékben kevert etnikumú területek vagy a különböző etnikai területeket is magukba foglaló szerzetesi rendtartományok névhasználati szokásainak vizsgálata megmutatja azokat a kölcsönhatásokat, amelyek megléte miatt hazai névadási hagyományokról önmagában szinte nem is beszélhetünk.
A hazai asszonynevek szinte csak ránk jellemző, de mára csaknem teljesen kiszoruló, megszűnő formája sok száz éves múltra tekint vissza. Igaz, hogy a nőknek jóval később adtak kételemű nevet, mint a férfiaknak, viszont a napjainkig töretlenül élő szokások szerint a családnevet csak férjhezmenetelükig viselték a hajadonok, utána pedig férjük nevének -né képzős alakját kapták. Írásos adat már a XIII. századtól is van a -né képzős feleségnevekre, de alighanem még ennél is régebbi szokásról van szó, hiszen a né egyik legősibb alapszavunk, a nő kis hangtani változásokat mutató alakja.
A világi anyakönyvezés kezdetét az 1827-es XXV. törvénycikk jelentette, ekkortól kezdve ugyanis az egyházi anyakönyvet két példányban vezették, és az egyiket év végén hiteles alakban az illetékes törvényhatóságnak adták át. Korábban erre azért nem volt szükség, mert az anyakönyvek amúgy is bizonyító erővel bírtak, és a közfelfogás szerint közokiratnak – documenta publica – számítottak. A túlságos egyházbarátsággal aligha vádolható II. József például 1781. május 1-jén nyílt parancsot adott ki az anyakönyvek közhitelességének elfogadására. Három évvel később a kalapos király azt is elrendelte, hogy a matrikulakönyveknek milyen rovatokat kell tartalmazniuk. Pontosan fel kellett tüntetni mindent a lakóhelytől a vezeték- és keresztnévig, a keresztszülőktől a szülők polgári állásáig, amire a világi hatalomnak szüksége lehetett, csak éppen azt a rovatot felejtette el az uralkodó, amelyiknek a keresztelés időpontját kellett volna tartalmaznia.
Fordulópontot jelentett az 1868-as 53. tc., mely a katolikus állásponttal ellentétesen rendezte a vegyes házasságban született gyermekek vallásának a kérdését, majd az 1879-ben érvénybe lépett rendelet, amely szerint mindig az illetékes egyház anyakönyvébe kellett az anyakönyvezendő tényt bejegyezni. E törvények és rendeletek következménye lett az ún. elkeresztelési háború, mellyel kapcsolatban XIII. Leó pápa is véleményt mondott egy Ferenc Józsefnek írt tiltakozó levél formájában. A vita az 1894-es XXXII. törvénycikkel oldódott meg, amely lehetőséget teremtett az eltérő vallású szülők számára, hogy maguk döntsék el, milyen hitben akarják gyermeküket felnevelni. A XXXIII. törvénycikk pedig az állami anyakönyvezés bevezetéséről rendelkezett. Ez a szándékai és megvalósulása szerint teljesen világi törvény óvatosan kerül minden olyan megfogalmazást, amely az egyházi anyakönyvezéssel hozható kapcsolatba. A születési, házassági és halotti anyakönyveknél azonban csak annyit említ, hogy a megfelelő rovatoknak tartalmazniuk kell az anyakönyvezendő vezeték- és keresztnevét, de azt nem, hogy ez a név mi lehet. A szokás ugyanis olyan erősen meghatározta a gyakorlatot, hogy erre nem volt szükség. Ehhez képest a most megváltoztatott 1982-es, névviselésre vonatkozó törvény semmit sem bízott a véletlenre. A 27. paragrafus így kezdődött: „(1) A magyar állampolgár családi és utónevet visel. (2) A családi név egytagú. Többtagú családi név akkor viselhető, ha annak a szülőnek az anyakönyvi bejegyzése, akinek az érintett személy a nevét viseli, ilyen nevet tartalmaz. (3) Az utónév legfeljebb kéttagú lehet. (4) Az anyakönyvbe azt a családi és utónevet kell bejegyezni, amely az érintett személyt a születés, a házasságkötés vagy a haláleset időpontjában megillette. Anyakönyvezni a szülők által meghatározott sorrendben legfeljebb két – ha jogszabály másként nem rendelkezik –, a nemzetiségi utónevekkel kiegészített Magyar utónévkönyvbe felvett, a gyermek nemének megfelelő utónevet szabad.”
A november 5-én a parlament által elfogadott módosítás pontos szövege még nem jelent meg a Magyar Közlönyben. Ha megszűnnek azok a korlátozások, amelyek az elmúlt ezer év alatt eleinte szokásként, később törvények formájában szabályozták a névadás és névhasználat gyakorlatát, akkor talán lassanként visszatérhetünk a közép magyar korig tartó névadási gyakorlathoz, amint annak a keresztnevek vagy utónevek kiválasztása terén egyre több jele mutatkozik.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.