A koppenhágai győztes

Közhelyes, de igaz megállapítás, hogy a diplomáciában a személyes adottságok pótolhatják az örökölt fogyatékosságokat. Egy területében és lélekszámában kicsiny országban a rátermett államférfi valóságos kincsnek számít. Az EU soros elnökségét betöltő Dánia miniszterelnöke, Anders Fogh Rasmussen minapi teljesítménye igazolja ezt az állítást. Bár a 2001 novemberében kormányfővé megválasztott, jövőre ötvenéves közgazdász már három évtizede parlamenti képviselő hazájában, nemzetközi ismertségre valójában csak az idén tett szert.
A koppenhágai csúcs „levezénylésével” történelmi érdemeket szerző Rasmussen bebizonyította, hogy egy kis ország miniszterelnökének otthonosan kell forgolódnia a nagypolitika boszorkánykonyhájában. Mondhatjuk persze, hogy a dánoknak könnyű, már „házon” belül vannak. Ne feledjük azonban, hogy Dánia európai integrációja roppant nehezen indult. Miután az 1992-es maastrichti szerződést népszavazáson utasították el a dán polgárok, Brüsszelnek különvéleményben kellett rögzítenie a skandináv ország álláspontját, a csatlakozásra csak ezután kerülhetett sor. Az eset – más tagállamok számára is – figyelemre méltó tanulsága, hogy a közösségnek legalább akkora szüksége volt Dániára, mint fordítva, s hogy az eltérő érdekeket is ki lehet békíteni.
A koppenhágai csúcs ismét a dán „békepolitika” diadalát hozta. Kezdetben úgy tűnt, hogy a tizenötök és az újonnan csatlakozó országok pénzügyi elképzelései összeegyeztethetetlenek, a csúcstalálkozó akár zátonyra is futhat. Rasmussen kompromisszumos megoldást terjesztett elő, némileg javított a belépő országok pénzügyi mérlegén, de lényegében érintetlenül hagyta az agrártámogatásokat. Sokan vitatták a javaslat ésszerűségét, de a dán csomag végül megosztotta az együttműködésre ítélt visegrádi országokat, a – legalábbis elvileg – még kicsikarható összeg egy része a zsákban maradt. Rasmussen nem rejtette véka alá ellenérzéseit Törökország felvételével kapcsolatban – az amerikai nyomásgyakorlásról kijelentette, hogy a török csatlakozás „kizárólag európai döntés lehet”. Úgy tűnik, Rasmussen pragmatikus felfogása nem pusztán közösségi teendőiből fakadt, alighanem dán politikusként is képes olyan magas szintű érdekvédelmet folytatni, mint az EU soros elnökeként.